Ki kellene nyitnod a szemed, Deby – biztattam magamat. – Meg kellene tudnod, hol vagy, mert ez nem a te kényelmes ágyad!
 

Megrebbent a szemhéjam, és végül csak sikerült kinyitni. Joel feküdt mellettem, boldogan mosolygott rám. Tudtam, mi jár a fejében. Örült, hogy idejében odaértek.
Felkönyököltem az ágyon, majd szétnéztem a szobában. Hát persze, a Shafra ház.

           -           Jó délutánt, Miss. Túlélő! – mosolygott Joel.

Megakadtam a délután szavon. Vajon hány órát aludhattam?

           -           Mennyi az idő? – kérdeztem.

           -           Három óra múlt.

A fejemet fogtam. Most mit mondjak Mischának?

           -           Nyugi, Mischa már telefonált. Azt mondtam neki, hogy mégis elnéztünk arra a bulira, mert Daniel felhívott, hogy menjünk, de nem érezted jól magad, ezért hozzánk jöttünk és itt aludtál.

           -           És bevette?

           -           Be.

           -           Klassz.

Egymásra mosolyogtunk, majd Joel odahajolt hozzám, óvatosan megsimította az arcomat és megcsókolt. Olyan jó érzés volt biztonságban lenni. Már rég nem volt benne részem.
Joel karjai között nagyon kellemes volt az idő, de mégis furán éreztem magamat. Köhögnöm kellett, és tudtam, hogy tüdőgyulladást kaptam. Nem voltam benne biztos, hogy ezt is tökéletesen meg tudjuk majd magyarázni anyának, de egyelőre nem érdekelt. Életben voltam, nagyon is.

           -           Mond meg Kemának, hogy még egyszer köszönöm – mondtam.

Amikor éjjel beállítottunk hozzájuk, Kema szó nélkül adott vért és ellátta a sebeimet. Nagyon kedves volt velem, amiért nagyon hálás voltam neki. Taia pedig adott tisztességes ruhát, mert tényleg nagyon átfagytam. Ki akartam venni egy hetet az iskolából, de mivel ez a féléves tesztírások időszaka, úgy döntöttem, azokat akkor sem hagyom ki. Valahogy meg kell gyógyulnom.
Kema mindkét karomon összevarrta a Tara által ejtett vágásokat, és meglepett, mennyire jól bírtam a fájdalmat. Azok után, amit az éjszaka átéltem, úgy éreztem, minden kibírnék.

           -           Egy idő után összeszedtem magam és nem mutattam fájdalmat – vallottam be Joelnek. – Nem akartam, hogy lássák rajtam az érzéseimet.

           -           Tökéletesen tetted! Iszonyúan bátor voltál!

Megérintettem a combomon, a csuklómon, a kulcscsontom alatt és a nyakamon a harapásnyomokat és mélyeket lélegeztem, hogy el ne ájuljak. Tudtam, azok már örökké ott fognak maradni, de abban nem voltam biztos, sikeresen el tudom-e takarni majd őket egész életemben. Egyszer valaki észreveheti, rákérdezhet, de jelenleg ezzel sem akartam foglalkozni. A fenébe is, túléltem egy vérszomjas, dühös vámpírcsapat elrablását, kínoztak, de kitartottam, ittak a véremből, de túléltem. Mindenre képes vagyok!

           -           Hogy találtatok meg az éjjel? – kérdeztem.

           -           Annoub a reptéren dolgozik. Pont éjszakás műszakban, és meghallotta, Bryce dühkitörését. Azonnal riasztott minket.

           -           Jól láttam, hogy az éjjel ő is bejött a raktárba?

           -           Igen – Joel bólintott. – Lehet, már nem alakváltó, de az ereje emberfeletti. Beleszúrt az egyik vámpír szívébe, amikor az éppen Pennre akarta vetni magát.

Az apa megmentette a fiát.
Joel elgondolkodott, láttam rajta, hogy valamit nem mondott el. Elég volt csak ránéztem, tudta, hogy nem menekülhet, míg el nem mond mindent.

           -           Alexis nálunk járt – adta fel. – Azt mondta, elmondja, hol vagytok, ha megöljük.

A lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy mit feleltek neki.

           -           Én szinte azonnal rávágtam volna, hogy monda el.

           -           De?

           -           Akkor csörgött a telefon.

Elmosolyodtam.

           -           Szóval még él?

           -           Még igen. De nem fogja feladni. Győzködni fog minket.

           -           És engedni fogtok neki?

           -           Jó ok kell majd hozzá.

Bólintottam.
Lehet, hogy már három óra elmúlt, mégis tovább akartam aludni. Ki akartam pihenni az elmúlt hónapokat. Igazából megérdemeltem. Annyi rettegés, menekülés és küzdelem állt már mögöttünk.
Azon gondolkodtam, hogyan sikerült. Mi lett volna, ha Annoub nem dolgozik a repülőtéren? Akkor megölték volna a leopárdok Alexist, cserébe az én életemért? Persze, megtették volna, de ez már nem számít.
Csak egy dolog járt a fejemben, visszhangozta a fejem újra és újra: túléltem a legveszélyesebb vadászok bosszúját.