Dühösen aludtam el és dühösen ébredtem. Joel nem jött tegnap, és még csak fel sem hívott, mi történt. Magamban mérgelődve készülődtem reggel. Egyenes szárú nadrágba bújtam, majd egy egyszerű hosszú ujjúra kapucnis felsőt vettem. Nem igazán tudtam reggelizni, ezért kértem pénzt Mischától, aztán indulásra készen várakoztam a terepjáróra. Nem jött.
Mérgemben üvöltözni tudtam volna, miközben feldúltan a buszmegállóhoz gyalogoltam. Mindenki észrevette a megjelenésemet, de senki nem jött oda hozzám, ugyanis az is egyértelműen látszott, hogy kicsit sem vagyok jó kedvemben.
Egyedül ültem a buszon az ablak mellett, kifelé bámulva. Azon tépelődtem magamban, mégis mi történhetett, amiért senki sem jött értem – na meg persze senki sem szólt, hogy nem jönnek suliba. És mi ütött Joelbe? Ha annyira belém vésődött, a kötelességtudat, miszerint közölnie kell a szerelmével, ami fontos, az kimaradt a vésődésből?
Reménykedtem abban, mikor beérünk, a terepjáró ott ácsorog a parkolóban, és jól kioszthatom a többieket, amiért ilyen szépen megfeledkeztek a létezésemről. Azonban ahogy bekanyarodtunk az iskola udvarára, sehol nem láttam az autót. Értetlenül bámultam magam elé, de úgy döntöttem, megpróbálok nem foglalkozni ezzel.
Bementem az épületbe, egyenesen a szekrényemhez. Sugároztam magamból, hogy nem vagyok jó kedvemben, az emberek pedig úgy kikerültek, mintha pisztolyt tartottam volna a kezemben.
Történelem órán próbáltam a tananyaggal foglalkozni, de nem tudtam nem észrevenni, hogy Chace hiányzik az oldalamról. Felidéztem magamban a legelső találkozásunkat. Pontosabban az első töri órámat. Úgy nézett rám, mint egy veszélyes lényre, aki rontja a levegőt. Kirázott a hideg.
Testnevelés órám következett, ezért átmentem a tornaterembe. Mielőtt beléptem az öltözőbe, megcsapta a fülemet két női hang. Számomra ismeretlen lányok beszélgettek, viszont olyan emberről, akit ismerek. Mark McAdams.
Megálltam az ajtóban és onnan hallgattam, hogy miről van szó. Kíváncsi voltam.

-          És ez mikor történt?

-          Ma reggel.

Úgy tűnt, lemaradtam a beszélgetés lényegéről, ezért úgy gondoltam, bekapcsolódok a társalgásba. Igaz, a két lány furcsán nézett rám – talán nem szokták meg, hogy valamilyen szinten népszerű ember foglalkozik velük –, de válaszoltak.

-          Miről beszéltetek? – kérdeztem.

Először összenéztek, aztán a szőke, göndör hajú lány megszólalt.

-          Mark McAdamst holtan találták az autójában.

A hideg végigfutott a hátamon. Valószínűleg bele is karmolt a bőrömbe. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, de nem hagyhattam, hogy az ismeretlen lányok azt higgyék, bármiféle közöm van a történtekhez. Nyilvánvalóan megkeresnének a rendőrök, én pedig mit mondanék? Soha nem is beszéltem a fiúval, egyáltalán nem voltunk közeli viszonyban. Néhányszor láttam az iskolában, de semmi különös. Mindössze valamelyik nap az engem üldöző vámpír az ő kocsija mellől integetett nekem. Ennyi volt a kapcsolatom Markkal.

-          Mi a halál oka? – tudakoltam.

A lányok arcára volt írva, nem értik, miért kérdezősködök a srác felől, de ezzel nem foglalkoztam. Nekik semmi közük hozzá, nekem azonban tudnom kell.

-          Kivéreztették – felelte a szőke lány.

Le kellett ülnöm. Pontosan tudtam, mennyire különös lehet a viselkedésem kívülről nézve, de ezek a csajok semmit nem tudtak az életről. Én azonban pontosan tudtam, mi történt a fiúval. Nem egyszerű kivéreztetés, inkább kegyetlen kínzás. Vajon mit mondhatott Marknak? Hogy az egész az én hibám, és legyen hálás nekem, amiért ez történik vele? A fejem zúgni kezdett, és úgy éreztem, hogy teljesen meg fogok őrülni. Kikészített a tudat, hogy megint ott tartok, ahol két nappal ezelőtt. Megint meghalt valaki azért, hogy én továbbra is életben maradhassak. Meddig folytatódik még ez? Miért nem hagyja már abba?!
El kellett tűnnöm az iskolából. Beszélni akartam Joellel és a többiekkel. Tudni akartam, mi a franc folyik körülöttünk mostanában, amiről egy rohadt szót sem tudok. Mi az, amit állandóan titkolnak előlem?
Felálltam a padról és kimentem a tornateremből. A szekrényemből kivettem a kabátomat, felöltöztem és kirohantam az iskola udvaráról. A legközelebbi megállóhoz siettem, ami kiírta, hogy öt perc múlva indul onnan egy busz Blue Lakebe. Leültem a padra és mereven magam elé bámultam. Az az öt perc kegyetlen hosszúnak tűnt. És nem csak az öt perc, amíg megérkezett a jármű, de amíg átértünk Blue Lakebe és végre leszállhattam! Különösen zavaró volt, hogy a sofőr minden lámpánál és minden második megállónál lefékezett. Nagyon mehetnékem volt, de ebben valami vagy valaki folyamatosan meggátolt.
Amint leszálltam a buszról, hazarohantam. Matt múltkor bérelt egy autót, és ma is azzal mentek dolgozni, ezért az ő autója otthon maradt. Akárcsak a kulcsai. Tökéletes.
Jóval túlléptem a megengedett sebességet, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Rendőröket semerre se láttam, és hogy őszinte legyek, a vámpír milliószor jobban aggasztott, mint az, hogy bírságot kaphatok a KRESZ szabályainak megszegéséért.
A szívem hevesen vert a mellkasomban, amikor megláttam a rezervátumot jelző táblát. Éreztem, hogy Chace otthonához kell mennem, ezért az elágazásnál jobbra kanyarodtam. Még jobban ráléptem a gázra, és magamban motyogtam, hogy érjünk már oda. Valóságos felüdülésnek számított, amikor megláttam a házat. Általában rajongással gondoltam erre az épületre, de most teljesen hidegen hagyott. Nem jutott eszembe semmi jó róla, csak Alexis eltűnésének éjszakája.
Leállítottam a motort és beviharzottam a házba. Ahogy gondoltam, az egész falka ott volt bent és tanácskoztak. Semmit nem értettem az egészből, ugyanis arabul beszéltek, de hirtelen nem is akartam tudni, miről van szó. Fontos mondanivalóm volt a számukra.
Ahogy megjelentem a nappaliban, mindenki elcsöndesedett. Joel ott ült Penn mellett, én pedig haragos szemekkel elfordítottam a tekintetemet, amikor rám pillantott. Most nem akartam vele foglalkozni. Nem véletlenül lógtam el a suliból.

-          Deby! – szólalt meg Chace.

Álltam a tekintetét. Tudtam jól, belülről éreztem, hogy kívülről úgy tűnik, mintha annyira utálnám őket, mint mielőtt Joel lenyomatott hagyott rajtam.

-          Miért nem jött senki se suliba? – kérdeztem. – Miért titkolóztok előlem? Mi történt, amit még Joel sem hajlandó közölni velem?

Mindenki csendben bámult engem, amitől csak még jobban kiakadtam.

-          Miért nem kapjátok el végre azt a rohadt vámpírt? Egy újabb ember halt meg miattam! – kiabáltam. – Egy srác, akinek az autója mellett állva integetett nekem a torz! Kivéreztette!

Új híreimmel felkeltettem a csapat érdeklődését.
Hangom minden mondatnál magasabbnak és haragosabbnak tűnt. Úgy éreztem, mindjárt ideg összeroppanást kapok. A kezeim remegtek, mint egy alkoholistának, a fejem pedig lüktetett. Kapkodtam a levegőt és szemeimet könny áztatta. Teljesen kiborultam.
Joel felállt a székről és magához ölelt. Hiszti rohamot kaptam, és a mellkasát kezdtem ütlegelni, miközben úgy sírtam, mint egy kisgyerek, aki a játékáért könyörög.
Nagy csődület támadt a házban. Chace telefonált, a többiek össze-visszabeszéltek. Mindenkinek volt mondanivalója, és sajnos az egész az én fejemben kötött ki. Mintha gondolatolvasó lettem volna. Bele is sajdult a fejem.
Miután egy kicsit összeszedtem magamat, Joel a kanapéra fektetett. Az arcomat simogatta és azt ismételgette, minden rendben lesz, de nem tudtam hinni neki. Megingott benne a bizalmam.

-          Emberek vesztik életüket azért, hogy én élhessek – motyogtam.

-          Ez nem igaz. Te nem tehetsz erről.

-          Dehogynem. Az egész az én hibám! Csak fel kellene kínálnom magamat a vámpírnak, és ez az egész szörnyűség véget érne!

Láttam Joel arcán, hogy kicsit sem tetszik neki az ötletem.

-          Felejtsd el! Az életemet is feláldozom azért, hogy semmi bajod ne essen!

-          Az miért lenne jó? Élni se tudnék nélküled!

-          Én pedig nélküled nem!

Joel pillantása kemény volt. Eltökélt és komoly. Úgy éreztem, hogy ebben a szópárbajban egyikünk se fogja hagyni, hogy a másik nyerjen.

-          Tudod ki Mark McAdams? – kérdeztem.

Fejével nemet intett.

-          Egy sportösztöndíjas, nagy társaságú, szeretett, kivéreztetett, meggyilkolt holttest.

Ezt a mondatot úgy mondtam, hogy mindenki hallja. És így is történt. Az összes tekintet rám szegeződött. Felültem a kanapén és végignéztem a csapaton. Egyáltalán nem értettem, mi történik körülöttem. Annyira megváltozott minden, két nap alatt! Vagy már az óta ilyen minden, amióta Cariba nagybátyja meghalt? Mikor fordult meg körülöttem a világ?

-          És meghalt azért, hogy én élhessek – mondtam. – Nekem még egy rohadt ösztöndíjam sincs, a családomon kívül pedig csak ti és még egy-két ember szeret! Mégis élek!

Joel megint neki akart kezdeni a védőbeszédének, de én erősebb vádló voltam. Vicces, hogy a vádló és a vádlott egy és ugyanaz a személy. Én.

-          Elegem van – mondtam.

-          Deby…

-          Nem, Chace! – vágtam rá gyorsan.

Felálltam, és elindultam az ajtó felé. Szükségem volt arra, hogy egy ideig egyedül maradjak. Megfordultam és Joelre néztem.

-          Ma este is hagyj magamra, kérlek.

Kimentem a házból és meg sem álltam az autóig. Alig vártam, hogy beülhessek és elhajthassak. Amikor elfordítottam a kulcsot észrevettem, hogy Joel a kocsi mellett áll. Nem érdekelt.
Hátratolattam, aztán erősen rátapostam a gázra. Megint sírni kezdtem, miközben a visszapillantó tükörből Joel tehetetlen alakját bámultam. Úgy otthagytam, mintha nem szeretném.
Pedig szeretem. Imádom. De egyedül akartam lenni. Szükségem volt egy kis magányra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Mintha lenne mit átgondolni rajta.
Úgy befaroltam a házunk előtt, még csíkot is hagytam magam mögött. Beálltam a felhajtóra, majd berohantam a házba. Szinte becsaptam magam mögött az ajtót.
Ledobtam a táskámat a földre, a kabátomat felakasztottam a kabáttartóra, aztán bementem a konyhába. A hűtőben leginkább csak hideg étel volt, ezért nekiálltam főzni és sütni. El akartam ütni az egész napot, ezért a legtöbb ételt, ami az eszembe jutott és volt hozzá otthon alapanyag, elkészítettem. Kétféle levest, három fajta húsételt, hozzá saláta és krumpli köretet csináltam, amivel az egész délelőttöm elment. Ahogy délután kinyitottak a boltok, azonnal indultam és vásároltam tejet, élesztőt, kakaóport, túrót, hasonlókat, és nekiálltam a süteményeknek. Készítettem egy csomó túrógolyót, aztán sütöttem boci mobilt.
A nagy sütésben-főzésben arra eszméltem fel, hogy Mischa és Matt hazaértek. Észre se vettem, hogy ennyire eltelt a nap. Úgy gondolkoztam és őrlődtem magamban, fel se fogtam.

-          Te jó ég! Mi történt itt? – nézett végig Mischa a konyhán.

-          Hm?

Szétnéztem a pulton, az asztalon… a földön, és csak ekkor értettem meg, hogy mekkora rumlit csináltam. Az elkészült menük mind a hűtőben voltak, erre pedig akkor jöttem rá, amikor Matt benézett és kijelentette, hogy a hátralévő hétben nem muszáj főznöm.

-          Deby, mi történt? – guggolt le mellém Mischa.

-          Semmi, tényleg.

Általában hazugságból ötös vagyok, de ez alkalommal a kegyelem kettest sem adtam volna meg magamnak. Anya azonnal látta, hogy nem mondok igazat. Várakozóan nézett rám.
Muszáj volt valamit kitalálnom, hiszen nem állhattam elő azzal, hogy megint megöltek egy embert miattam. Inkább Joelre tereltem a szót.

-          Mi csak összevesztünk.

Mischa megsimította az arcomat és magához ölelt.

-          Ennyire?

-          Igen.

-          Min?

-          Hosszú.

Elég egyértelműen jeleztem, hogy nem akarok erről beszélni. Anya pedig megértette.
Közben Matt bepakolta a tányérokat és az edényeket a mosogatóba, majd felkapott egy túrógolyót és hangosan felkiáltott:

-          Atya világ!

-          Mi az? - fordult meg Mischa.

-          Ez valami isteni!

Elmosolyodtam. Meg sem lepődtem azon, hogy Matt így reagált. Nem is ő lett volna, ha egy komoly pillanatot nem viccel el. Felálltam a székről és én is megettem egy túrógolyót. Tényleg nagyon finom lett.
Ebben a pillanatban eszméltem fel, hogy egész nap nem ettem semmit. Ennyire jól laktam volna az illatokkal? Vagy egyszerűen az elkalandozott gondolataim miatt, észre se vettem a korgó gyomromat? Ennyire rákoncentráltam volna az életemre?
A gyomrom hálás köszönetet mondott a túrógolyóért. Miután összetakarítottam, kivettem a sütőből a boci mobilt és felvágtam, egy tányérra felpakoltam némi sültet krumpli körettel, aztán a nappaliba mentem tévét nézni. Matt továbbra is a süteményt zabálta, Mischa pedig rászólt, hogy vigyázzon, mert el fogja rontani a gyomrát.
Bár csak ez lenne a legnagyobb problémám, hogy elrontom a gyomrom. Még mindig jobb annál, hogy egy vámpír üldöz és meg akar gyilkolni.
Miután vacsoráztam, elfoglaltam a fürdőszobát. Teleengedtem a kádat meleg vízzel és belefeküdtem. Egyet gondoltam és a víz alá merültem, visszafojtott lélegzettel.
Egy teljes percig víz alatt voltam, amikor valaki kirántott a vízből. Ijedtemben belekarmoltam a kezekbe, ami fájdalmas felszisszenést váltott ki a megmentőmből.
Megtöröltem az arcomat és Joelre néztem. Mit keres Joel a fürdőszobában? Mit keres itt Joel?

-          Deby, mégis mit csinálsz?!

-          Én mit csinálok? Gondolkodok a víz alatt! De te mit keresel itt? Hogyan jöttél be?

Fojtott hangon kiabáltunk egymással.

-          Benéztem az ablakon és láttam, mit művelsz.

-          És berúgtad az ajtót, hogy öngyilkos akarok lenni?

-          Az ablakod nem volt bezárva. Bemásztam és besurrogtam.

Nem is érdekelt, hogy meztelenül fekszek a vízben, miközben tőlem két lépésre ott állt Joel.
Bólintottam, majd neki szögeztem a következő kérdést, suttogva.

-          Mit keresel itt?

Leült a falnak dőlve az ablak alá, majd rám nézett.

-          Tudnom kellett, hogy jól vagy-e.

Értettem. Látni akarta, minden rendben van-e azok után, amit a délelőtt műveltem, és amikor ideér, azt látja, hogy öngyilkos merényletet végzek. Igazából nem akartam megölni magam, csak a víz alá merülve gondolkodtam. Ő pedig egyből rosszra gondolt.

-          Jól vagyok – mondtam, nem túl meggyőzően.

-          Még mindig marcangolod magad a történtek miatt.

Felcsattantam, de próbáltam nem kiabálni. Kicsit se lett volna félreérthető a helyzet, ha Mischa benyit. Joel cuccai is vizesek.

-          Még szép, hogy marcangolom magam! Két ember is azért halt meg, mert én élek!

-          Egyszer mindenki meghal.

-          Akkor én miért kerülöm a sorsom? Miért hagyom, hogy olyan emberek haljanak meg helyettem, akiknek még nincs itt az ideje?

Büszke voltam Joelre, amiért okos, de néha ez túlságosan felzaklatott. Mindenre volt válasza. Pont úgy, mint nekem.

-          És mi van, ha neked nem jött el az időd, nekik viszont igen?

-          Miattam senki ideje ne jöjjön el!

Joel dühösen nézett rám, én pedig még csak pislogni se pislogtam. Ha meg kell halnom, hajrá! De olyan embereknek, akiknek tiszta jövőjük lehet, azoknak életben kell maradniuk.
Egyébként se hittem sose abban, hogy meg van írva a sorsunk. Lehetséges, van egy kijelölt út, de letérhetünk róla, ha úgy gondoljuk. És ha nem lehetek filmes, vagy bármi a médián belül, akkor egy vámpír elé vetem magam, hogy mások még lehessenek azok, amikké válni szeretnének.

-          Deby, felbosszantasz.

-          Mostanában ez nagyon jól megy nekem.

-          Miért csinálod ezt?

-          Miért nem fogadod el, hogy nem akarom emberek halálát az én életemért?

Joel mérgesen horkantott.

-          Mert nem akarlak elveszíteni! Lehet, önző vagyok, de akkor se tudok és nem is vagyok hajlandó nélküled élni!

A víz már kezdett langyosodni, de engem melegség öntött el. Hihetetlen, hogy mekkora bolond vagyok. Csak azzal foglalkozok, hogy két ember meghalt miattam, de eszembe se jut, mi lenne Joellel és a családommal nélkülem. Istenem!
A víz alá buktam, aztán megtöröltem az arcomat és leengedtem a vizet a fürdőkádból. Magam köré csavartam a törölközőt. Letérdeltem Joel mellé és a tenyereim közé fogtam az arcát.

-          Ne haragudj. Csak a bűntudattal foglalkoztam, és bele se gondoltam, mit jelentene néhány embernek az én elvesztésem. Magamon akartam könnyíteni. Basszus, mekkora önző vagyok!

Joel elmosolyodott és magához ölelt. Nem foglalkozott azzal, hogy csurom víz vagyok. Egyik kezével a hátamat tartotta, a másikat a combomra tette. Meleg tenyerének érintésétől bizseregni kezdett a testem. Azonnal éreztem, hogy kívánom.
Felnéztem rá, ő pedig közelebb húzott magához és megcsókolt. Kezem azonnal elkezdte a maga útját járni, beletúrtam a hajába és még közelebb húzódtam hozzá. Heves leheletét a számban éreztem, szívverése úgy felgyorsult, mint az enyém.
Lehámoztam Joelről a pólóját és a földre dobtam. Rájöttem, hogy az ajtó nincsen bezárva, de tudtam, Mischa nem jön be a fürdőszobába, amikor fürdök, Matt pedig még véletlenül sem.
Kibontottam a törölközőt és a földre terítettem. Joel az ölébe húzott, én pedig a háta mögött kitapogattam az egyik fiókot és kivettem belőle a doboz óvszert, amit Mischa vásárolt valamelyik nap. Ő tablettát szed, de tudtam, nem magának vette. Igaz, egy pillanatra eszembe jutott, ha meglátja, hogy hiányzik a dobozból egy-két gumi, témába fogja hozni.
Most még sem érdekelt. Teljes szívemből szerettem Joelt, és nem tudtam visszafogni magamat. És az, hogy az ajtó nem volt bezárva, csak növelte az adrenalin szintemet.
Beleszagoltam Joel nyakába, és még a tusfürdője illatán keresztül is éreztem leopárd bundájának erdő szagát. Érintésétől forrt a vérem, és egy rövid pillanatig eszembe jutott egy gondolat: vajon egy szexuálisan felizgatott ember vére íncsiklandóbb és finomabb egy vámpírnak, mint egy megriadt, halálfélelemben menekülő ember vére?