Amikor kinyitottam a szememet, forgott velem a világ. Nagyon gyengének éreztem magamat, és az is nehezemre esett bármiféle mozdulatot tenni.
Néhány pillanatig nem értettem, mi történt, de felelevenedtek az éjszaka történtek. Riadtan a nyakamhoz kaptam, és amikor kitapintottam két pontot azon, azonnal erőt vettem magamon, és kipattantam az ágyból.
Felkaptam az íróasztalomról a tükröt, majd óvatosan belenéztem. Sokkolt a látvány.
A nyakamat sötétlila foltok tarkították, egy érintetlen helyen pedig vámpírharapás látszódott. Remegtem és az ágyra ejtettem a tükröt. Kapkodtam a levegőt, mert úgy éreztem, nem jutok oxigénhez. Egy gondolat szajkózott a fejemben: élek?
Nagyon is éltem. Emberként.
Mikor összekaptam magamat, megnéztem, mennyi az idő. Hét óra volt, én pedig tudtam, ilyen állapotban nem mehetek suliba. A falka se engedne, és nem is kockáztathatom meg, hogy lebukjak bárki előtt a harapásnyomommal.
Kendővel takartam el a fojtogatás- és harapásnyomokat, majd képzeletben bekapcsoltam a megjátszás gombot. A rosszullétet nem volt nehéz eljátszanom, hiszen a vérveszteségtől eléggé szédültem, de a hangomon kicsit változtatnom kellett, hogy legyen oka a bekötött nyakamnak.
Mischa a tükör előtt méregette magát, amikor kinyitottam az ajtót. Azonnal észrevett, és rendesen megrémült, amikor rám nézett.

           -           Deby, jól vagy?

Megráztam a fejemet.

           -           Nem – suttogtam.

A tenyerei közé fogta a fejemet, majd ellenőrizte, van-e lázam, aztán visszaküldött az ágyba azzal a szöveggel, hogy pihenjek és igyak sok citromos teát. Megígértem neki, hogy így teszek, aztán bezártam az ajtómat és az ablakhoz álltam. Néhány perccel később megérkeztek a fiúk, Joel pedig azonnal észrevette, valami nagyon nincs rendben, amikor meglátott az ablakban.
Szinte kiugrott a kocsiból és odarohant hozzám, én pedig kinyitottam az ablakot és suttogva próbáltam felelni szerelmem kérdéseire, de csak néhány szót bírtam kimondani.

           -           Itt volt – mondtam, és ekkor eltörött a mécses.

Óvatosan lejjebb húztam a nyakamról a kendőt, megmutatva a fojtogatás, valamint a harapás nyomát, Joel pedig lángra lobbant, mint egy benzinnel leöntött kocsi.
Pisszegtem neki, maradjon csendben, de nagyon nehezére esett, és a követ, amit a földön talált, darabokra roppantotta.
Kissé megijedtem az erejétől, de rájöttem, csak feszültség levezetésként morzsolta szét a követ. Mély levegőt vett, aztán közölte, szól a fiúknak a történtekről és nélküle mennek suliba, aztán bemászott az ablakon.

           -           Ki vezeti az autót? – kérdeztem.

           -           Ben.

           -           Ő is tud?

           -           Igen.

Leültünk az ágyamra, Joel pedig újból megvizsgálta a harapásomat. Dühös volt, legszívesebben tört-zúzott volna, de miattam nyugtatta magát. Nem akarta megmutatni, milyen, amikor teljesen kijön a sodrából. És én sem akartam látni. Így is, a rosszullétem ellenére nekem kellett nyugtatnom, mert állandóan remegett, attól féltem, bármelyik pillanatban átváltozik a szobám közepén.
Szerelmem tanácsára lefeküdtem az ágyra, és hallgattam, hogy elhúz a kocsi a házunk elől. Kissé izzadtam és szaporábban vettem a levegőt az átlagosnál, ezért Joel elővette a mobilját és lebonyolított egy hívást, olyan halkan, amennyire csak tudta. Nem akart felizgatni, és persze lebuktatni sem minket, ezért amikor Mischa bekopogott, hogy nyissam ki az ajtót, bebújt abba a szekrényembe, amelyikben csak az üres utazótáskák vannak.
Kinyitottam az ajtót és továbbra is próbáltam megjátszani, hogy csak torokfájásról van szó.

           -           Mi most elmegyünk dolgozni, rendben? Ha bármi baj van, azonnal hívj!

Nem sűrűn láttam anyámat ennyire aggódóan viselkedni, és ebből tudtam, eléggé rosszul nézhetek ki. A tükör az állításomat igazolta, elég sápadt volt az arcom.
Amikor meghallottuk, hogy Matt beindítja a kocsit, Joel kimászott a szekrényből. Én kissé kókadtan néztem őt, amíg az ágyamra dobott néhány ruhadarabot, majd sürgetett, hogy vegyem fel.

           -           Megyünk valahová? – kérdeztem.

           -           Kemához.

Egy kicsit tompa volt az agyam ahhoz, hogy eszembe jusson, ki is az a Kema, Joel pedig látta ezt a tekintetemen, ezért gyorsan elmagyarázta, miközben segített öltözni.

           -           Tudod, Penn anyja. Ápolónő, neked pedig szükséged van vérre. Neki van otthon.

Nem kérdeztem, miért tartanak otthon vért, igazából nem is akartam tudni, de abban biztos voltam, hogy szükségem van rá. Éppen ezért engedelmesen belebújtam a blúzba, majd a lábamra vettem az egyik cipőmet, de még kimentem a mosdóba, mielőtt elindultunk volna.
Joel megint telefonált, amikor elkészültem, gyorsan megmagyarázta, hogy az apjával beszélt.

           -           Értünk jön autóval.

           -           Miért, te nem vihetsz el? – kérdeztem.

           -           Így is rosszul vagy. Nem tenne jót neked az a gyorsaság.

Abraham hamarosan megjelent a Dodge Chargerrel, majd azt vettem észre, hogy a hátsó ülésen fekszem. Joel elől ült az apja mellett, de folyamatosan engem nézett. Mindenféle érzelem kiült az arcára, nekem pedig sírhatnékom támadt, amiért megint bajt hozok rájuk. Mindig történik velük valami, javarészt miattam. Sosem lesz már ennek vége?
Ekkor eszembe jutott, amit Bryce mondott az éjjel, hogy már nem akar sokáig játszani velünk. Ezek szerint szinte ránk van írva, mennyire kezdünk kikészülni idegileg. Főleg én, tőlem pedig Joel, szerelmem gondolataitól pedig az egész falka.
Amikor megérkeztünk a Memphis család házához, Kema már ott állt az ajtóban, izgatottan toporzékolva. Még ilyen állapotban sem tudtam nem észrevenni, milyen szép az arca, és hogy Taia rá hasonlít. Még ha viselkedésre nem is, külsőre mindenképpen.
Joel a karjában vitt le a ház pincéjébe. Egy, a kórházakéhoz hasonló ágyra fektetett, Kema pedig biztató mosollyal az arcán óvatosan megsimította a fejemet, majd megszólalt.

           -           Milyen típusú a vércsoportod, kincsem?

           -           B pozitív.

Bólintott, és hallottam, hogy Joel azonnal megkérdezte, van-e ilyen típusú vér otthon, Kema pedig nyugtatóan felelte, hogy van.
Hamarosan megjelent, bekötötte az infúziót, majd előhozta a zsákocska vért és beadta. Tizenöt-húsz percre rá máris éreztem a hatását. Tisztábban lélegeztem, elmúlt az izzadás, és már a szédülés is nagyon alábbhagyott. Milliószor jobban éreztem magamat, mint amikor felébredtem.
Elbóbiskoltam, nagyjából egy órára, és amikor kinyitottam a szememet, már határozottan sokkal jobban voltam. Joel ekkor odahúzott mellém egy széket, megkérdezni, mi történt az éjjel. Tudnia kellett, bár előre láttam, megint nagyon dühös lesz az egész miatt.
Mesélni kezdtem. Mindent elmondtam, az elejétől a végéig, bár amikor elmondtam Joelnek, hogy lényegében azért játszik még mindig a vámpír, mert látja a falkán – és főleg a szerelmemen –, mennyire kikészíti ez őket, felötlött bennem a kérdés, biztosan jól teszem-e ezt. Joel arckifejezését látva nem volt abban biztos, hogy helyesen tettem, de rájöttem, hogy meg kell tudnia mindent. Egyre komolyabbá vált a helyzet, nem hallgathattam el semmit.

           -           Madduxnak hívták – mormoltam.

           -           Kit?

           -           A vámpírt, akit megöltetek a mezőn. Bryce barátja volt háromszáznegyvennyolc éven át.

Szerelmemet a szám hallatán kirázta a hideg. Elméletileg halhatatlan, hiszen addig marad leopárd, míg úgy nem érzi, hogy most már feladja. És addig nem is igazán fog öregedni. Ezért laktak külön a várostól, senkinek se tűnjön fel, hogy harminc évesen is tizennyolcnak tűnik. Persze a vámpírok meg tudnák semmisíteni, ha széttépik, de erre sosem kerülhet sor. Inkább engem kínozzanak meg, újra és újra, de Joelt hagyják békén!

           -           Nem említette, hogy pontosan hányan vannak? – érdeklődött leopárdom.

           -           Nem – megráztam a fejemet.

Joel mély levegőt vett és hátradőlt a széken, de kezében tartotta a kézfejemet és óvatosan simogatta. Persze alkalmanként előtört benne a düh, olyankor elengedte a kezemet, nehogy porrá zúzza a csontomat, aztán újból megfogta és puszit adott rá.
Ezt eljátszotta néhányszor, aztán amikor megjelent Kema, odaengedte hozzám és magunkra hagyott, ő kiment levegőzni a ház elé.
A nő lekötötte rólam az infúziót, majd elpakolt, én pedig csöndben figyeltem. Beszélgetni akartam vele, mert tudni akartam, ha Penn alakváltó, akkor valószínűleg az apja is az volt.

           -           Mrs. Memphis – kezdtem volna, de elmosolyodott, hogy tegezzem. – Kema. Szóval… Annoub is alakváltó volt?

Nagy betűkkel ki volt írva a homlokára, ezt se kérdezték tőle egy jó ideje. Egyetértően bólintott, majd kicsit megváratott a válasszal.

           -           Az volt, de amikor megtudta, hogy teherbe estem, lemondott róla. Mindig mellettem akart lenni, védelmezni akart mindentől. Engem és Pennt is.

           -           Hogyan reagáltál, amikor kiderült, hogy Penn örökölte a géneket?

           -           Sokkolt. Igazából reménykedtem benne, hogy nem így lesz, de amikor megláttam a nyolc hónapos röntgenképet róla, biztos voltam benne, belőle is alakváltó lesz. Csak nem akartam elfogadni, és ezt az időszakot legszívesebben kitörölném a fejemből.

Fájdalom suhant át az arcán, én pedig azonnal tudtam, ez az a pillanat, amikor nem szabad rákérdezni, mi rosszat tett. Sokkolta a dolog és ennyi.

           -           Én meg fogok öregedni, ugye? – suttogtam.

Hangom megtört, sírni támadt kedvem, alig tudtam visszafojtani a könnyeimet. Nem akartam megöregedni, nem akartam egyedül menni a túlvilágra. Joel nélkül semmit sem akartam.
Meglepett, hogy Kema arckifejezése kissé megváltozott. Valamiért felébredt bennem a remény lángja, én pedig nagyon reméltem, hogy olyat mond Kema, amitől a lángból tűz lesz.

           -           Közted és Joel között bevésődés van. Ez pedig lehetővé teszi, hogy lelassuljon az öregedésed. Számomra is megvolt ez az esély, de én nem akartam több száz évig élni.

           -           Köztetek is bevésődés volt? – kérdeztem.

           -           Igen, és a mai napig tart, ameddig itt nem hagyjuk a Földet.

Elmosolyodtam. Ezek szerint, ha Joel nem adja fel az alakváltóságát, tovább élhetek mellette?

           -           Egy egyiptomi szertartáson kell részt venned, mivel Básztet megérzi a kötődéseket, eléri, hogy sokkal tovább élj Joel mellett.

           -           Milyen szertartáson? – kérdeztem.

           -           Bölcs asszonyok körbevesznek, a nyelvünkön imádkoznak, az alakváltók nagyobb kört alkotva dobolnak, melletted a szerelmed. Arab nyelven fel kell ajánlanod az életed, hogy Joel mellett lehess, Básztet pedig fénysugárral jelzi, ha elfogadta.

Furcsának találtam ezt az egészet. Van egyáltalán valós alapja? Honnan fogom tudni, hogy Básztet tényleg létezik? Miben fog megnyilvánulni ez? Mikor veszem észre, hogy egyszerűen nem öregszem? És a fénysugár? Miben fogom látni? Az égen, a földön, Joel szemében, a dobokon, a bölcs asszonyok nyakláncaiban? Mi történhet velem?
Kema látta a szemeimben a kétkedést, ezért nem mondott többet, csak mosolygott, én pedig úgy döntöttem, egyelőre ennyi elég volt, egyedül hagytam a nőt a pincében.
Joel észrevette, hogy feljöttem az alagsorból, ezért besétált a nappaliba. Magához ölelt, és úgy álltunk néhány pillanatig.
Nagy levegőt vettem és megkérdeztem, ami először az eszembe jutott.

-          Mikor fog elmúlni? – kérdeztem a nyakamra mutatva.

-          Teljesen soha – felelte Joel. – De jobban teszed, ha rákensz sok alapozót.

Előre éreztem, hogy ez lesz. Elvégre nem járhatok mindig kendővel, vagy sállal a nyakamban. A fojtogatás nyomai viszonylag hamar eltűnnek, ráadásul alapozóval úgy fog tűnni, mintha Joel kiszívta volna a nyakamat. Tudtam, sokkal jobban járunk, ha ebben hisznek, nem pedig abban, hogy egy dühös vámpír fojtogatott.

-          Pihenned kellene – mondta leopárdom.

-          Tudom.

-          Hazaviszünk, rendben?

Bólintottam, majd megköszöntük Kemának a segítségét, Abraham pedig gyújtást adott a kocsinak és hazavitt minket. A tíz perc alatt, míg visszaértünk, némán bámultam ki az ablakon és azon gondolkodtam, vajon meddig fog még ez az egész tartani. Egyre életveszélyesebb és komolyabb lett a helyzet.
Kiszálltunk a kocsiból és bementünk a házba, Ab pedig továbbhajtott. Nem bírtam nem úgy tekinteni a szobámra, mint a kivégzőszínhelyek egyikére. Igaz, sehol egy csepp vért sem láttam, de nem tudtam elfelejteni az éjjel történteket. A hideg is kirázott az emlékekre.
Leültem a konyhában a kis asztalhoz, Joel pedig csinált két bögre teát, az egyiket elém tette, majd helyet foglalt velem szemben. Szemeiben minden érzelem ott kavargott.

-          Soha többet nem hagyhatod nyitva az ablakod. Inkább felébresztelek, vagy lefekvési idő előtt jövök. Nem kockáztathatom meg, hogy ez a… Bryce visszajöjjön és megismételje ezt veled – a gondolatba is beleremegett.

-          Azt mondta, hogy már nem tart sokáig – suttogtam.

-          És te hiszel egy vámpírnak?

Megvontam a vállaimat. A leendő áldozattal általában őszintén beszélnek a gyilkosok. Nem láttam értelmét annak, hogy ezzel kapcsolatban mi haszna Brycenak, ha hazudik. Joel előtt azonban nem akartam ezt kifejteni, így is tudtam, tiszta szívből gyűlöli a vámpírt és minden másodpercben arra koncentrált, hogy nehogy átváltozzon előttem. Ha hirtelen eluralkodik rajta a düh és felrobban, miközben én néhány centire vagyok tőle, meglehet, nagyobb bajt okoz, mint Bryce. Akár egy zacskó B-s vér se lenne a segítségemre.

-          Deby, egy kis időre magadra kell, hogy hagyjalak – motyogta Joel és láttam rajta, hogy mardossa a lelkiismerete, amiért ezt teszi. – Muszáj beszélnem Chaceszel, de ő nem hagyhatja magára a srácokat. Penn az erdőben lesz, Hilly pedig hamarosan megérkezik, hogy ne legyél egyedül. Rendben?

Bólintottam. Tudtam, fáj neki, hogy magamra kell hagynia, és pont ezért nem akartam nehezebbé tenni a számára. Így is borzasztó volt a gyönyörű arcát szomorúnak látni.
Megittuk a teát, aztán el kellett búcsúznunk. Hilary megérkezett, Joelnek pedig mennie kellett.
Átöleltem a szépséges barátnőmet, aztán bementünk a nappaliba, Hilly pedig megkért, meséljek el neki mindent, ami történt. Ő csak néhány szóban lett tájékoztatva a helyzetről, és igazán kíváncsi, izgatott és őszintén szólva dühös is volt.

           -           Mit éreztél, amikor megharapott? – kérdezte. – Nagyon fájt?

           -           Őrjítően – bólintottam. – Viszont annyira meghökkentett, hogy egy hang sem jött ki a torkomon, és ennek igazából örülök is. Nem tudom, hogyan magyaráztam volna el Mischáéknak, ha egyáltalán túlélik…

Ekkor gondoltam bele, mekkora veszélynek teszem ki nap, mint nap a családomat. Bármelyik percben elkaphatná őket Bryce, vagy bármelyik vámpír barátja, és mindezt azért, mert miattam a leopárdok megölték Madduxot. Ilyen bűntudattal képtelen lennék élni, száz százalék, azon nyomban öngyilkosságba menekülnék.
Bekönnyeztem, Hilary pedig közelebb ült hozzám és megfogta a kezemet.

           -           Ne aggódj, már mindenki körülötted forog, ameddig el nem kapják a vámpírokat. Vigyáznak rád. Nem hagyják, hogy megint bajod essen.

           -           Ez az, ami kikészít! Bryce azt mondta, már nem tart sokáig, és tisztán látom, hogy nem lesz valami egyszerű elintézni őket! Érzem, tudom, hogy terveznek valamit!

           -           Hát persze, hogy terveznek, de esélyük sincs a falka ellen!

Hilly tekintete bátorító volt, de én kétségbeestem. Igazán érezni kezdtem, hogy mekkora veszélyben vagyok, az éjjel történtek abszolút ráébresztettek. Mégsem akartam elmenekülni, elbújni, egyszerűen csak azt kívántam, legyünk már túl az egészen.
Próbáltuk elütni az időt. Tévét néztünk, kártyáztunk, és minden apró zajra az ablakhoz ugrottunk, hátha észreveszünk valamit… egy vámpírt. Akár többet. Butaságnak tűnhet, de jobban féltem, mint valaha, ezért nem akartam megvárni, míg lesből rám ugrik valahonnan Bryce. Látni akartam, mintha felkészülhetnék a végzetemre.
De nem jött semmi. Csak Hilary és én voltunk a nappaliban.
Az idő telt, Mischa és Matt pedig hazaértek. Elég volt csak rájuk néznem, úgy éreztem, sírnom kell. Mégsem engedhettem meg magamnak, hiszen milyen magyarázatot adtam volna rá? Sírok a megfázás miatt? Érdekes…
Joel írt, hogy hamarosan jönni fog, ezért Hilly magamra hagyott anyámékkal. Jól esett egy kicsit a társaságukban lenni, hiába nem tudtam kiverni a fejemből az előző este történteket. Pedig annyira örültem volna, ha a vámpírharapás mellékhatása egy kis amnézia. Megkönnyítette volna az életemet.

           -           Jobban vagy? – kérdezte Mischa, miután kikísértem Hilaryt.

           -           Igen, egy kicsit.

           -           Nem úgy nézel ki – mondta Matt, amikor leült a székre.

Hazudnom kellett. Mindig ezt teszem. Hazug vagyok.

           -           Csak fáj a torkom.

Megértően bólintottak, én pedig felkeltem a fotelből és bementem a szobámba. Nem bírtam tovább kint maradni velük. Annyira sírni akartam!
Szinte bezuhantam az ágyamra és a párnába nyomtam a fejemet. Annyira könnyű lett volna feladni. De az utóbbi hétben annyiszor gondolkoztam el az öngyilkosságon, már szinte megrémített.
Nagyjából öt percet kaptam arra, hogy összeszedjem magam, mert Joel hamarosan megérkezett. Egy másodperc alatt megértette, hogy iszonyatosan rosszul érzem magam, azonnal lefeküdt mellém az ágyra és magához ölelt. A nyakába temettem az arcomat és csak sírtam. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim.