Imádom a pénteken, komolyan! Talán még jobban, mint a szombatot. Nem tudom miért, talán mert pénteki gyerek vagyok. Ezen a napon még korán kelni is jobb.
Átöleltem Joelt és szorosan hozzábújtam. Bőrén, mint mindig, most is tökéletesen éreztem a tusfürdőjének és az erdő illatának keveredését.
Puszit adtam a nyakára, majd még egyet az állára.

           -           Fel kellene kelni – suttogtam.

Joel dünnyögött és dacosan átfordult a másik oldalára, mire megcsiklandoztam.

           -           Hogy járőrözzek este, ha nem tudom kipihenni magam? – motyogott.

           -           Kávé, kóla, energiaital, tea – mosolyogtam.

           -           Persze.

Kikeltem az ágyból és összeszedtem a cuccomat, hogy elinduljak lezuhanyozni. Joel azonban még mindig nem volt hajlandó felkelni, ezért letettem mindent a forgószékre és ráugrottam szerelmemre és óvatosan megharaptam a vállát.

           -           Én megyek és lezuhanyozom, te pedig felöltözöl és hazarohansz, rendben?

Joel vigyorgott.
Leszálltam róla, kinyitottam az ajtót és átmentem a fürdőszobába. Levetkőztem, beálltam a zuhanyrózsa alá és megengedtem a vizet, ebben a pillanatban pedig valami koppant az ablakon. Egy kicsit elhúztam a függönyt, hogy kileshessek mögötte, Joel pedig éppen csak rám kacsintott, aztán elrohant.
A reggeli zuhany felfrissített, újult erővel mentem vissza a szobámba és öltöztem fel. Bekentem a nyakamat testápolóval, majd amikor beitta a bőröm, elővettem az alapozót. Kifestettem a szempillámat, parfümöt fújtam magamra és a konyhába mentem.
Matt a kis asztalnál ült és teát iszogatva újságot olvasott, én pedig leültem vele szembe egy tál gabonapehellyel. A sporthíreket figyeltem.

           -           Tegnap néhányan ottmaradtunk a suliban a kosármeccsen – mondtam.

           -           Igen? És milyen volt?

           -           Igazán klassz. Nyertünk.

Mischa betopogott a konyhába a magas sarkújában és öntött magának kávét. Az ő szervezete már annyira ellustult a kávétól, koffein nélkül nem termel magának a felkelést segítő anyagokat, ellenben velem.

           -           Jó reggelt – mosolygott.

           -           Neked is.

Bekanalaztam a gabonapelyhet, majd a fürdőszobába mentem fogat mosni. Mikor végeztem, felvettem a cipőmet és ismerős zajokat hallottam. A terepjáró és a Buick.
Felkaptam a kabátot és a táskámat, elköszöntem, majd kisiettem a házból.
Integettem a terepjáróban ülőknek, majd beültem a Buickba. Most Ben helyett Liam ült mögöttem, csak hogy megnyugtathassuk a diákokat a suliban, nincsen semmiféle szerelmi háromszög a csapatban.
Zene szólt a rádióból, Liam és én pedig egyszerre kezdtük el énekelni. Pont azt a számot adták, amit Alexis látogatása utáni nap hallgattunk a terepjáróban.

           -           Ez komoly? – nézett Lewis Liam-re.

Elnevetettem magam, majd megsimítottam Joel kezét. Nagyon meleg volt.
A parkolóban, kiszállva az autóból megfigyelhettem, hány ember csalódott a pletykában, miután Liam és Joel együtt nevetve sétáltak oda Chace-hez.
Én matekra mentem, ahol Cariba mellett szoktam ülni, de szegény lány az utóbbi napokban úgy döntött, a temetésig nem jön be az iskolába, ami vasárnap délelőtt lesz, szóval tudtam, egyedül fogok ülni. Így legalább tudtam koncentrálni a tesztre a nélkül, hogy Cariba öt percenként megbökött volna, melyik feladatnak mi az eredménye. Nem mintha én matek zseni lennék, de nála azért jobban tudtam.
A délelőtt egészen gyorsan eltelt, egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy az ebédlőben ülök és hallgatom, ahogy Ben és Lewis élménybeszámolót tart a kosármeccsről. Joel is beszállt néha, amit nagyon jó volt látni.
Ebéd után még volt egy spanyol órám, amin elég sok feladatot megoldottunk. Az idő úgy pörgött, hogy észre sem vettem, már Joel autójában ültem és vártam a többiekre.
Visszafelé Joe jött velünk Lewis helyett, a többieknek még volt egy órájuk.

           -           Mit szeretnél csinálni délután? – kérdezte Joel, amint kihajtott a parkolóból.

           -           Nem is tudom. Sétálni. És akár be is ülhetnénk a Stardough’s Cafe-ba.

Joel rábólintott az ötletemre. Hazavittük a srácokat, a táskáinkat Joel szobájában hagytuk, aztán bementünk a városba. A feljárónkon leparkoltunk, aztán kézen fogva andalogtunk az utcákon. Nem volt piszkosul hideg, de egy picit mégis csípte az arcomat a levegő. A kezem legalább nem fázott, Joel melegítette.
Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, mint két normális tinédzser. A közeledő Valentin-bálról – már ha megélem –, a Tavaszi-bálról – ha élek még addig –, a Szalagavató-bálról – ha nem jön közbe a halál –, és a nyári terveinkről, ha egyáltalán élek még addig. Ezek a szavak végig ott bujkáltak a beszélgetésünk mögött, kimondatlanul, de mindketten tudtuk, hogy ott vannak.
Később beültünk a Stardough’s Cafe kávézóba. Joel süteményt evett és kávét ivott mellé, én megmaradtam a kapucsínónál. Kavargattam a meleg italomat, közben Joelt figyeltem mosolyogva, milyen édesen eszik. Szinte megéheztem tőle.
Fejemben ételreceptek sora jött elő, és miközben szerelmem mesélt egy szuper izgalmas akciófilmről, amit Pennel néztek, én azon tanakodtam, mit főzzek vacsorára.
Végül a sajtos csirkénél maradtam szezámmagos tésztasalátával.
Amikor Joel felajánlotta, megnézné velem még egyszer az akciófilmet, elmosolyodtam, és csak annyit mondtam, egyelőre kihagyom. Egyrészt egyáltalán nem emlékeztem a tartalomra, másrészt pedig nem igazán szeretem az akciófilmeket.
Amikor hazaértünk, Mischa és Matt már otthon voltak. Matt éppen valami ehetőt keresett a hűtőbe, Mischa pedig bizonygatta, hogy senki sem tartana minket őrültnek, ha megint pizzát vacsoráznánk.

           -           Ne izguljatok, már kitaláltam, mit sütök vacsorára.

A mélyhűtőben volt csirkecomb, de sajtért, és a salátához néhány hozzávalóért elküldtem a srácokat boltba. Ketten maradtunk otthon anyával, és úgy döntöttem, egy kicsit beszélgetek vele.

           -           Hogy érzed magad? – kérdeztem.

           -           Jól. Tegnap éjjel Alexissel álmodtam, és szerintem ezért játszotta a képzeletem, hogy ott van a szobádban.

           -           Valószínű – értettem egyet.

Biztos akartam lenni benne, hogy megelégedett az előző esti beszélgetésünkkel. Mi ráció lett volna abban, hogy az eltűnt unokahúgom aszott fejjel ül az ágyam szélén? Semmi.
Mégis igaz.
Kiszedtem a tasakból a csirkecombokat és beletettem egy tálba, míg kikentem a tepsit, aztán befűszereztem a húst és elhelyeztem.
Matt és Joel visszaértek, sajtot reszeltem a csirkecombokra, aztán betettem a tepsit a sütőbe és nekiálltam megcsinálni a salátát. Matt segített, Mischa és Joel pedig csak néztek. Jellemző.

           -           Ebben a családban mi vagyunk a főzőcskézők és ők a zabálók – nevetett Matt.

A többiek vele együtt nevettek, én pedig elmosolyodtam.

           -           Röhöghettek rajta, akkor is így van.

Joel rám kacsintott, én pedig dobtam neki egy puszit a levegőbe.
Míg én megpirítottam a szezámmagot és megfőztem a tésztát, addig Matt összevágta a zöldségeket. Forró olajon megpirítottam őket, aztán egy tálba pakoltam mindent, összeforgattam, lelocsoltam egy kicsi citromlével és borssal, aztán rászórtam a szezámmagot. Már csak a húsra kellett odafigyelnem.
Mischa közben megterített az ebédlőben – ehhez legalább ért –, Joel pedig mindenre egyetértően hümmögött, amit mondott neki. Szórakoztató jelenet volt.
A hús fél óra múlva megsült, rá öt percre már jókedvűen vacsoráztunk. Matt és Joel egymással versenyezve mesélték a vicceket, egészen addig, míg az összes ötletükből kifogytak.
Annyira jól éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy otthon vagyok.

           -           Daniel apja mesélte, ma bulit tartanak. Ti nem mentek? – kérdezte Matt.

Póker arccal néztünk egymásra Joellel. Mit mondjunk most?

           -           Nekünk… nem szóltak – feleltem.

           -           Biztos vagyok benne, hogy szívesen látnának titeket – mondta Mischa.

Megvontam a vállamat, majd Joelre néztem. Ő sem tudott mit mondani.
Ezek után a vacsora már nem lett annyira jó, mint a házibuli említése előtt, de jól elszórakoztunk.

Kilenc óra után egy kicsivel Joel hazament, péntek estére ugyanis be volt osztva őrjáratozni. Nem engedte meg, hogy kikísérjem, ezért még a szobámban elbúcsúztunk, aztán megígérte, a szombat délutánt együtt töltjük.
A fürdőszobába mentem, megmostam a hajamat, aztán a tükör előtt állva megszárítottam. Közben a nyakamat figyeltem, a fojtogatás nyomai már egészen gyenge nyakszívásnak tűntek. A két kicsi pötty látványától azonnal kirázott a hideg. És amikor bekentem a bőrömet testápolóval és hozzáértem a kidülledt részhez, beleszédültem.
Visszamentem a szobámba és úgy döntöttem, lefekszem aludni. Tíz óra volt, és túl hosszúnak éreztem a hetet ahhoz, hogy tovább fent maradjak. Beállítottam szombatra tíz órára az ébresztőmet, aztán lekapcsoltam a villanyt és az oldalamra fordultam.
Álmomban Mischa megtudta az igazat, hogy a lánya szerelme egy alakváltó, hogy tényleg Alexist látta a szobámban, akit egy vámpír tett hozzá hasonló vérszívóvá. Túl sok volt az ő, normalitáshoz szokott agyának és öngyilkos lett.
Remegve ébredtem fel. Az órám fél egyet mutatott, ezért kifújva a levegőt visszafeküdtem az ágyamba. Ekkor hangokat hallottam, mint amikor valaki pici kavicsokkal dobálja az ablaküveget. Két ember jutott az eszembe: vagy Joel tart egy kis szünetet, hogy jól vagyok-e, vagy Alexis akart még egyszer meglátogatni.
Kiszálltam az ágyból és az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt, majd elfordítottam a zárat. Minden annyira piszok gyorsan történt.
Az ablak hirtelen belökődött, majd éreztem, hogy hideg, nyirkos kezek megragadják a vállamat, és szinte kitéptek a szobámból. Sikítani akartam, de az, aki lefogott, egyik kezét levette a vállamról és a számra tapasztotta. Rosszul lettem.
Tudtam, mi történik velem. A vámpírok eljöttek értem. Hát erre gondolt Bryce, amikor azt mondta, már nem tart sokáig. Másfél hetet adott az életem kiélvezésére.
Minden hideg volt, sötét és rémisztő. Fáztam, de ez volt a legkisebb gondom. Ütés érte a fejemet, akkora, hogy egy pillanatra azt hittem, betört. De csak elkábítani akartak, hogy ne keljen lefogni és elrohanhassanak velem. Sikerrel jártak.
Az ájulás szélén álltam, csak annyira voltam észnél, hogy amikor egy ismeretlen hangot hallottam.

           -           Nagy levegő!

Nem tudtam, miért, de szót fogadtam neki. Éppen csak vettem egy mély lélegzetet, majd hirtelen egy fagyos érzés vett körül. A folyón haladtunk át, amit jobban jellemezte az apály, mint a dagály, mostanában mégis jóval fentebb volt a vízszint az átlagnál. Nem fenyegetett árvíz, vagy hasonló, nagyjából combközépig érhetett egy százhetven centi magas embernek, én mégis a víz alá kerültem. A fagyos élmény visszahozott az életbe, és tudtam, ez nem volt véletlen. Simán át tudtak volna vinni a folyón úgy, hogy nem ér víz, de a vámpír, aki a karjában tartott, még inkább belenyomott a vízbe.
Tudtam, éreztem, hogy Bryce nem egyedül próbál meg eltenni láb alól. Több mint háromszáz év alatt nem csak ő meg Maddux vadászhattak a világban. És most beteljesedtek a gondolataim. Többen voltak.
Reszkettem a hidegtől, de nem ez volt az egyetlen bajom. Az erdőn haladtunk át, valószínűleg Arcata felé. A faágak karcoltak, a tüskék szúrták a bőrömet. A hajam és a hálóruhám vizesen és hidegen tapadt a testemre.
A fák sújtásai elmaradtak, és egy másodpercre megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Felesleges volt, mert egyrészt elszédültem, másrészt pedig megérkeztünk, és semmi lényegeset nem láttam. Egy raktárban voltunk, ami eléggé életveszélyesnek tűnt.
A vámpír leültetett egy székre, egy másik pedig hozzá ragasztott a háttámlához. A számba nyomták az egyik topomat, amit találomra kivettek a szekrényemből, majd a számat is leragasztották. Esélyem sem volt védekezni.
A két vámpírra néztem, akik majdnem ugyanolyannak tűntek, bár nem tudtam tökéletesen megfigyelni őket a sötétben. Csak egy kis fény szűrődött be odakintről, de fogalmam sem volt, hol lehetünk. Nem vettem észre semmilyen jelet, ami támpontot adhatna.
A két vámpírt figyeltem. Az egyik engem tartott szemmel, a másik az ablakhoz sétált és várakozóan tekintett kifelé. Remegtem a félelemtől és a hidegtől. Éreztem, mit akarnak velem tenni, és egyáltalán nem tetszett a tervük. Legszívesebben Joelért sikítoztam volna, de csak a sírás maradt meg nekem.
Felemeltem a talpamat a hideg betonról, de a széknek nem volt támasztója, ezért kénytelen voltam visszatenni a földre. A jobb sarkam a kövön pihent, rajta keresztbe a bal lábam Achilles ínjánál. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha csak pihennék egyet.
Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta egy nő. Egy vámpír nő. Rövid, állig érő fekete haja volt, vagy sötétbarna, de mindössze ennyiben különbözött a társaitól, na meg persze a ruháival. Egyébként semmivel sem volt szebb Bryce-nál, vagy Maddux-nál.
Mögötte pedig belépett Bryce. Arcán öntelt, elégedett, boldog vigyor éktelenkedett. A szemem már egészen hozzászokott a sötéthez, viszonylag jól láttam.

           -           Végre itt vagy – mondta. – Már alig vártam, hogy eljöjjön ez a nap!

Könny csurgott végig az arcomon. Bosszantott, hogy még letörölni sem tudom.

           -           Hadd mutassam be a barátaimat. Akik idehoztak téged, Samir és Jaron.

A vámpírok rám néztek, és mintha üdvözölnének, bólintottak. Jaron mondott valamit egy idegen nyelven, de felismertem a hangját és tudtam, ő hozott el ide.

           -           Ez a szépség itt pedig Tara.

Kirázott a hideg. Szépség? Az a torzszülött? Gusztustalan!
Legszívesebben ki is mondtam volna mindezt, de nem voltam olyan helyzetben, hogy megtehessem.
A vámpírnőre néztem, aki ugyanúgy mosolygott, mint Bryce. Kíváncsi voltam, neki mi hasznot hozhat az én halálom.

           -           Te pedig, kedves Deborah Spencer, ma este meghalsz.

Bryce olyan undorral mondta ki a nevemet, mintha egy világjárvány lennék, aki miatt több millió ember meghalt. Pedig csak kettő, bár az is bőven elég volt.
Nem tudtam, mire koncentrálhatnék. Az agyamban pörögtek a gondolatok, reméltem, hogy a leopárdok időben rám találnak. Féltem, hogy mi lesz Mischával és Mattel, ha én is eltűnök, kíváncsi voltam, hol lehet Alexis. Közben ordítani tudtam volna, annyira fáztam. Január közepe fele, hideg éjszaka, csuromvizesen, egy szál hálóruhában, mezítláb nem voltak jó esélyeim a tüdőgyulladás ellen. Ez esetben semmit sem segített, hogy a póló rajtam fekete volt, hiszen nem tudott honnan meleget szívni.
Bryce közelebb lépett hozzám, hideg kezét az államhoz tartotta és felemelte a fejemet.

           -           Majd add át Madduxnak üdvözletünket odaát.

Megállás nélkül rázott a hideg és remegtem a félelemtől. Az is sok volt nekem, amikor Bryce majdnem megfojtott és még a véremet is alaposan lecsapolta. Mit tehetnék, ha négy vámpír is nekem ugrik?
Kezdtem lemondani a túlélés lehetőségéről.
Bryce megfordult, Samirra nézett és bólintott. A vámpír közelebb lépett hozzám, és lenézett rám. Szó szerint és átvitt értelemben egyszerre. Valószínűleg abban sem volt biztos, hogy méltó vagyok-e ahhoz, hogy tápláljam.

           -           Sacramento-ban ismertem meg Madduxot – mondta. – Azonnal megtaláltuk a közös hangot. Elmentünk egy álarcosbálba, ahol nagyjából háromszáz ember tartózkodott. Úgy hetven ember megöltünk az este folyamán. És hogy bizonyítsam, Maddux igazán imádta az életét, elmondom neked, mit csinált az egyik vámpírnak öltözött hölggyel.

Felfogtam, hogy Samir sokkal ijesztőbb, mint amilyennek először mutatja magát. Amikor először megláttam, mintha egy kis emberiséget is megfigyeltem volna benne, ez azonban már rég semmivé vált. Rettegtem Samirtól.

           -           Beleharapott a nyakába, szívott a véréből, majd a nő szájába köpte azt. A vámpírhölgy riadtan kiköpte a vért és nyúlt volna a nyakához, ekkor Maddux a nő nyakára tapasztotta a kezeit és megfojtotta. És végig a szemébe nézett! Azt mondta nekem: „Samir, nem tudod elképzelni, olyan jó volt végig nézni, ahogy kiszáll a lélek a testből. Újra látni akarom!”

Értettem, miért mondja el. Amikor feldühítettem Bryce-t, hogy Maddux talán nem is szeretett annyira torz lenni, valószínűleg megesküdött, bebizonyítsa nekem hogy tévedtem. És ezt közölte a barátaival is.
Samir odahajolt hozzám, én pedig automatikusan összehúztam a nyakamat. A vámpír elmosolyodott és meggondolta magát. Békén hagyta a nyakamat, inkább leguggolt mellém, a csuklómat a szájához emelte és megharapott. Ráharaptam a számban lévő topra, hogy kicsit tompítani tudjam a fájdalom érzését. Nem tudtam elhúzni a csuklómat, Samir erősen fogta, és nem akartam megkockáztatni, hogy feltépje a húsomat.
Hamar abbahagyta a vérem ivását. Tudtam, miért: nem egy kört terveztek. Sok történet volt a tarsolyukban Maddux-al kapcsolatban, és többet is meg akartak osztani velem.
Samir felállt mellőlem, majd odasétált a többiekhez. Jaron váltotta fel.

           -           Amikor Arizonában, Yurában laktam és vámpírrá változtam, Maddux talált rám egy elhagyatott házban. Elmagyarázott mindent, megtanította elfogadni az új életemet. Az apám lett – mesélte Jaron. – Az első szülinapi ajándékom tőle egy gyilkos este volt. Bementünk egy rosszabb fajta bordélyházba és mindenkit megöltünk, akit ott találtunk. Azt az alkalmat mindig kurva nagy mészárlásként emlegettük. És baromira hiányzik – dühöngött.

Valósággal sokkolt, hogy ennyi érzelem lehet a vámpírokban. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Hogy lehetséges?
Jaron annyira felhúzta magát mesélés közben, hogy észre sem vettem, és már bele is harapott a combomba, egy olyan részen, ahol jobban látszódtak az erek.
Megint ráharaptam a topra, de ez nem tudta teljesen elfojtani a fájdalmam hangját.
Samir elmosolyodott.

           -           Jaron imádja a combokat. Maddux szoktatta rá.

A szemeimet már csípték a könnyek, és nem tudtam, abba tudom-e valaha hagyni a sírást. Annyira kívántam, bárcsak abbahagynák, vagy legalább a falka találna ránk. Semmi.
Jaron se itta sokáig a véremet, de a fejem kezdett szédülni. Nem szoktam hozzá – miért, ki teszi? –, hogy vámpírok iszogassák egymás után a testnedvemet.
Jaron felállt és odasétált a többiekhez, majd tekintetét újra rám szegezte. Áradt belőle a gyűlölet, nem csodálkoztam, hogy olyan szívesen belenyomott a vízbe.
Még mindig remegtem a hidegtől, legszívesebben már e miatt is felordítottam volna.
Tara ránézett Bryce-ra, majd odasétált hozzám. Megragadta a nyakamat, akárcsak másfél hete Bryce, de ő nem próbálkozott fojtogatással, csak azt akarta, hogy biztosan rá figyeljek.

           -           Monaca, Ohio – mondta. – Százhuszonkilenc éves voltam, amikor találkoztunk. Épp egy nyári fesztivált tartottak a folyóparton. Meg kellett ünnepelnünk.

Tara mosolygott, és éreztem, most fog következni a kegyetlen rész.

           -           Olvastál valaha az 1947-es Katasztrófa Fesztiválról? Ha? Igen, mi voltunk. Annyira sokan voltak a részegek és a drogosok, muszáj volt megritkítanunk őket. Semmirekellők! Tönkreteszik a testüket, és még csak nem is hajlandóak beismerni, vagy foglalkozni vele… - rájött, hogy eltért a témáról, ezért nem folytatta. – Maddux adott nekem egy pillangókést – mondta, és előkapta a zsebéből. – Ötven évig csak táplálkozással foglalkoztam, de ő megszerettette velem a gyilkolást. Amikor belemártod valaki testébe, a vér csurog rá a kezedre, miközben az embert elhagyja az ereje és összeesik a karjaidban. És végignézed, ahogy meghal. Látod a szemén, hogy mikor távozott el. Varázslatos élmény.

Forgott a gyomrom. Nem akartam hányni, mert tudtam, úgysem jutna ki a számból, ezért próbáltam szebb dolgokra koncentrálni. Csakhogy ezekben a percekben semmi jó és szép nem jutott az eszembe. Gyilkosság, vér, kegyetlenség, mészárlás, halál, vámpírok.
Tara elengedte a nyakamat és azonnal rávetette magát a kulcscsontom alatti részre. Harapása még jobban fájt, mint az eddigiek, hiába harapdáltam a topomat a számban.
Alig kaptam levegőt. Az elmúlt hetekben annyira könyörögtem azért, hogy vége legyen már ennek az egésznek, és most, hogy a halál küszöbén táncolok, éreztem, eltűnnek belőlem a kétségek. Azt hittem, az életem tökéletes volt Los Angelesben, pedig nem. Egy igazi barátnőm volt, Jasmine, Mischát pedig alig ismertem, dacára annak, hogy az anyám. Blue Lake megadta nekem mindazt, amit sohasem reméltem volna tőle: szerelmet, szeretet, baráti társaságot, boldogságot. Mindez annyira fontos lett nekem, hogy nem tudtam elengedni. Olyan erős bátorság tört fel belőlem, hogy az összes kínzást, amit kitaláltak nekem, túléltem volna.
A szívem össze-visszakalapált, a kezem remegett, de tudtam, hogy nem menekülhetek. Ha ez kell ahhoz, hogy a szeretteimnek, szerelmemnek ne kelljen többé szenvednie miattam, ha az életem szükséges hozzá, akkor legyen. Tisztában vagyok egy dologgal: a gyáva ezerszer meghal; a bátor csak egyszer.
Tara kinyitotta a pillangókést, majd a bal karomhoz tartotta és mélyen belevágott a húsomba. A seb iszonyatosan csípett, éreztem, ahogy a vér fojt le a karomon. Szívesen sikítottam volna a fájdalomtól, de elfojtottam magamban.
Egyik vámpír sem foglalkozott a véremmel, hagyták, hadd folyjon lefelé a bőrömön, le a földre.
Tara visszasétált a többiekhez, Bryce vett egy nagy levegőt és elindult felém. Farkasszemet néztünk. Meglepte valami, láttam rajta, de aztán felvett egy póker arcot. Mindenáron el akarta érni, hogy ugyanúgy féljek, mint percekkel ez előtt.
Nem nyúlt hozzám, mert nem kellett segédeszköz neki, hogy rá figyeljek. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet, mert tudnia kellet: megölhet, de nem kapja meg azt, amit akar: a félelmet. Többé nem!

           -           Boston, Massachusetts. A legjobb barátommal sétáltunk hazafelé egy bálból, megragadott minket valami elképesztő erő és berántott egy sikátorba. Maddux és én, Deborah! Egész életünkben legjobb barátok voltunk! Nem csak vámpírként, hanem még azelőtt is! Háromszázhetven éven keresztül! Huszonkét évesek voltunk, amikor átváltoztunk, és azt a huszonkét évet is a legnagyobb barátságban töltöttük! El tudod képzelni, milyen érzés ennyi idő után elveszteni azt, aki a legtöbbet jelenti neked? Van róla fogalmad?

Bryce hihetetlenül mérges volt rám. Olyan szívesen nekiálltam volna megvédeni magam – persze, ha ezt nem tették volna lehetetlenné –, de rájöttem, felesleges lenne bármit mondanom neki. Eldöntötte magában, az egész az én hibám, arra egy pillanatig sem gondolt, hogy Maddux vadászott rossz prédára. Ha mást néz ki magának, már régen továbbálltak volna, tovább örülve a létezésüknek. De Maddux elrontott mindent, és ezt Bryce nem tudta elfogadni. Így lettem én az oka mindennek.
Bryce dühösen rácsapott a mellettem lévő dobozra, ami azonnal összetört. A csattanástól megugrottam, ennyi azonban bőven elég volt Bryce-nak, hogy azt higgye, tőle félek.
A nyakamért kapott, ugyanúgy, mint azon az éjszakán a szobámban, aztán belém harapott, pontosan ugyanott. A múltkori alkalommal vergődtem, próbálkoztam védeni magam, elgyengültem és elájultam, most azonban csak ültem egy helyben – bár sok esélyem egyébként sem volt a mozgásra – és vártam, hogy abbahagyja. Szívem mélyén ugyanúgy hánykolódtam volna, mint első alkalommal, de óriási erő, kitartás és bátorság volt bennem. Tudtam, Joel milyen büszke lenne rám, ha ezt látná.
Az ember, akinek a szerelme, családja és barátai iránt érzett feltétel nélküli szeretete legyőzte a világ legveszélyesebb ragadozójától való félelmét.
Bryce ledöbbent, amiért meg sem moccantam, abbahagyta a testnedvem ivását. Éreztem, egyre több vért veszítettem, szédültem és nagyon fáradtnak éreztem magam, de erősnek kellett maradnom. Egyszerűen muszáj volt.

           -           Tönkre teszel mindent! – morogta Bryce a fülembe. – A te hibád minden! Te gusztustalan, semmirekellő ember!

Megragadta a nyakamat és olyan erővel fojtogatni kezdte, hogy egy pillanatra azt hittem, eltöri azt. Meglepetésemre a vámpír barátai azonnal leszedték rólam. Nem értettem, miért, de egy pillanatra hálás voltam nekik érte.

           -           Nyughass már! – fogta le Samir. – Arról volt szó, hogy hosszadalmasan csináljuk! Nem hagyhatod, hogy ennyire elkapjon a hév!

Bryce lassan szívta be és fújta ki a levegőt, hogy le tudjon csillapodni.
Egy kicsit mégis jobban örültem volna, ha gyorsan eltöri a nyakamat és végzünk. Samir emlékeztetője, miszerint sokáig tart a kínzásom, megfélemlített. Eltűnt az elszánt, bátor Deby és újból előjött a könyörgöm, mentsen már meg valaki lány.

           -           Igazad van, Samir. Ne haragudjatok!

           -           Te vagy a legöregebb és nem bírsz magaddal! – morogta Tara.

Bryce nem mondott semmit, újból felém fordult és odasétált hozzám.
A fülemhez hajolt és suttogott. Kirázott tőle a hideg.

           -           A beleiddel fogom kidíszíteni a szobádat. Azon gondolkodtam, mit szólna hozzá az anyád, ha csinálnék mellé még néhány képet is, miközben darabokra tépünk!

Olyan elképesztően ridegen és nyugodtan mondta, mintha csak arról lett volna szó, hogy reméli, holnap nem süt ki a Nap. Újból reszketni kezdtem a félelemtől, de igyekeztem nem kimutatni neki. Muszáj volt kitartanom a mellett, amit vallok.

           -           Ki tudja, talán anyádat is elhozzuk ide… Biztos finom lehet a vére!

Tudtam, nem mondta komolyan, csak eljátszott a gondolattal. Valamivel ki kellett hoznia a sodromból, és tapogatózott, hogy mi lenne az, amivel reakciót csalhat ki belőlem.
Rám vigyorgott.

           -           Kiért aggódnál jobban? Az anyádért, vagy a szépséges Los Angeles-i barátnődért? Hogy is hívják? – Hatásszünet. – Jasmine.

Beleremegtem, ahogy kimondta a nevét. De mégis honnan tudja? Nem emlékeztem, hogy elmondtam volna Alexisnek Grants Pass-ben.
Makacsul tartottam a szemkontaktust Bryce-al, láttam rajta, milyen elégedett, hogy ki tudott húzni belőlem egy kis reakciót Jas nevének hallatára. Én kevésbé voltam boldog.
Bryce megint odahajolt hozzám. Azt hittem, megint súg valamit, ekkor azonban újból belém harapott és szívott a véremből. Összeszorítottam a szememet és próbáltam arra koncentrálni, mennyire fázok. A hálóruhám fagyosan tapadt a bőrömre.
Tara cipője kopogott, és megint odalépett mellém, de most a túloldalon. Fájdalmas volt érezni a pillangókést a jobb karomban is. A vámpírnő nevetett, és most nem hagyta folyni a véremet, leguggolt és szívta a sebből. Magamban sokat káromkodtam.
Egy másodperc volt az egész, de minden megváltozott. Hatalmas ricsajt hallottam, amikor betört az ablaküveg. A torzak elengedtek és megfordultak, hogy lássák, mi történik.
Egy leopárd állt tőlünk öt méterre, körülötte temérdek törött üveg, minket bámult, pontosabban engem. Azonnal felismertem a bundájáról, a tekintetéről. Joel.
Csak kapkodtam a fejemet, ugyanis minden ablakon beugrott legalább egy leopárd, körbevették a vámpírokat. Elég volt néhány másodperc, minden alakváltó olyan dühbe gurult, hogy nekiugrottak a vámpíroknak. Joel egy pillanat alatt elkapta Bryce nyakát, a többiek pedig Samirt és Jaront támadták. Nem láttam, hogy ki harcolt Tarával.
Vámpírvégtagok hullottak mindenfelé, a kék vérük beborított minket, engem is és néhány leopárd bundáját is. De már nem érdekelt semmi. Tudtam, hogy vége van, nem haltam meg, nem is fogok meghalni, a vámpírok leszállnak rólam. Fellélegeztem.
A leopárdok átváltoztak, az odakint ledobott ruhákat gyorsan magukra aggatták, aztán mind odarohantak hozzám.
Joel széttépte a ragasztószalagokat, utoljára hagyta a számon lévőt. Hirtelen szedte le, de ahhoz képest, amit az elmúlt negyed órában kaptam, ez semmi nem volt.
Ahogy megszabadultam a számban lévő ruhadarabtól, úgy felsírtam, mint egy csecsemő. Joel magához ölelt, a srácok pedig megnyugodva elmosolyodtak. Tudták, hogy vége van.
Keservesen zokogtam. Kijött belőlem az elmúlt néhány hónap összes fájdalma, szomorúsága, boldogtalansága. Annyira boldog voltam, hogy végre minden rendben lesz.
Joel szorosan zárt a karjaiba, mintha soha többé nem akarna elengedni. Én sem akartam, hogy valaha elengedjen.
Chace odaállt mellénk, mi pedig elengedtük egymást. A srác megsimította az arcomat, majd ajánlotta, hogy menjünk haza. Egyetértettünk.
Amikor kimentünk az épületből, az elkezdett beomlani. A fiúk felgyújtották a vámpír darabokat, a tűz pedig átterjedt az épületre is. Nem néztük végig, mert tudtuk, hogy le fog égni az egész raktár.
Ekkor vettem észre, hol voltunk: Arcata repterén.