Miközben a hátamon feküdve a plafont bámultam, visszaemlékeztem a fürdőszobában történtekre. Se Mischa, se Matt nem nyitottak be, de azért végig bennem volt a gondolat, mit csinálnának, ha meglátnának minket meztelenül a földön feküdve szeretkezni? Elmosolyodtam.
Miután felöltöztünk és átsurrogtunk a szobámba, halkan beszélgettünk az ágyamon feküdve. Hosszasan csókolóztunk és végre újra megkaptam azt az érzést, amit szilveszter késő délutánján éreztem. Hogy minden a legnagyobb rendben van, szárnyalok a boldogságtól és a szerelemtől. Hogy Joel csak az enyém, és semmi nem szakíthat el tőle.
Mégsem maradhatott, mert Chace hívta. Mégis van valaki, aki kettéválaszthat minket.

-          Nem baj? – kérdezte Joel, miután kijelentette, hogy mennie kell.

-          Nem, dehogyis. Tanulnom kell, és azt hiszem, csak jót tesz, ha egy-két éjszakát külön töltünk – mosolyogtam, és ezzel a nemi életünkre céloztam.

Szerelmem magához ölelt, megcsókolt, aztán kiugrott az ablakon, meg sem állva az erdőig. Behúzta maga után az ablakot, én pedig bezártam. Ma este külön.
Megszárítottam a hajamat és nekiálltam tanulni. Tudtam, hogy spanyolból nyelvtani tesztet fogunk írni, ezért megpróbáltam komolyan rávenni magamat a koncentrálásra.
Mégis újra és újra visszaemlékeztem a fürdőszobára. Eleinte kellemesen érintett, megmosolyogtatott, de aztán már kezdett kicsit zavarni, mert e miatt egyáltalán nem tudtam odafigyelni a spanyolra. Meg is jegyeztem magamban, tesztírás előtti napon el kell kerülnöm Joellel a testi kapcsolatot.
Miután megtanultam, elpakoltam a táskámba és lefeküdtem aludni. Forgolódtam az ágyamban, gondolkodtam, és úgy éreztem, sosem fogok tudni elaludni. Benyomtam egy gombot a mobilomon, hogy megnézzem, mennyi az idő. Fél tizenkettőt mutatott.
Sóhajtottam és felültem az ágyamon. Nem értettem, miért nem tudok elaludni, hiszen a mai napom egész pörgősre sikeredett. És ahogy ez a gondolat az eszembe jutott, megriadtam.
Valami ugyanis az ablaknak koccant. Nem egy bogár repült neki, ugyanis másodpercenként hallottam a zajt. Kopogtatásnak tűnt. Mint amikor valaki a körmével az ablakot kocogtatja.
Egy fél percig csak hallgatóztam, aztán rávettem magam arra, hogy megnézzem, ki az. Joellel megbeszéltük, hogy az estét külön töltjük, elvégre őrjáratban lesz. Mi változott meg?
Halkan az ablakhoz léptem és óvatosan elhúztam a függönyt, csak annyira, hogy ki tudjak nézni mögüle. A szívem kihagyott egy dobbanást, amikor kirajzolódott előttem egy lány.

Alexis!

Egyszerre lettem hihetetlenül boldog és őrülten félős. Eszembe jutott, hogy ő már vámpír. Ha beengedem, nekem ugorhat és megölhet. Lehet ez a megoldás?
Újra kocogtatni kezdte az ablaküveget, én pedig tétovázva álltam az ágyam mellett. Most mit kellene tennem? Beengedjem? Ne engedjem? Mindkét választás mellett több érv is állt.

-          Nyisd ki az ablakot! Nem akarlak bántani!

Nem tudom, miért, de hittem neki. Ő az unokatestvérem és attól, mert vámpírrá változtatták, még a lelke a régi maradt. És mi van, ha tényleg nem bánt? És mi van, ha igen?
Döntöttem. Odasétáltam az ablakhoz és kinyitottam. Innentől kezdve rá bíztam magamat. Az életemet. És Joel életét is.
Leültem az ágyam szélére, Alexis pedig bemászott a szobába. Behajtotta maga mögött az ablakot, de nem zárta be. Ez egy kicsit megnyugtatott.
Tisztességesen megtartotta köztünk a három lépés távolságot, ami még több bizalmat keltett bennem. Nem tett semmi hirtelen mozdulatot, tekintetét pedig le nem vette rólam.

-          Hogy vagy? – kérdezte.

Hangja semmit sem változott. Ugyanolyan maradt, mint másfél hete.

-          Nem túl jól.

-          Az őrületbe kerget, igaz?

Ráncoltam a homlokomat. Egyértelműen igen, de nem akartam elmondani neki. Mi van, ha kémkedni jött hozzám? Ha a vámpír látta a kirohanásomat a rezervátumban, és tudni akarja, mi van velem? Ő küldte Alexist?
A kislámpámhoz nyúltam és felkapcsoltam. Hibát követtem el, és nem azért, mert a lány nem bírta a fényt. Meg se rezzent, viszont elém tárult az eltorzult teste.
Öt kilóval még vékonyabbnak tűnt, bőre kegyetlenül rátapadt a koponyájára. Mintha az arcából kirohadt volna a hús. Szemének színe pedig piros, mint a vér.
Kirázott a hideg, de megpróbáltam azt játszani, hogy nem foglalkozom a külsejével.

-          Borzasztó, igaz? – Alexis elkeseredetten mosolygott.

-          Dehogyis – hazudtam.

Újabb mosoly unokatestvérem felől.

-          Ne aggódj, jól tudom. És csak rosszabb lesz.

Nem akartam arról beszélni, hogyan néz ki. Csak még jobban felerősítette bennem a tudatot, hogy igazából halott. Mégsem tudtam olyan témát felhozni, ami nem a vámpírsággal lenne kapcsolatos. És valahogy kíváncsi is voltam, mi zajlik le egy torzban.

-          Mi történt? – kérdeztem.

Arra is kíváncsi voltam, mi történt vele az után, hogy eltűnt. Csak azzal voltam tisztában, hogy én kikészültem, a többiek égen-földön keresték, Joel és Hilly pedig mellettem várakozott, hogy felébredjek. De azt semelyikünk sem tudta, Alexis mit élt át az utóbbi néhány napban.
Várakozóan néztem a lányra, aki azonnal megértette a kérdésemet. Kihúzta az íróasztalom székét és leült rá, felém fordulva.

-          Olyan hirtelen történtek a dolgok. Egyik pillanatban még vidáman cigiztem, aztán a semmiből előkerült Bryce, megütött és a karjaiba vett. Rohant velem, keresztül az erdőn, egészen a folyóig. A fülembe súgta, hogy nagy levegőt, aztán ugrott. Már majdnem azt hittem, hogy megfulladok, amikor kiugrott a vízből és folytatta az útját.

Leragadtam ott, hogy kimondta a Bryce nevet. Ennek a mocsoknak még neve is van? Új életében vette fel, vagy még az emberi korából magára ragadt?

-          Hova vitt téged? – kérdeztem.

-          Nem tudom pontosan elmondani. Egy egyszerű, elhagyott épület valahol a környéken.

Ezzel kapcsolatban nem volt több kérdésem, ezért csak néztem rá és vártam, hogy folytassa. Egyre nyugodtabb lettem, és már szinte el is felejtettem, hogy a vámpír unokatestvéremmel beszélgetek.

-          Furán hangzik, ha azt mondom, kedves volt velem?

-          Igen, határozottan.

Alexis mosolygott és megvonta a vállát.

-          Mégis így történt.

Az ágy közepére ültem és betakaróztam. Így hallgattam tovább, amit mondott.

-          Persze az, hogy átváltoztatott, kicsit se volt kedves cselekedet, de legalább mindent elmagyarázott a vámpírlétről.

Ez az, amire még igazán kíváncsi voltam. És most végre első kézből tudhatom meg, mi az igazság a vámpírokkal kapcsolatban. Mert lehet, hogy Joel nagyjából össze tudta foglalni a lényeget – vagyis hogy karót kell a szívükbe szúrni – de egy igazi vámpírtól tudni mégis biztosabb.
Alexis szinte megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen az én fajtámból táplálkozik, és abszolút könnyedén a széket felém fordítva beszélni kezdett.

-          Átváltozáskor egy fél percre meghalunk, ameddig a méreg szétáramlik a testünkben és megváltoztatja a sejtfelépítésünket. Amikor felébredünk, minden teljesen megváltozik! Kilométeres körzetben halljuk a hangokat, élesen látjuk a színeket, a világ minden pontját. És az illatok! Ó, istenem!

Elmosolyodtam a lelkendezésén. Mégsem gyűlöli annyira a vámpírlétet? Vagy Brycet, aki átváltoztatta? Pedig nem olyan ember volt, aki a rosszban is meglátta a jót.

-          Aztán jön a döbbenet – folytatta. – Úgy érezzük, hogy valami kielégítetlen vágy ég a torkunkban és a gyomrunkban. A csillapítási kényszer erősebb az érzelmeknél. Inni kell.

Nagyot nyeltem. Miért is hittem, hogy bármennyi jót is felfog ebben az egészben? Hiszen tényleg nincs benne semmi, aminek örülni lehetne. Egy ragadozó gyilkossá válik, és többet nem tud uralkodni a vágyain. Nem is szólva a kegyetlen, torz külsőről.

-          Csak egyetlen embert öltem meg a napok alatt. Egy hajléktalant. Nem áltatom magam, tudom megbocsáthatatlan, amit tettem. De még beszélni akartam veled a nélkül, hogy megőrülnék az égéstől. Táplálkozás után úgy egy-két hétig bírjuk.

Bólintottam.
Tisztán értettem, miért beszélt többes számban. Nem akarta, nem tudta elfogadni, hogy torzzá vált. Magát akarta meggyőzni ezzel, hogy nincs egyedül. Nem csak ő jutott erre a szörnyű sorsra. Nekem mondta, de tökéletesen tudtam, magának célozta.
Éreztem, hogy ezen kívül sincs minden rendben.

-          Át is változtathattam volna a hajléktalant, de nem akartam. Semmivel se jobb a nincstelenségnél. Mi is nincstelenek vagyunk. És még embereket is ölünk.

A kezeit nézegette, én viszont próbáltam nem észrevenni. Bőre a csontos ujjaira tapadt, mint valami mesében, amikor a gonosz boszorkány mindenfelé mutogat. De a valóságban ez sokkal gusztustalanabb. A gyomrom kissé émelygett.

-          Ha meg akarunk ölni valakit, akkor nem termelődik nyál és nem mérgezzük meg az illetőt. Ha viszont át akarjuk változtatni, a méreg úgy fut össze a szánkban, mintha két napig nem ennél és eléd tennék a kedvenc ételedet. A fejünkben dől el, hogy ölünk, vagy változtatunk.

Tudtam, most jött el az ideje annak, amiről igazán beszélni akart. Rosszat sejtettem és valami azt súgta, hogy egyáltalán nem akarom hallani.
Mégsem szólaltam meg.

-          Egy tőr, egy karó, bármiféle szúrós dolog, amivel át lehet döfni a szívünket, megvéd titeket.

A szívem hevesen vert. Sejtettem, mit hoz ki belőle.

-          Deby. Azt akarom, hogy mond meg a leopárdoknak: ha találkozunk, öljenek meg. Nem futok el.

Egy pillanatig úgy éreztem, nincs a szobában levegő. Elakadt a lélegzetem és Alexist bámulva tétlenkedtem. Nem tudtam, mit mondjak. Ne tegye ezt? Ne is gondoljon erre? Mégis mit mondhatnék egy olyan vámpírnak, aki gyűlöli az életét? De ő akkor is az unokatestvérem!

-          Alexis, ne – suttogtam.

-          De. Nem tudok így élni.

-          Nem tudom megtenni!

-          Dehogynem.

Hogyan várhatja el azoktól, akik szeretik, hogy majd valaki felpattan és megöli? Hiszen az egész társaság kedvelte, olyan hamar befogadták a leopárdok, hogy észbe se kaptam. És most azt kéri, szóljak a barátainknak, bármikor, ha találkoznak vele, nyugodtan meg lehet ölni?
Nem!

-          Nem akarok öngyilkos lenni – jelentette ki. – Sokkal fájdalmasabb. Ha kimegyek a Napra, elégek, de nem egy pillanat alatt! Iszonyatos folyamat! Milliószor rosszabb, mintha valaki átdöf a szívemen valamit!

Ezt sem akartam, de nem tudtam dönteni. Ölettessem meg a barátaimmal, vagy érjem el, hogy öngyilkos legyen? Mégis hogy a francba tudnék a kettő között dönteni? Hiszen egyiket sem akarom! Miért kér tőlem ilyesmit? Hogyan tudnék eleget tenni a kérésének? Annyira lehetetlen!
Hogy várhatná el bárkitől is, hogy meg akarja öletni? Főleg olyan emberektől, akik szeretik őt! Arra nem gondolt, mekkora bűntudat fog minket kísérni, ha megtesszük?
Dühös voltam Alexisre, amiért ezt kitervelte. Túl sok választási lehetőségem sincs. Vagy meghal, vagy meghal. És semmit sem tudok tenni ez ellen.
Nem érdekelt, hogy vámpír. Az sem, hogy baj lehet, ha közelebb megyek hozzá. Sírtam és össze voltam törve. Minden, ami szép volt, tönkrement. Hogy történhetett ez meg?
Alexis lassan felkelt a székről, hogy át tudjon ölelni. Rábíztam magamat. Engem már az sem foglalkoztatott, mi lesz, ha nem tud uralkodni magán, és megöl. Tegye csak. Engem már teljesen kikészített ez az egész, ami körülöttem folyik.

-          Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – zokogtam.

-          Nem hagyhatod, hogy kínok között távozzak a Földről!

-          De élhetnél! Sokáig! Velünk!

Alexis sóhajtott. Tudhatta volna, nem könnyű dűlőre jutni velem.

-          Nem megy! Nem bírnám elviselni, hogy ártatlan emberek életükkel lakoljanak azért, hogy én, a jövőtlen torz szörnyeteg kedvemre éldegéljek!

Eleinte keményen mondta, de a végére észrevettem, hogy elcsuklott a hangja. Attól, mert vámpírrá változott, az érzelmek nem távoztak el a lelkéből. Ő ugyanaz, csak csúnya testben. És vérszomjas.

-          Nem muszáj ölnöd! Szerezhetnénk vért kórházból, és ha éppen nem lenne, belőlem ihatnál!

Alexis mérgesen horkantott. Éreztem, neki nem tetszik úgy az ötlet, mint nekem.

-          Ne beszélj butaságokat! Teljesen abszurd!

-          De megoldás!

-          Csak egy megoldás van, Deby! Ha a leopárdok megölnek. Vagy te.

Elakadt a szavam. Egyáltalán nem értettem, hogyan is juthatott eszébe ekkora őrültség! Én? Még azt se tudom elképzelni, hogyan közölném a srácokkal, hogy Alexist nyugodtan meg lehet ölni! És még azzal jön, akár én is megtehetném?

-          Nem – mondtam.

Megint sóhajtott. Érdekelt, fordított esetben ő hogyan érezné magát. Ha én lennék vámpír, ő az ember, és én kérném arra, gyilkoljon meg, mert nem tudok így élni.
Vajon ő mit tenne?
Száraz, érdes kezével az arcomat simogatta. Nem akartam levegőt venni, és nem azért, mert én is a halálba kívántam magam, egyszerűen csak hullaszaga volt. De jelen pillanatban ezzel se igazán foglalkoztam, mert tudtam, talán most látom őt utoljára élni.
Elgondolkodtam, vajon mi lesz, ha a leopárdok megölik. Megtalálják a holttestét és eltemetik. De nem lesz fura az embereknek, miért néz ki így? Mint valaki, aki évek óta halott! A bőre aszott és száraz, mintha kiszívták volna belőle a vizet. Mit gondolna Evelyn?

-          Most mennem kell – szólalt meg Alexis. – Még meg akarom látogatni anyáékat, persze csak titokban. Bár lehet, hagyok nekik egy levelet.

-          Maradj még – kértem.

A lány elengedett, én pedig úgy tettem, mintha nem változott volna meg a levegő körülöttem. Pedig már sokkal szívesebben szívtam be.

-          Nem lehet. Az éjszaka nem tart örökké. Mindig eljön a hajnal.

Bólintottam. Ebben teljesen igaza volt. Nem tudtam, mit mondhatnék erre.

-          Nem látlak többet, igaz? – kérdeztem.

Alexis az ablakhoz lépett és kinyitotta. Megrázta a fejét, de elmosolyodott.

-          Ha szerettek engem, akkor nem.

Pontosan tudtam, mire gondolt. Ha szeretjük annyira, hogy megöljük, akkor nem. Lehet, lelke nyugalomra talál, és megszabadulhat ettől a morbid testtől.
De mi lesz azután? Mi van, ha tényleg van pokol, és oda kerül? Mi lesz, ha örökkön-örökké kínoznia kell majd magát azért, mert önző módon megölt egy embert azért, hogy ő élhessen?
Még egyszer odamentem hozzá, átöleltem, aztán hagytam elmenni. Éppen csak bezártam mögötte az ablakot, lekapcsoltam a kislámpámat, aztán összerogytam az ágyon és keservesen sírni kezdtem. Pedig már egészen megnyugodtam az előbb történtektől függetlenül, most újra rákezdtem. És még fájdalmasabban, még szomorúbban, még tehetetlenebben, mint azelőtt.
Minden, amit a dolgok kapcsán éreztem, minden szomorú pillanat, fájdalom, kétségbeesés, düh most kijött rajtam a sírás során. A takarómba gyűrtem az arcomat, amit hamar átáztatott a könnytenger. Legalább negyed órán keresztül bőgtem szakadatlanul. Annyira iszonyatosan hiányzott Joel, eszméletlenül vágytam arra, hogy átöleljen, és a fülembe súgja, minden rendben lesz. Hallani akartam a hangját, a szívverését és érezni akartam az illatát.
És Jasmine. Olyan sokáig nem gondoltam rá, hogy bűntudatom támadt miatta. Néhány hónap múlva újra találkozhatunk, folytathatjuk a barátságunkat ott, ahol Los Angelesben abbahagytuk, már ha elélek addig. És ettől a gondolattól újból eszembe jutott a vámpír, az emberek, akik az én életem miatt haltak meg, és Alexis. Mint egy körforgás, megint visszatértem a kezdetekhez.
Ekkor jutott eszembe, hogy mit mondott:

Nem bírnám elviselni, hogy ártatlan emberek életükkel lakoljanak azért, hogy én, a jövőtlen torz szörnyeteg kedvemre éldegéljek!

Eddig tartott, de felfogtam, hogy az életünk mennyire hasonlít. Mindketten szenvedünk a sorsunktól, azoktól a kegyetlen, de kötelező lépésektől, amiket más kárán a javunkra fordítunk. Ő sem akart úgy élni, hogy mások haljanak meg miatta. Én sem akartam.
Ő mégis megteheti az öngyilkosságot, nekem miért nem jutott ez eddig eszembe?
Az öngyilkosság gondolatától még jobban kikészültem. Mi lenne Joellel, Mischával és Mattel nélkülem? Megint önzőnek éreztem magamat, és fogalmam sem volt, hogyan menekülhetnék meg ebből az egészből. Van egyáltalán kiút?
Melyik lenne okosabb tett? Önzetlenül megmenteni mások életét azzal, hogy magamat feláldozom, vagy önzően életben maradni a családomért, míg mások adják oda az életüket nekem?
Ellöktem magamtól a takarót, mert már annyira átázott, hogy nem volt kellemes érzés magamhoz szorítani.
Felültem az ágyamon és csak bámultam magam elé. A szobában félhomály uralkodott, akár az én fejemben. Nem tudtam dönteni, a szívemben jelenleg éjszaka uralkodott.
De mit mondott Alexis?

Mindig eljön a hajnal.