Reggel alig bírtam kinyitni a szememet, az éjszakai sírástól feldagadtak. Azonnal a fürdőszobába siettem és letusoltam, hogy fel tudjak ébredni. A víz felfrissítette az arcomat, és ekkor kezdtem úgy érezni, a sírástól szinte kiszáradtam.
A konyhába mentem és ittam egy pohár vizet. Mielőtt találkoztam volna bárkivel is, visszamentem a szobámba és lealapoztam az arcomat, hogy értelmesebben nézzek ki. Muszáj volt sminkelnem, mert nem akartam, hogy a többiek megjegyezzék, milyen a szemem. Még nem készültem fel elmondani a srácoknak, hogy éjjel meglátogatott Alexis. És azt, mit kért tőlem, vagyis tőlünk, még úgy sem. Inkább nagy levegőt vettem és nekiálltam a sminkelésnek.
A szokásostól eltérően nagyon lassú voltam. Annyit se beszéltem, mint egyébként, ráadásul reggelizni is alig tudtam. Inkább csak néztem a tányéromat, és amikor Mischa megkérdezte, minden rendben van e, vagy bólogattam és eljátszottam a mosolygást. Inkább csak szájrángást sikerült produkálnom, és nem is győztem meg anyát.
Láttam a terepjárót megállni a házunk előtt, ezért felkaptam a kabátomat és a táskámat, majd kirohantam a házból. Mostanában nem ment jól a hazugság, és nem akartam újabb kérdéseket kapni senkitől. Főleg meg nem a srácoktól.
Ahogy Joellel összeakadt a tekintetünk, azonnal észrevette rajtam, baj van. Azt várta, hogy pajzán mosollyal, csókkal és öleléssel fogadom, e helyett azonban csak egy letört arcot látott, és a csókból is csak egy szájra puszi lett.

-          Jól vagy? – kérdezte.

-          Nem. Délután elmesélem.

Nem akartam többet mondani, ezért megkerültem a kocsit és beültem az anyós ülésre. Ezúttal nem csak Chris és Lewis ültek hátul, Liam és Joe a platón foglaltak, kivételesen kabátban. A látszatot csak meg kellett tartaniuk. Csak Ben és Chace maradtak otthon, továbbra is. Egy olyan dolog miatt, amiről még mindig semmit sem tudtam.
Köszöntem a srácoknak, bekötöttem magamat és vártam, hogy induljunk. Túl akartam lenni ezen a napon, minél hamarabb. Így is számítottam rá, hogy a csajok majd rákérdeznek, miért nem voltam tegnap suliban. Pontosabban miért lógtam el.
A hátsó ülés szokásához híven szórakozott, ezért egyáltalán nem tűnt hosszúnak az út. Egyébként is csak némán bámultam ki az ablakon, a mellettünk elsuhanó fákat figyelve. Minden erőmmel azon voltam, ne jusson eszembe az éjszaka. Nem akartam sírni mindenki előtt.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, Joel óvatosan magához vont és a fülembe súgta, hogy vámpír szagom van, és ezt a srácok is megérezték. Kirázott a hideg, és úgy döntöttem, megnyugtatom.

-          Nem az volt. Majd elmesélem.

Amikor megjelentek a lányok, gondoltam egyet, és halkan odaszóltam szerelmemnek.

-          Ha elmondod, miért nem volt tegnap a banda, és ma miért nincs Chace és Ben, délután én is közlöm veled a fejleményeket.

Ezzel elengedtem Joel kezét, és csatlakoztam a csajokhoz. Cariba most nem jött iskolába, Ashley és Alea sétáltak oda hozzám. Azonnal látták rajtam, nincs minden rendben – pontosabban a szemeimen –, én pedig azonnal próbáltam megnyugtatni őket, miszerint semmi gond, csak sokáig tanultam egy tesztre és keveset aludtam az éjszaka.

-         Fáradt vagyok, és kissé nyűgös, ez mind – mondtam.

Bementünk a főépületbe, Alea leállt beszélgetni néhány barátnőjével, Ash és én viszont tovább mentünk, nekünk egyébként is ugyanolyan óránk következett.

-          Miért lógtál tegnap? – kérdezte váratlanul a lány.

Meglepett, éppen ezért gyorsan kellett járnia az agyamnak, hogy kitaláljak valami értelmeset.

-          Csak rosszul voltam – feleltem.

Ashley bólintott és elmosolyodott, én pedig azon gondolkodtam, mikor váltam ekkora hazuggá? Arra sem emlékeztem, mikor mondtam utoljára igazat bárkinek is, ha olyan dologra kérdezett rá, amiről neki nincs tudomása. Valószínűleg Mischa és Matt kapta tőlem a legtöbb körülírt, vagy kitalált választ. Elszégyelltem magam.
A spanyol tanár megjelent, kiosztotta a teszteket, én pedig megpróbáltam visszaemlékezni arra, amit előző este próbáltam megjegyezni, természetesen sikertelenül. Így a korábban szerzett tudásra koncentráltam, amiből össze tudtam szedni annyit, hogy legalább közepes jegyet kapjak.
Egész nap el voltam magamban, nem igazán beszélgettem senkivel, és csak akkor feleltem, amikor kérdeztek valamiről. Joel látta rajtam, valami nagyon komoly történt, én pedig igyekeztem kerülni a tekintetét. Úgy tudott rám nézni, hogy megsajdult tőle a szívem.
Nem értem az ebédemhez, csendesen bámultam a vásárolt szendvicset és a fél literes rostos üdítőt. Még inni se volt kedvem, pedig éreztem a szomjúságot.
Ahogy vége lett az utolsó órámnak, a kocsiban ülve várakoztam Liammel a többiekre, akiknek még maradniuk kellett ötven percig. Általuk nekünk is.
Rájöttem, Liam és én nem beszélgettünk valami sokat. Úgy éreztem, nem is ismerjük egymást, mintha két idegen ült volna egy kocsiban. Én az anyós, ő a hátsó ülésen.
Az idő nem akart telni, ezért úgy döntöttem, bár nem szívesen beszélgettem mostanában, mégis megpróbáltam ismerkedni.

-          Liam?

-          Hmm?

-          Mi nem is szoktunk beszélgetni.

Nem tudtam, miért pont ezzel a témával álltam elő, de jobb nem jutott eszembe, és tudni akartam, ennek a ténynek mégis mi az oka.

-          Deby, állandóan egymás nyakában vagytok Joellel, hogyan tudnánk beszélgetni?!

Aznap először nevettem, és nem a szerelmemmel, vagy valamelyik barátnőmmel, hanem azzal a sráccal, akit a legkevésbé ismertem a falkából. Jól esett, nagyon is.

-          Igazad van – bólogattam. – De most nincs itt Joel.

-          Oké – Liam felült és felém fordult. – Mi a kedvenc színed?

Megint nevettem, vidáman és boldogan. Nem is emlékeztem, mikor szórakoztam ennyit utoljára. Liam társaságáról nem is beszélve.

-          Komolyan erről akarsz dumálni? – érdeklődtem mosolyogva.

-          Nem jó?

Megvontam a vállamat. Inkább, mint a csend, ha már egyszer megszólítottam.

-          A piros és a lila. Neked?

-          A rózsaszín.

Döbbenten néztem rá, mire hangosan felröhögött, én pedig csatlakoztam.

-          Csak vicceltem! – mondta. – Igazából a narancssárga. Felpörget.

Megráztam a fejemet, de be kellett vallanom, hiába ez életem eddigi legértelmetlenebb és legkomolytalanabb beszélgetése, mégis nagyon jól éreztem magamat. Felszabadult voltam, vidám és könnyed, amilyen általában. Amilyen az előtt voltam, hogy Alexis…
Ettől a gondolattól újra letargiába kerültem. Miért kell állandóan eszembe jutnia?
Bekapcsoltam a rádiót, és a kedvenc csatornámra tekertem. Általam nagyon kedvelt számot játszottak, ezért hangosabbra vettem és az előadóval együtt énekeltem. Tudtam, hogy a hangom teljesen átlagos, de legalább volt egy kicsi tehetségem, és Liam se ugrott ki a kocsiból, mielőtt megsüketülne. Sőt, velem együtt énekelt, ami igazán meglepett, hiszen az előadó egy nagyon csajos csaj. Mégis együtt áriáztunk, többször is elnevetve a dalszöveget.
Így gyorsan eltelt az ötven perc, és amikor a többiek megérkeztek, Joel azonnal észrevette, mennyivel jobb a kedvem. Elismerően és hálásan pillantott a barátjára, én pedig úgy tettem, mintha nem láttam volna. A hangulat érezhetően jobb lett, a feszültség elillant.
A fiúk hangoskodtak és sokat nevettek a hátsó ülésen, Joel pedig egy kis ideig megfogta a kezemet és egymásra mosolyogtunk.
Minden rendben lesz – sugározta az arca.
Amikor hazaértünk, szerelmem ellenőrizte a házat, minden rendben van-e, aztán megígérte, hazaviszi a srácokat, aztán siet hozzám.
Az alatt a fél óra alatt, míg egyedül voltam rendbe szedtem magamat a fürdőszobában – a tükörben én is megállapítottam, hogy sokkal értelmesebben nézek ki, mint reggel –, majd megebédeltem, hiszen bőven volt otthon kaja, és eléggé meg is éheztem.
Matt szerencsére hagyott a túrógolyóból és a boci mobilból, ezért mindkét sütiből tettem egy tálcára, hogy Joel is meg tudja kóstolni őket. Alig vártam, hogy megjegyezze, milyen jól sikerültek.
Amikor megérkezett, akkor azonban rájöttem, hogy az elkövetkezendő beszélgetés nem lesz túl szórakoztató. Mély levegőt vettem, és gyorsan megkínáltam.

-          Ez baromi finom! – motyogta teli szájjal, én pedig büszkén besétáltam a szobámba.

Leültünk az ágyamra, és mindketten felvettük a komoly arcunkat. Olyan témákat érintettünk, amelyik mindkettőnknek a gyenge pontunk. Vétek lett volna elhülyéskedni.

-          Mi történt? – tért rá a lényegre Joel.

Nagy levegőt vettem, majd a forgószékemre néztem, ahol az éjjel Alexis foglalt helyet.

-          Itt volt – sóhajtottam. – Alexis.

Leopárdom ledöbbent. Azonnal a testem szabad felületeit figyelte, nem lát-e valahol harapásnyomot, én pedig gyorsan lenyugtattam, hogy nem bántott.
Fizikailag nem.
Elmeséltem mindent, amit mondott, amit mesélt a vámpírságról, és mindarról, ami vele történt, de a legvégére hagytam a sokkoló pillanatokat. Bár ha az ember jobban belegondol, az egész téma eléggé meghökkentő. Pontosabban az egész életem az, amióta Blue Lake az otthonom.

-          Azt akarja, hogy öljétek meg – mondtam elcsukló hangon.

Szándékosan nem mondtam, hogy nekem is felajánlotta, hiszen tudtam jól, teljes képtelenség. Sosem bírnám megtenni.
Joel arca megrándult, teljesen ledöbbent. Bekönnyeztem.

-          Mi?

-          A falka…

-          De hát ezt el tudná intézni maga is. Miért akarná, hogy mi tegyük meg?

Hihetetlen, hogy én okítom ki szerelmemet erről az egészről. Én, az ember a csapatban.

-          Azt mondta, az elégés sokkal fájdalmasabb a karónál.

Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, és megpróbáltam erős maradni. Mostanában olyan átlagossá vált nálam a sírás, mint a levegővétel, és ebből kezdett elegem lenni. Boldog életet akartam, mindenáron. Ez a sok rossz pedig kikészítette az idegrendszeremet.
Joel magához ölelt, közben nagyot sóhajtott. Sejtettem, már tervezgeti magában, hogyan mondja ezt el a leopárdoknak.
Mikor összeszedtem magamat, kíváncsian pislogtam szerelmemre, és beletelt jó néhány másodpercbe, mire rájött, most neki kell elmondania, mi minden történt.

-          Azért nem akartam elmondani, mert félek, még jobban kikészülsz – kezdett bele halkan Joel, engem pedig kirázott a hideg.

-          Miről van szó? – kérdeztem.

-          Azt hiszem, többen vannak. Ha a közelben vannak, egyre több népembe tartozó férfin tör ki a láz. Már mindenki átváltozott, aki korombeli, tudod, de nem állt meg a dolog. Két tizennégy, és egy tizenhárom éves kis srác is leopárd lett!

Lesokkolt. Azt hittem, ez „korhatáros” dolog, csak tizenhat életév után képesek átváltozni. Erre belépett a falkába három kamasz, akik még szinte gyerekek. Lehet, hogy a vérvonal nagyobb veszélyt érez, és ezért igyekszik minél több alakváltót összegyűjteni?
És én ordítoztam velük. Szörnyen elszégyelltem magamat, egy ideig nem is mertem Joel szemébe nézni, pedig neki eszébe se jutott ez a dolog, ameddig észre nem vette rajtam, hogy valami nincs rendben. Nem győztem bocsánatot kérni, ő pedig nyugtatni, hogy minden rendben.

-          Iszonyatosan viselkedtem! – kötöttem az ebet a karóhoz.

-          De meg volt az okod a feldúltságra, hiszen titkolóztunk előled. Ráadásul kiakasztott Mark McAdams halálhíre. Mindannyian megértettük!

Óvatosan megsimította az arcomat, én pedig a tenyerébe tettem a fejemet és az alkarját simogattam. Annyi szörnyűség történt mostanában, hirtelen fel sem tudtam fogni, hogyan bírom még ép ésszel. Vagy már lehet, nem is ép?
Bekaptam egy túrógolyót, majd elfeküdtem az ágyon. A plafont bámulva próbáltam gondolkodni.
Ekkor jutottam el arra a pontra, hogyan lehetséges mindez? Alakváltók, vámpírok, mérhetetlen kötődés? Tényleg nem álmodom?
Joel mellém feküdt és belecsókolt a nyakamba, amitől kellemesen kirázott a hideg.

-          Mire gondolsz? – kérdezte.

-          Arra, hogy ez a valóság, vagy csupán egy álom.

Meleg kezével végigsimított a karomon, fölém hajolt, és csokoládébarna szemeivel rabul ejtett.

-          Sosem éreztem még ennél valósabbnak az életet – mondta. – Amikor nem vagy mellettem, olyannyira hiányzol, hogy azt hiszem, csak álmodok. Aztán reggel idehajtok a ház elé, te kijössz az ajtón, és meglátom a hosszú, selymes barna hajadat rájövök, ennél már semmi sem lehet igazibb.

Imádtam Joellel csókolózni, de soha ennyire finom nem volt ezelőtt. Lehet, hogy a túrógolyó közrejátszott, de nem győztem lenyelni a nyálamat, és visszafogni magamat, hogy ne tépjem le szerelmemről a ruhadarabokat.

Miután Joel elment, fél órára újból magamra maradtam a házban. Tanulással töltöttem azt a kis időt, de amikor Mischa belépett az ajtón, már nem tudtam odafigyelni a leckére.
Kimentem a szobámból, érdeklődtem, hogy milyen napjuk volt, ők pedig meséltek, nevettek, és egyszer-egyszer megcsókolták egymást.
Már egészen megszoktam a kialakult helyzetet. Egyébként is annyi minden történt velem, egyáltalán nem tudtam az anyám párkapcsolatára koncentrálni, és ennek valamilyen szinten örültem is. Talán ennek a leginkább köszönhető, hogy ilyen jó a hangulat otthon.

-          Te hogy vagy? – érdeklődött Mischa. – Reggel furán néztél ki.

-          Tudom – bólogattam. – De megbeszéltünk mindent Joellel.

A nappaliban voltunk, anyám a kanapén, én pedig a fotelben ültem. Matt az ebédlőasztalnál kávézott, ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

-          Mostanában mintha kicsit sokat balhéznátok.

Tudtam, tisztáznom kell a helyzetet, még mielőtt félreértenék. Nem akartam, hogy megutálják Joelt, pedig nem is csinált semmi rosszat. Éppen ellenkezőleg!

-          Dehogyis… Csak meg kellett beszélnünk fontos dolgokat.

Első pillanatban nem esett le, magam alatt vágtam a fát. Aztán Mischa megszólalt, és örültem, hogy nem ittam semmit, mert biztosan félrenyeltem volna.

-          Deby, ugye nem vagy terhes?

Elképedtem. Melegem lett és tudtam, hogy a fejem is kivörösödött, még ha nem is volt igaz az állítás. Egyszerűen csak ledöbbentem, ez minden.
Egyáltalán hogy juthatott ez az eszébe? Ha egy pár kicsit veszekszik, miért hiszik azt a szülők, hogy a lány állapotos lett? Ez valami beépített őrültség a felnőttek fejébe?

-          Micsoda?! Nem! – hüledeztem.

-          Ne haragudj, de meg kellett kérdeznem – védekezett Mischa. – Matt reggel megtalálta a felbontott óvszeres dobozt.

Alig kaptam levegőt a sokktól. Most mi a fenét mondjak? A fejem égett, és azonnal olyan zavarba lettem, mintha nem is hárman lennénk a lakásban, hanem ötezren, és mindenki rám figyelne, a csajra, aki nem túl rég adta oda magát a szerelmének.
Miért kellett egyáltalán kijönnöm a szobámból? Maradhattam volna bent, játszhattam volna, hogy tanulok. E helyett én bolond magamtól belesétáltam a csapdába.
Legalább Matthew ne lett volna ott! De olyan buta fejet vágott, miközben rám vigyorgott „ha-ha, lebuktál” tekintettel, nem bírtam nem észrevenni alakját a széken ülve.
Nem tudtam mit mondani. Csak kapkodtam a levegőt, mintha lent ragadtam volna a vízbe, és nagy nehézségek árán jutottam volna oxigénhez.
Mischa látta, hogy kétségbe vagyok esve, ezért a megmentésemre sietett.

-          Ne aggódj, nem akarunk felvilágosítani! Nyilván már nincs is szükséged rá, csak tisztázni akartam a dolgokat. Ugyan! Tudod, nem vagyok tipikus anya – mosolygott.

Bólogattam, de csalódott voltam.
Én akartam elmondani neki, hogy lefeküdtem Joellel, és egyáltalán nem Matt jelenlétében. Csak négyszemközt, mint fiatalos, bohókás, romantikus anya és komoly, somolygós lánya. Zavarba hozó, nagyszájú, laza pasi társasága nélkül. Matthew nélkül.
Úgy döntöttem, megpróbálok beszélni. Nehezen kezdtem bele, de végül sikerült.

-          Én csak… magam akartam elmondani neked. Matt ostobán vigyorgó képe nélkül.

-          Hé, még sosem volt ilyenben részem, csak kiélvezem! – nevetett a férfi.

-          Káröröm – morogtam.

Mischa összecsapta a tenyereit jelezve, hogy figyeljünk rá.

-          Mint két gyerek – mosolygott.

-          Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem.

-          Na, jó, semmi. Akkor ezt megbeszéltük, lépjünk tovább.

-          Benne vagyok.

Szerencsémre visszatértünk átlagos témákra, majd Matt közölte, hogy következő nap feltölti a telefonomat. Ekkor megejtett egy beszólást, aminek következtében megint visszatértünk az eredeti témára.

-          Csak el kell mondanod Jasmine-nek, hogy lefeküdtetek Joellel – vigyorgott.

Első reakcióm volt, hogy felkaptam a hozzám legközelebb lévő párnát, és hozzá vágtam. Szerencsére nem kaptam el a kávéscsészét, de nem sok hiányzott hozzá. Igazából ez csak az után jutott eszembe, hogy eldobtam a díszpárnát. Tudnia kellett, szeretem, és értem is a vicceket, de kiakasztani tilos. Matt pedig pontosan ezen dolgozott, gőzerővel.
Egyik pillanatban még a kanapé mellett álltam, a következőben a földön fetrengtem, hangosan nevetve, ugyanis Matthew jó ötletnek találta, ha ledönt a földre és bepisilésig csiklandoz.
Mischától kértem segítséget, aki miután alaposan kiröhögte magát, leszedte rólam a szerelmét, én pedig bemenekültem a szobámba, és bezártam az ajtót.
Jól esett egy kis csend. Lefeküdtem az ágyamra és bekapcsoltam a laptopomat, és internetezéssel töltöttem el a szürkület időszakát.

Este minden a legnagyobb rendben zajlott. Vacsoráztam, megfürödtem, az ablakot a szokásos helyzetben tartottam, hogy Joel be tudjon jönni az éjszaka, aztán lefeküdtem aludni.
Álmomban Alexissel sétáltunk az elhagyatott utcákon, amikor megjelent Bryce és elvitte mellőlem. Futni akartam utána, de csak egy helyben álltam.
Riadtan ébredtem fel, a szívem hevesen vert és kellett néhány pillanat, míg összeszedtem magam.
A telefonomért nyúltam megnézni, mennyi az idő. Éjjel fél kettő múlt, én pedig visszafeküdtem az ágyamba és próbáltam kiverni a fejemből a képeket. Amikor a vérnyomásom visszatért a régi tempójába, valaki megszólalt a szoba sarkában állva.

           -           Szép.

Azonnal felismertem a hangot. A hideg futkosott a hátamon tőle.
Közelebb lépett az ágyamhoz, a hold pedig megvilágította aszott testét. Bryce volt az, aki már egy ideje azon volt, hogy elkap és megöl. Éreztem, most végre is hajtja.

-          Rémálmod volt? – kérdezte. – Valósággá vált?

-          Meddig akarsz még játszani? – suttogtam.

Joel már többször elmondta, az a legnagyobb probléma velem, hogy nem félek annyira, mint ahogy kellene. Mégis tudtam, ha Bryce észreveszi rajtam a rettegést, csak még jobban fog szórakozni. És bár biztosra vettem, hogy a falka dühe igazán tetszeni fog neki, nem akartam, hogy örömét találja a halálom előtt.

           -           Már igazán nem sokáig. Igazából már rég megöltelek volna, ha nem ennyire vicces, ahogy a szánalmas barátaid védeni próbálnak tőlem.

           -           Őket hagyd ki ebből! – morogtam.

Bryce indulatosan átszelte a szobámat egy pillanat leforgása alatt, a nyakamat a falhoz szorította. Forró, de szagtalan leheletét az arcomban éreztem, miközben dühösen fújtatott. Hihetetlennek tartottam, egyetlen mondattal így kihoztam a sodrából.

           -           Te kihagytad Madduxot?

           -           Ki az a Maddux? – kérdeztem.

           -           Az, akit miattad széttéptek a haverjaid. Háromszáznegyvennyolc éven keresztül volt a legjobb barátom, érted?! Háromszáznegyvennyolc éven át!

Alig kaptam levegőt, annyira szorította a nyakamat. Amikor ezt észrevette, kicsit visszafogta magát. Nem akart azonnal megölni, még volt mit megbeszélnünk. Belém akarta sulykolni, hogy miattam vesztette el a számára legfontosabb élőlényt.

           -           Akkor miért a falkával szórakozol? – suttogtam.

           -           Mert imádom látni a rettegést az édes leopárdod arcán, hogy bármikor elveszíthet. És látod, most sincs itt veled! Akár most is megölhetnélek, és még meg sem próbálhat megvédeni tőlem. Szánalmasak az alakváltók a bevésődésükkel együtt.

Nagy levegőt vettem és úgy döntöttem, megpróbálom a vámpír ellen fordítani a saját taktikáját. A barátjára akartam kenni mindent.

           -           Miért vadászott aznap az erdőben Maddux, amikor tudta jól, hogy alakváltók védik a területet?

Brycet szinte sokkolta a kérdésem. Azonnal megértette, mire megy ki a játék, csontos ujjai pedig újból a nyakam köré tekeredtek. Levegőért kapkodtam, miközben ördögi hangon sziszegett a fülembe.

           -           Azt akarod mondani, hogy Maddux hibája minden? Hogy ő okozta a saját halálát?

Meg volt rá az esély. Eszembe jutott, amikor reggeliztem a konyhában és az átellenben lévő lakás udvaráról figyelt. Aztán az, amikor elindultam az erdő felé, és az egyik fa mögött állt és engem nézett. Azon kívül, milyen csúnya volt, azt se tudtam nem észrevenni, milyen életunt arcot vágott. Már akkor furcsának találtam, de időm sem volt ezen tanakodni.

           -           Ha valaki, hát ő imádott vámpír lenni! Te nem ismerted, nem tudhatod, milyen vérszomjas volt! Imádott gyilkolni, semmibe nézte az embereket! Vérbank voltatok számára, semmi más!

Nem tudom, honnan szedtem annyi bátorságot, miközben egy dühös vámpír a nyakamat szorította, mégis kicsúszott a számon, amire gondoltam.

           -           Vagy csak te láttad ilyennek, mert ezt akartad…

Addig feszítettem a húrt, ameddig el nem pattant.
Bryce durván belekapott a hajamba és a jobb vállamra hajtotta a fejemet, a másik kezével a bal vállamat tartotta, majd beleharapott a nyakamba. Annyira hirtelen történt, bár a fájdalomtól sikítani tudtam volna, a meghökkenéstől Bryce hátába vájtam a körmeimet.
Levegő után kapkodtam és éreztem, ennyi volt. Anyámra gondoltam, hogy reggel bejön felébreszteni, mert azt hiszi, elaludtam, helyette pedig azt látja, hogy az ágyon fekszem, szemeim a plafonra merednek, bőröm a csontomra ragad. Hallottam a fülemben a sikítását, láttam magam előtt, hogy Matt lélekszakadva rohan a szobámba, ellenőrzi a pulzusomat, majd miközben anyámat öleli és próbálja csitítgatni, a rendőrségnek telefonál. Láttam Joelt belépni az ajtón, ordítani a dühtől, letérdelve az ágyam mellett a kezemet fogva. Könny csurgott az arcán a benne lévő fájdalomtól megállíthatatlanul.
Szédültem. Úgy éreztem, elhagy minden erőm. A plafon forgott a fejem fölött, és az az utolsó emlékem, hogy erőmmel együtt a szorításom is alábbhagyott Bryce hátában.