-           Igen?

           -           Jas? Deby vagyok.

Annyira régen beszéltünk már, túl régen. Mivel Matt feltöltötte a kártyámat, azonnal kihasználtam az alkalmat és felhívtam barátnőmet.

           -           Szörnyű a hangod. Minden rendben van?

Azon gondolkodtam, vajon csak nekem nem tűnik fel, milyen borzalmasan festek? Nem csak kívülről, hanem rendesen, megváltoztam. Ahogy beszélek, ahogy mozgok, egyáltalán ahogy élek. Mert rettegve élek, minden egyes nap.
És tudtam, hogy ezt Bryce is tudja.

           -           Beteg vagyok – mondtam.

Ezzel végül is nem hazudtam annyira nagyot. Ha még is, semmi gond. Már rég megszoktam a füllentéseket. Továbbra sem szerettem őket, de beleépítették magukat az életembe. Csatlakozás egy titkos élethez hazugságokat szül.

           -           Hát azt hallom! Mi újság arra?

           -           Semmi jó – fújtam ki a levegőt. Annyira jó volt hallani a hangját. Fel sem tudtam fogni, hogy bírom nélküle. – Egyik barátnőm nagybátyját meggyilkolták, meg a suliban is egy srácot – azt kihagytam, hogy miattam –, szóval nincs túl sok jó, amiről mesélhetnék.

           -           Jézus! És még LA veszélyes…

           -           Ne feledd Jas, az egész világ veszélyes.

Egyetértően hallgatott, aztán témát váltott.

           -           És mi van veled, meg Joellel?

Elvörösödtem, éreztem, hogy forró a fejem. Nem tudtam megszólalni, Jasmine pedig túl jól ismert ahhoz, hogy tudja, mit jelentenek a hallgatásaim adott helyzetben.
Most is.

           -           Ti… ti tutira!

           -           Nem!

           -           Ó, dehogynem! Valld be, lefeküdtetek! Mikor?

Rájöttem, ostobaság lenne tovább tagadnom. Jas a legjobb barátnőm, ki más tudhatná meg először – persze Mischa után, és hála neki, Matt után –, ha nem ő?

           -           Szilveszterkor.

           -           Mi? – Jas felsikoltott. – És te eddig vártál, hogy elmond? Deby! Másfél hete volt szilveszter!

Mondhatnám, pillanatnyilag nem ez volt az egyetlen fontos dolog, ami történt, elvégre Alexis eltűnt, mert egy vámpír átváltoztatta, és hamarosan talán meg is fog halni. 
Sóhajtottam. Jasmine nem tudhatja, ezért a legbutább magyarázattal álltam elő.

           -           Nem volt pénz a kártyámon.

Jas nevetett, és vele együtt én is. Ekkora szánalmas szöveget!

           -           Komolyan – mondtam végül.

           -           Legyen. Mischának van telefonja? Vagy a pasijának?

Annyira igaza volt, de mit mondhattam volna? Az igazat? Hívná Mischát, hogy zárjon be a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Mindazok ellenére, hogy semmi baj az agyammal.

           -           Te győztél – adtam fel. – Talán nem voltam felkészülve, hogy bárkinek elmondjam. Gondolj bele, néhány napja mikor anyuék hazajöttek a munkából, kijelentették, Matt megtalálta a felbontott óvszeres dobozt! Azt hitték, azért van mindig megbeszélni valónk Joellel, mert terhes vagyok!

Jasmine fülsüketítően nevetett a telefonba, de olyan szinten, amikor valami iszonyatosan vicces, egyben kellemetlen dolog történik, és az egyik néző felderül.
Igazából utólag visszagondolva tényleg üdítő pillanat volt, még ha akkor égőnek is éreztem. Pedig vicces volt. Nagyon is.

           -           És, terhes vagy? – kérdezte, amikor összeszedte magát.

           -           Nem! – vágtam rá.

Mi lenne, ha mégis? – gondolkodtam el egy pillanatra.
Ettől a vérveszteségtől, amit bő három napja okozott Bryce, biztosan elvetéltem volna. A hideg is kirázott az emlékektől.

           -           Nálatok mi a helyzet? – tereltem a témát.

           -           Hát egy kicsit jobb lett a helyzet. Anyut felvették öt hónapra egy céghez, apu meg alkalmi melókat vállal. Megvagyunk.

           -           Puszilom őket. És üzenem, hogy hiányoznak.

           -           Átadom – Jasmine hangjából ítélve láttam magam előtt, hogy mosolygott. – Ne haragudj, de megyünk a nagyihoz. Tarts ki, néhány hónap, és újra együtt lóghatunk! Ja és ameddig meg nem gyógyulsz, hagyd Joelt pihenni.

Együtt nevettünk, majd elköszöntünk és összecsuktam a mobilt. Annyira jól esett barátnőm hangját hallani, az valami hihetetlen.
Vasárnap délután volt, bőven ráértem. Terveztem valami tanulásféleséget, ugyanis amíg Joel az erdőben rohangált, nem engedett ki a házból. Nem volt különösebben ellenemre, nem terveztem semmi extrát az izgalmas városban, ezért a hátamon fekve bámultam a plafonomat. A telefonálás előtt néztem meg a nyakamat, egészen jól gyógyult hála a folyamatos testápolóval történő kenegetésnek. Amint beleszívódott a krém a bőrömbe, egy órára rá újból bekentem. Minden nap legalább tízszer bekentem a nyakam.
Azon tanakodtam, mit tegyek, amikor Jasmine a közelbe költözik? Egyértelműen egymásnál fogjuk tölteni a nyarat, de vajon megoszthatom vele a titkaimat? Joelt, a falkát, a vámpírokat, az életveszélyt? Nem volt kétség bennem, megérdemelné, hogy tudja, de azt se vettem biztosra, mit tenne, amikor bevezetnénk a misztikus életbe? Magában tartaná egyáltalán, vagy elköpné mindenkinek? Nem, Jas nem olyan, de nem tudhatom, hogyan reagál mindenre.
A nyakam köré tekertem egy sálat, mert még mindig azt játszottam, hogy fáj a torkom. Tudtam, örökké nem takargathatom, de valamennyi idő után már csak úgy fog tűnni, mintha Joel kiszívta volna. Így se mentem az utóbbi három napon iskolába, de tudtam, hogy nem húzhatom sokáig.
A konyhába mentem, készítettem egy teát, aztán leültem a kis asztalhoz és bámultam kifelé az ablakon. Mischa elugrott a munkahelyére valami ügyfél miatt, Matt helyett, ugyanis ő elkapta tőlem a torokfájást. Inkább fogják rám, minthogy megtudják az igazat.
Matthew ebben a pillanatban lépett be a konyhába bevenni a gyógyszert, amit közösen szedtünk. Én igazából lehúztam a vécén vagy kidobtam az ablakomon.

           -           Mi a helyzet, Dabe? – kérdezte, amikor leült mellém az asztalhoz.

           -           Felhívtam Jasminet. Annyira jó volt beszélni vele! Megfeledkeztem a környéken történtekről néhány percre.

Végre mondtam olyat is, ami nem hazugság.

           -           Még bő öt hónap, aztán újra találkozhattok. Minden rendben lesz.

           -           Tudom. De az akkor sem rövid idő.

           -           Nem bizony. De tudod, Dabe, az idő nagysága teszi még szebbé a jövőt.

Nem igazán értettem, mit akar ezzel mondani, de bólogattam. Végül is igaza volt.

           -           Aha. Totálisan – mondtam, majd elnevettem magam jelezve, fogalmam sincs, ezt miért mondta nekem.

Matt vigyorogva intett, hogy nem lényeg, aztán elterelődött a téma átlagos dolgokra. Javarészt az iskoláról beszélgettünk, pedig mindketten Alexisre gondoltunk, de egyikünk sem mondta ki. A fájdalom annyira érezhető volt a konyhába, hogy csak ránéztem Mattre és tudtam, mit gondol.
Mindketten saját magunkat hibáztattuk. Matt korholta magát, hogy odafigyelhetett volna jobban a lányra, utána mehetett volna, amikor kilépett az ajtón, de nem tette.
Nekem pedig nem szabadott volna elmozdulnom mellőle.
De nem tudtuk. Ki a fene gondolta, hogy ennyi őrültség történik egy-egy rossz döntés miatt? És az, hogy én tudtam, mi lett Alexissel, még rosszabb volt. De tisztában voltam vele, semmi jót nem tenne Mattel, ha megtudná, az unokahúga vámpírrá változott.
És öngyilkos akar lenni.

Keddnél tovább nem tudtam tettetni a betegséget. Szerdán iskolába kellett mennem, garbóban, vagy sálban, de nem maradhattam otthon. A nyakam azonban még nem volt felkészülve arra, hogy visszatérjek a hétköznapokba, ezért Joellel megbeszéltük, ellógjuk a napot. Reggel ugyanúgy értem jöttek, ahogy szoktak, azonban amint kikanyarodtunk az utcából, Ben rálépett a fékre, Joel és én pedig kiszálltunk.
Kézen fogva futottunk az erdő felé, és miután beértünk a fák közé, szerelmem a karjaiba vett és egészen addig rohant velem, míg oda nem értünk a házuk mögé. Az egész nem lehetett több tíz másodpercnél.
Ahogy letettem a lábamat a földre, először kissé meginogtam. Aztán megpillantottam az ablakban ácsorgó Abrahamet és intettem neki, ő pedig elmosolyodott és jelezte, menjünk be. Tudtam, hogy Joel szólt neki a kiruccanásunkról.

           -           Na, és hová mentek? – kérdezte Abraham, amikor leültem az asztalhoz.

           -           Eurekába beszéltük – feleltem. – Mozizunk, megnézünk egy festmény kiállítást és beülünk egy kávézóba.

           -           Csak nehogy találkozzatok egy tanárral azon a kiállításon – nevetett Ab. – Bár, ha olyan tanár, talán még örülne is nektek. Ha már lógtok, töltsétek az időt hasznosan.

Együtt nevettünk Abrahammel. Megvártam, míg Joel összeszedett a táskájába néhány fontos dolgot, amire szükségünk lehet aznap. Igazából nekem csak rá volt szükségem. Na, jó, meg némi pénzre a mozihoz és a benzinhez. Ennyi.
Leemeltem Abraham kocsijának kulcsát az akasztóról, amikor Joel kivette a kezemből és visszatette a helyére. Érdeklődő tekintettel néztem rá, mire megmagyarázta.

           -           Az én kocsimmal megyünk.

Elcsodálkoztam.

           -           Készen van?

           -           Ja. Tegnap csinálták meg a papírokat.

Elmosolyodtam és megpusziltam Joel húsos ajkait.

           -           Remélem, azért nem fogod jobban szeretni a Buick-ot nálam.

           -           Hát…

Nevettünk, majd Joel átkarolt és megcsókolt. Ekkor eszembe jutott, hogy Abraham ott áll tőlünk négy méterre, ezért óvatosan lefejtettem magamról szerelmem karjait és indulásra készen az ajtóhoz sétáltam.
Ab és én a postaláda mellett állva figyeltük, ahogy Joel kiállt a feketére festett kocsival, ami metál fénnyel csillogott. A felhők mögött bujkáló Nap kissé megerőltette magát és megragyogtatta az autót.
Joel fékezett előttünk, majd kinyitotta nekem az ajtót.

           -           Ugye nem kell megtolni? – vicceltem, miközben bekötöttem magam.

           -           Az apa feladata – nevetett Joel, majd Abrahamre nézett. – Délután jövünk.

           -           Vigyázzatok magatokra! – intett Ab.

Joel rálépett a gázra és elhajtottunk. A Buick nagyon jól ment, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. De ha az embernek ilyen tehetséges autószerelő barátja van, nem kellene csodálkoznia ezen. Joel pedig elképesztő!
Az út körülbelül fél órába telt a reggeli csúcsforgalom miatt, mert bár próbáltunk mellékutakon levágni az utat, Arcata és Eureka között csak a főúton tudtunk haladni. Így is odaértünk, ez volt a lényeg. Nem siettünk sehová.
Délelőtt a moziban szinte csak gyerekfilmeket vetítettek, de ez nem tántorított el minket attól, hogy beüljünk. Vettünk két jegyet, vajas popcornt és leültünk az utolsó sorban. A gyerekek úgyis az első néhány sorban foglaltak helyet, ők még nem voltak tisztában azzal, hogy hátulról sokkal jobban lehet látni.
Nem új mesét, hanem viszonylag régit néztünk, a Macskaarisztokratákat. A pénztáros előre figyelmeztetett minket, óvodás csoportok fognak jönni, az óvónők ugyanis szeretnék velük megértetni, nem csak a legújabb, 3D-ben készült mesék a jók.
Minket ez nem zavart, szinte gyermeki felfogással néztük végig a mesét. Bő egy órára elfelejtettem, hogy egy vámpír holtan akar látni.
Amikor kiléptünk a moziból, még csak negyed tíz múlt, ezért beültünk egy kávézóba reggelizni. Mivel Joel fizette a mozit és a benzint, kötelességemnek éreztem legalább a reggelit kifizetni. Kitartottam az akaratom mellett, tizenöt dolláromba került. Nem is kell mondanom, ki evett ilyen sokat.

           -           Jól érzed magad? – suttogta a fülembe Joel.

A folyót néztük a kocsinak dőlve. Az idő fél tizenegy felé járt, a Nap pedig kezdett előbújni a felhők mögül. Lehet, hogy január van, de ez Kalifornia.
Most, hogy tisztában voltam vele, Bryce bármelyik nap elkaphat, nem akartam elvesztegetni egy percet sem. Joellel akartam lenni, és úgy gondoltam, ha már ellógtunk az iskolából, tényleg töltsük hasznosan.

           -           Kereshetnénk az út mentén egy ócska motelt. Mit szólsz?

Tudtam, hogy megértette, mire gondoltam. Magához vont, megcsókolt, én pedig égtem a tűzben. Olyan energia szabadult fel a testemben, mintha egy hete erre a szerdára gyűjtöttem volna minden erőmet. Azonnal indulni akartam.
Dél felé indultunk, de nem a főúton haladtunk. Mellékutakon kanyarogtunk, és amint megláttunk egy PEDRO’S MOTEL 20 KM feliratot, Joel látványosan gyorsított. Nevettünk.
Ez a motel annyira nem volt ócska, amilyennek képzeltem különböző filmek alapján, de ahogy elnéztem, tíz faházból csak három volt foglalt. Mindegyik távol a másiktól. Mi is egy olyan kulcsot kaptunk, ami távol volt a többitől. Pedro, a tulajdonos, akár egy pszichiáter tudta, melyik vendég miért tévedt be. Vagyis, melyik faházat szeretné.
A faházunkat erdő vette körül, és ahogy elnéztük, a legközelebbi házikó kétszáz méterre lehetett a miénktől. És valószínűleg üres volt. Tíz dollárért.

Kipihenten nyitottam ki a szememet. Fejem Joel vállán pihent, karjával magához húzta a testemet. A telefonomért nyúltam és megnéztem, mennyi az idő. Három óra múlt.
Kissé elbóbiskoltunk, de ez nem jelentett gondot. Ha Mischa megkérdezné, hol voltunk, annyit mondok, Joelnél tanultunk. Abraham úgyis tartaná a hátát.
Visszatettem a telefont az éjjeliszekrényre, és ekkor vettem észre, hogy Joel is magához tért. Perverz mosoly terült szét az arcán, én pedig oldalba szúrtam.

           -           Mennyi az idő? – kérdezte, miután szájon csókolt.

           -           Három múlt. Menjünk?

           -           Akarsz menni?

           -           Éhes vagyok – vontam meg a vállam.

Igazából egy kicsit mehetnékem volt. Valamiért úgy éreztem, ha már ellógtuk a napot, legalább tűnjön úgy, mintha nem tettük volna.

           -           Menjünk hozzám, és játsszuk azt, hogy tanulunk.

           -           Kívánságod számomra parancs – somolygott.

Magához ölelt, én pedig belélegeztem a tusfürdő és az erdő illatának keverékét. Annyira Joel. Annyira imádtam.
Kimásztam az ágyból és letusoltam, aztán míg felöltöztem és rendbe szedtem magamat, Joel is megfürdött. Háromnegyed négy körül járt az idő, amikor elindultunk.
A Buick ugyanolyan tökéletesen ment, ahogy reggel, szinte olyannak tűnt, mintha csak most gurulnánk haza vele az autókereskedésből.
Ahogy elhaladtunk az iskola előtt, eszembe jutott valami.

           -           Járhatnánk minden nap a te autóddal – mondtam. – Akkor a srácoknak sem kellene a platón nyomorogni. Egy-két ember beülhetne mögénk.

           -           Jó ötlet. A srácoknak tetszeni fog.

Egyet kellett értenem. És így arról sem fognak pletykálni a tanulók, hogy menőznek a platón, egy szál pólóban.
Némán a rádiót hallgattuk, míg hazaértünk. Valahogy félelem fogott el, amikor a szobám ablakára néztem. Tudtam, Bryce nem fog minden nap a szobámban járkálni a véremre várva, de ettől függetlenül a hideg futkosott a hátamon. Az is szerencse, hogy megőriztem az ép elmémet. Nem voltam kíváncsi arra, mennyit bír még.
Joel leparkolt, aztán bementünk a házba. Ugyanolyan volt, ahogy reggel hagytuk, nem változott semmi, és ez egy kicsit megnyugtatott. Nem járt erre Bryce.
Leültünk a konyhába és ettünk. Az idő egyre csak telt, szinte meg is feledkeztem róla. Mostanában ezt sokszor eljátszotta velem.

Csütörtökön tényleg bementünk az iskolába, Joel kocsijával. A terepjárót Chace vezette, végre magukra hagyhatta a kamasz leopárdokat. Vele maradt Liam, Chris és Joe, Ben és Lewis pedig velünk tartott a Buickkal. A nyakam testápoló és alapozó illatának keverékétől illatozott, és elégedetten figyeltem a tükörben, hogy a bőröm egészen jól néz ki. Persze tudtam, azonnal Joelre fognak mutogatni, de úgy voltunk vele, inkább gondoljanak erre, mint fojtogatásra.
A harapásnyomhoz ért a mutatóujjam, amitől kirázott a hideg. Beforrtak a lyukak, csak két pici kidülledt pont maradt a helyen. Nem feltűnő, de a hajamat mindig úgy igazítottam, hogy ne igazán lehessen észrevenni. Kivágott felsőkön és szembetűnő sminken gondolkodtam, nehogy bárki a nyakamat mustrálja, inkább másra irányítottam volna a tekinteteket. Bárhová, csak el a nyakamtól.
Beszédtémává vált, hogy két kocsival járunk, Ashley elmondása szerint mindenki veszekedésről pletykál, aminek elméletileg én vagyok az oka.

           -           Előző szünetben beszélgettem egy ismerősömmel, ő mesélte, hogy azt pletykálják, Liam és Joel összevesztek rajtad.

Éppen az ebédlő felé sétáltunk, amikor ezt beszélgettük.

           -           Szó sincs róla – nevettem. – Joel megszerelte az autóját. Tudod, régebben meséltem, amikor elmentem hozzá a rezervátumba, autót szereltünk. Mármint ő, én pedig néztem. Most készült el, megkapta a papírjait is, szóval innentől kezdve két kocsival járunk. És nem is kell nyomorogni senkinek sem a platón.

Felhatalmaztam a lányt, hogy nyugodtan terjessze az egész iskolában, mert egyáltalán nem akartam, hogy ilyen pletykák keringjenek rólunk. Igazából semmivel nem volt rosszabb a sátánista szektánál, bár amióta Joel csatlakozott hozzájuk, általa én is, lecsillapodtak a pletykálkodások velük szemben. Egyszerűen csak nem akartam, hogy elölről kezdődjön minden.

           -           Délután kosármeccs, maradtok megnézni? – kérdezte Ash, amikor beléptünk az ebédlőbe.

           -           Nem tudom, majd megbeszélem Joellel.

           -           Apropó, Joel…

Félreálltunk, hogy a többiek el tudjanak menni, majd mindenkitől távol, a fal mellett ácsorogtunk. Sejtettem, mi fog következni.

           -           Mi történt a nyakaddal? – vigyorgott Ashley.

Automatikusan megigazítottam a hajamat, hogy a harapásnyomot véletlenül se vegye észre, szerencsémre Ash nem is figyelt rá, csak még jobban érdekelték a foltok.
Zavartan kezdtem bele, és igazából nem is tudtam végigmondani.

           -           Lefeküdtetek igaz? Az ő nyaka hogyhogy nem ilyen, mint a tied? Ő a vámpír a csapatban, mi?

Elszédültem a vámpír szóra, de gyorsan összeszedtem magamat, hogy válaszolni tudjak.

           -           Ő is kapott, de neki nem látszik. Másabb a bőre – hazudtam.

Égett a fejem az újabb füllentéstől, de Ashley úgy gondolta, a téma miatt szégyellem magamat. Jó lett volna, de sajnos nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Szerencsémre ő ezt nem tudhatta.
Ash nem húzta tovább a témát, Caribáról beszéltünk, míg megvettük az ebédünket, majd két külön asztalhoz sétáltunk. Kissé talán vágyakozóan néztem, míg Ashley helyet foglalt annál az asztalnál, ahol én is ültem régen. Akkor még semmi problémám nem volt az életben azon kívül, hogy anyám elrángatott Los Angelesből ide.
Leültem Joel mellé, aki mosolygott jelezve, hallotta, miről beszéltünk Ashley-vel az ebédlő másik felében.

-         Alakváltó dobhártya – vonta meg a vállát.

Kirázott a hideg. Ezek szerint az összes leopárd hallotta, amit beszélgettünk, és ez zavarba hozott. Nagyon reméltem, felérték ésszel, hogy magánbeszélgetést folytattunk, de rájöttem, felesleges ostoba reményekbe feledkeznem. Minél érdekesebb és magánabb a beszélgetés, annál jobban hallgatóznak.
De legalább megtartották maguknak a véleményüket. Tudták, ebben az időszakban semmi szükségem ostoba viccekre, amikor egy vámpír vadászik rám.

           -           Tényleg maradhatnánk megnézni azt a kosármeccset – szólalt meg Lewis, a srácok pedig forgatták a szemüket, de egy kicsit mindannyian nevettünk.

           -           Végül is, délután Chris-é és Joe-é az erdő – folytatta Ben.

Megvontam a vállamat.

           -           Rajtam nem múlik.

Mindannyian Joelre néztünk, ő pedig elnevette magát, majd rábólintott.

           -           Maradunk – zárta le a témát.

Kicsit megfordultam, hátha találkozik a tekintetünk Ashleyvel, és így is lett. Két másodperc múlva felénk nézett, én pedig feltartottam a hüvelykujjamat jelezve, hogy megnézzük a meccset. Elvigyorodott, én pedig visszafordultam az ebédemhez.
Azt vettem észre, hogy a leopárdok mellett egy kicsit nekem is megnőtt az étvágyam. Persze nem zabáltam, mint a srácok, de lényegesebben többet ettem.

Nem kicsi meglepetést okoztunk az iskolának azzal, hogy Joel, Ben, Lewis és én a lelátón ültünk a kosárpálya mellett. Mosolyogva figyeltem, ahogy a csapat kabalája nagy tigris jelmezben ugrál és buzdítja a közönséget.
Ashley mellettem foglalt helyet, én pedig meglepődtem, hogy nem rángatott magával senkit. Vagy csak tudták, mi is ott leszünk, és senki sem mert vele tartani?

           -           Alea? – érdeklődtem.

           -           Eurekába ment a nővérével.

Bólogattam, majd Joelre néztem. Eurekáról mindkettőnknek Pedro motelja jutott az eszünkbe.
A csapatok bevonultak, a meccs elkezdődött. Nem tudtam, hogy ki ellen játszottak az iskolánk tigrisei, de az ellenfél csapat kabalája egy medve volt.
Viszonylag szoros volt a játék, ha dobtunk egy kosarat, kaptunk egy másikat, de a srácok rendkívül kitartónak bizonyultak. Félidőnél harminchárom-harmincegy volt az állás, szerencsére a javunkra.
A szurkolólányok elfoglalták a pályát, táncoltak, kiabáltak, dobálták egymást az égbe, majd a kabalatigrissel együtt buzdítottak minket a szurkolásra. Hihetetlennek találtam ezt az óriási összetartást. Los Angelesben is sok jó meccset megnéztem, de ott egészen másmilyennek láttam a szurkolást. A lányoknak az számított, hogy minél rövidebb szoknyában és a lehető legkivágottabb felsőben táncoljanak, hátha összeszedik valamelyik élsportolót. Itt valahogy nem erről volt szó.
A meccs eredménye végül kilencvenöt-nyolcvanhét lett, mindenki diadalittasan ugrált és tapsolt, komolyan, még mi is. Láttam a srácok arcán, mennyire élvezték a meccset. Ők is annyira akarták az átlagos tinédzser életet, mint én. Csak én bármikor megtehetem, hogy azt mondom, végeztem, ők azonban nem.
Amikor kimentünk a parkolóba, már besötétedett. A telefonom órája negyed nyolcat mutatott, a hónapnak megfelelően ilyenkor már fél ötkor szürkült.
Beültem az anyós ülésre, bekötöttem magamat, majd Joelt figyeltem, ahogy vezet. Teljesen vidámnak láttam, nagyon feldobta, hogy néhány órára elfeledhetett mindent, ami körülötte zajlott. Ben és Lewis szintén.
Ahogy megálltunk a házunk előtt, Joel odahajolt hozzám és gyorsan megcsókolt.

           -           Fél tízre itt leszek, rendben? Az ablakod legyen zárva!

Elmosolyodtam, majd megpusziltam. Tekintetemmel próbáltam azt sugallni neki, hogy hamarosan túl leszünk ezen az egészen és nyugodtan élhetjük tovább az életünket.
A srácokra néztem a hátsó ülésen, elköszöntem tőlük, aztán bementem a házba. Egy pillanatig sem mozdult az autó, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót.

           -           Anya, Matt, megjöttem! – kiáltottam.

Ledobtam a táskámat a földre, majd a nappaliba sétáltam, mert szólt a tévé.
Mischa ott ült a kanapén és elmerengve bámult maga elé. Mattet nem találtam sehol.

           -           Anya?

Mischa rám nézett, majd megpróbált mosolyogni, de megfagyott az arca. Ideges lettem, mert attól tartottam, történt valami Mattel. Anya nagyon úgy nézett ki, mint aki éppen most őrül meg.

           -           Amikor hazaértem a munkahelyről, benéztem a szobádba, és egy pillanatra mintha Alexist láttam volna az ágyadon ülni – motyogta Mischa. – Csakhogy az arca olyan volt, mintha évek óta halott volna, és a bőre rátapadt volna a koponyájára.

Kirázott a hideg. Alexis itt volt? Gondolkodik ez a lány valaha?
Nem tudtam, mit kellene mondanom. Magyarázkodjak? Minek? Itthon sem voltam, nem láthattam, nem tudhattam róla semmit.
Mischa rám nézett, és láttam az arcán, lesokkolta a dolog.

           -           Egy másodpercre lehunytam a szememet, nem káprázik-e, és amikor kinyitottam, már nem volt ott – mondta.

           -           Anya, rémeket látsz! Hogy nézhetne ki úgy egy néhány napja eltűnt lány? Rendben, talán lehetséges, de egy másodperc alatt hogyan tűnne el a szobámból?

Mischa megvonta a vállát, és úgy láttam, kezd engedni a gondolatnak, hogy a képzelete játszott vele.

           -           Az ablak nyitva volt – motyogta.

           -           Reggel úgy felejtettem.

Muszáj volt hazudnom neki. Nem magam miatt tettem, hanem azért, mert tudtam, ha mindent megtudna, ami mostanában történt körülötte, körülöttem, valószínűleg megőrülne a millió információtól.
Leültem mellé a kanapéra, majd elmosolyodtam.

           -           Az eltűnése utáni éjszakán egy pillanatra én is látni véltem őt, de ezt csak az agyam hitette el velem, mert állandóan a fejemben járt, hol lehet. Hidd el, veled is valami ilyesmi történt.

Mischa bólogatott, engem pedig meglepett, milyen meggyőzően tudok hazudni.

           -           Valószínűleg igazad van. Csak annyira ledöbbentett, ahogy az arcát láttam…

           -           Elhiszem, anya – magamhoz öleltem és témát kellett váltanom. – Matt merre van?

           -           Tárgyaláson. Azt mondta, nagyjából fél nyolcig fog tartani, szóval nemsoká itthon lesz.

Felkeltem a kanapéról és a konyhába mentem. Már rég nem volt abból a sok mindenből, amit múlt héten készítettem, és előző napról sem maradt semmi, ezért telefonáltam és rendeltem egy pizzát. Korgott a gyomrom.
Este, amikor megérkezett Joel, elmeséltem neki, amit Mischa mondott. Átkutattuk a szobámat, és bár nem találtunk semmilyen elrejtett üzenetet, mindketten tudtuk, ok nélkül nem jött volna a házunkhoz.
Akkor miért nem várta meg az éjszakát?