Csörömpölésre riadtam fel. Ijedten néztem körbe a szobámban, hangosan elnevettem magamat a földön fekvő Cariba látványától. Felbukott valamiben és magával rántotta a székemet. Hamarosan csatlakozott hozzám és velem együtt nevetett, miközben feltápászkodott a földről.
Miután vettem egy gyors reggeli zuhanyt, kölcsönadtam barátnőmnek néhány ruhadarabot. El se tudtam hinni, hogy az a felső, ami rám tökéletes, rajta egy kicsit lóg. Kénytelen voltam felkutatni a szekrényemet egy olyan darab után, ami feszült rajtam. Caribán tökéletesen állt.
Én egyszerű egyenes szárú farmert, vastag talpú tornacipőt és lila testhezálló pólót viseltem.
Megreggeliztünk, aztán úgy döntöttünk, sminkelünk magunkon egy keveset. Hét óra öt perckor kaptunk észbe, hogy ideje lenne elindulnunk. Abban a pillanatban viszont megérkezett a terepjáró, lényegesebben kevesebb utassal.
Felkaptuk magunkra a kabátot, táskát, aztán kimentünk a házból.
Joel közben kiszállt a vezető ülésről, a kocsinak dőlve, keresztbe tett lábbakkal várt minket. Átölelt és megpuszilta az arcomat, majd Cariba felé fordultunk.

-         Jobban vagy? - kérdezte Joel.

-         Azt hiszem.

Lewis ekkor kiszállt az autóból, szokásához híven vidám mosollyal az arcán.

-         Na, ki ül be középre?

-         Majd én, ha szeretnél elől ülni – néztem Caribára.

-         Persze, kösz.

Beültem a hátsó ülésre Chris és Lewis közé, Cariba bekötötte magát az anyós ülésen, Joel pedig beindította a kocsit. Kíváncsi voltam, hol lehetnek a többiek, de nem akartam a barátnőm előtt megkérdezni. Úgy éreztem, történt valami – nem mellesleg a srácok arcán is ezt láttam –, és nem találtam jó ötletnek, hogy a japán lány előtt kifaggassam őket a rezervátumban – vagy azon kívül – történtekről. Inkább csendesen néztem kifelé az ablakon, és a rádióban szóló country zenét hallgattam. Egy lány nagyon szerette volna, hogy az ő kedves Johnja hazatérjen.
Igazán különösnek tartottam, hogy mennyire gyorsan, hirtelenjében megváltoztak a dolgok körülöttem. Három hónap és néhány nap alatt új helyre költöztem, új barátokat szereztem, ijesztően közel kerültem egy sráchoz, ami megrémisztett. Aztán jött a fordulópont, amikor a dolgok menetei teljesen megváltoztak. A srác hetekig került, nem jött iskolába, esélyem se volt, hogy beszéljek vele, mert nem mehettem el hozzájuk és a telefont sem vette fel. Ezután újabb fordulópont következett. Egy pillanat alatt megpecsételődött a sorsunk az iskola udvarán a hatalmas lombú fa alatt. Onnantól kezdve felpörgött az életem. Megtudtam a világ – és Blue Lake – titkait, a lehetetlen horror mesékről az igazat, hogy tényleg nem vagyunk egyedül. Alakváltók védik az emberiséget a minket pusztító vámpíroktól. Minden, amit eddig a filmekben láttam, most az orrom előtt lebegett. Őrjítő, sokkoló és hihetetlen. Mégis igaz.
Chris udvariasan kisegített a kocsiból, amikor megálltunk a parkolóban, Joel pedig egyből magához vont. Parfümje körbelengte és az én ruhámra is rátapadt. Úgy döntöttem, veszek egy parfümöt, befújom az alváshoz használt felsőmet vele, és akkor is érezhetem Joel illatát, amikor nem tudja velem tölteni az estét a leopárdi teendői miatt.
Cariba mögöttünk jött, a két nagyhangú srác pedig leghátul. Valamilyen szinten körbefogtuk a lányt, így is eléggé megbámulták. Egyrészt azért, mert az egyiptomiakkal lóg, másrészt pedig azért, mert nyilvánvalóan az egész suli hallott a gyilkosságról. És persze arról, hogy Cariba nagybátyja az áldozat. Valóságos iskolaszenzáció.
Alig vártam, hogy megszabadulhassunk a kíváncsiskodó tekintetektől. Hálásan figyeltem a közeledő Ashleyt és Aleát. Mindketten átölelték Caribát, majd elvitték biológiára. Igazából örültem, hogy négyen maradtunk. Azonnal Joelhez fordultam és feltettem neki a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy reggel megjelentek előttünk.

-         Hol vannak a többiek?

Joel komoly tekintetéből azonnal kiolvastam, hogy felpörögtek az események a rezervátumban.

-         Emlékszel Alexis táskájára?

Bólintottam. Sejtettem, hogy a lánnyal kapcsolatos.

-         Éjjel valaki eszeveszettül dübörgött Chace házánál, viszont amikor Chace kinyitotta az ajtót, nem talált mást, csak egy táskát. Alexis táskáját.

Szinte megfagyva hallgattam, amit beszélt. Talán még csak nem is pislogtam, nem emlékszem. Egy pillanat azonban teljesen megragadt a fejemben: Joel figyelmeztetett, hogy kezdjek el levegőt venni. Valósággal belekékültem az oxigénhiányba.

-         Átváltoztatta... - suttogtam.

Szerelmem állta tekintetem. Ennyi éppen elég volt nekem ahhoz, hogy teljesen megbizonyosodjak az állításom igazában. A torz átváltoztatta Alexist. Az unokatestvérem vámpír lett.
Döbbenten néztem magam elé, a szívemet a fülemben hallottam dobogni. A halántékom lüktetett, és nem hallottam, mit beszélnek a körülöttem lévők, annyira hangos volt. Mély levegőt vettem majd lassan kifújtam, hogy megnyugtassam magamat. Nem akartam mindenki szeme előtt elájulni.

-         Ugye nem akarod megint magadat okolni? - szólalt meg Joel.

-         Sosem akarom. Jön magától.

Magához ölelt, szinte beleremegtem az érintésébe, annyira jól esett. Megint nagyot szippantottam felsőjéből illatozó parfümjéből, és azt kívántam, bárcsak álom lett volna a tegnapi nap.
A csengő hangja szakította félbe ölelkezésünket. Nehezen váltam el szerelmemtől, de neki matek órája következett, nekem pedig spanyolom.
Fogalmam sem volt, hogyan fogok odafigyelni órán. Az agyamban állandóan tomboltak a gondolatok, nem hagytak nyugodni. A lelkifurdalás, hogy Alexis miattam lett vámpír, egy pillanatig sem hagyott békén. Kíméletlenül gyötört a bűntudat. Alaptalanul?
Azt vettem észre, hogy a körmömmel a padot kaparom. Fogalmam sem volt, mióta csinálom, zavartan néztem körbe, észrevette-e valaki a csoportban, de senki sem nézett engem.
Hátradőltem a székemen és a tanárt kezdtem figyelni. Egy szavát sem értettem, pedig spanyolból mindig is jó teszteket írtam. Most azonban csak bámultam, és mivel nem tudtam, mit beszél, inkább a kinézetét vettem véka alá.
Mrs. Dreider nagyjából százhetven centi magas lehetett, vékony és láthatóan korosodó. Úgy tűnt, túlzottan nem foglalkoztatja arcbőrének ráncosodása, nem sminkelte magát. Arra azonban mindig odafigyelt, hogy öt méteres körzetből érezni lehessen mangó illatú parfümjét. Végül is pont ezért találtam annyira természetesnek. Higgadtsága abszolút tiszteletre méltó. Olyan asszony, aki nem üvölt, nem csap az asztalra, hanem elcsendesedik, és addig nézi a hangoskodót, amíg az bele nem sül a szégyenbe. Tőle nem kap senki intőt. Mrs. Dreider a tökéletes tanárnő.
Ebédszünetben mindössze négyen ültünk az asztalnál. Joel, Chris, Lewis és én. Sokkal nyugodtabb lett az egész ebédlő, teljesen biztosra vettem, hogy Liam látványa igazán kikészíti a tanulókat. Tőle én is sokáig tartottam. Pedig ugyanannyi hatalma van, mint Joelnek. Kívülről azonban úgy néz ki, mintha ő lenne a másodparancsnok. Chace a tábornok, Liam az ezredes, Ben a százados, Joel a tizedes, Chris, Joe és Lew pedig a katonatisztek. Azonban ez egyáltalán nem volt igaz, kivéve a Chaceről alkotott kép. Bár igazából sokkal több volt, mint egy tábornok.

-         A torkát elvágták, ezt tisztán láttam. Viszont volt egy gyengébb, felületes vágás, ami biztosan a harapásnyomok elfedésére szolgált – mondtam, miután Joel megkért, hogy meséljek el mindent, amit John bácsi házában láttam.

-         Mégis miért tenne ilyet egy V? - Chris szándékosan nem mondta ki a szót. - Miért teteti átlagos gyilkosságnak a helyett, hogy elhurcolta volna a testet valahová?

-         Nem véletlenül – Joel hangja nyugalmat sugárzott. - Ez biztosan alaposan meg lett tervezve. Főleg az az A betű a falon. Száz százalék, hogy oka volt.

-         Hát, Maxwell nyomozó kapott egy megoldatlan ügyet – motyogtam.

Visszaemlékeztem a fáradt tekintetű, körszakállas férfira, miközben barátnőmet faggatta. Hangjában volt valami különös. Tegnap este nem is vettem észre, most azonban, ahogy visszaemlékeztem a történtekre, abszolút felfigyeltem a nyomozó hangnemére. Mintha máris úgy döntött volna, hogy megoldatlan ügy lesz a gyilkosságból. És ahogy szétnéztem a barátaim arcán, villámcsapásként ért a helyzet felismerése.

-         Maxwell nyomozó tud mindenről? - Hangomat alig lehetett hallani.

A három fiú egyszerre bólintott. Úgy éreztem, megállt az ereimben a vér.

-         De... hogyhogy? Ez nem... titkos?

Joelre néztem, leginkább tőle vártam a választ. Ő mindig úgy el tudta magyarázni a helyzetet, hogy semmilyen kérdés nem maradt, amit ne értettem volna.

-         De, az. Viszont némi emberi segítségre is szükség van, a balhé elkerülése végett.

Újabb emlék villant fel bennem. Amikor kimásztam a kerítésen, megkerültem a fákat, bokrokat és úgy sétáltam ki a járdára, amikor Maxwell nyomozó megszólított, annyira furcsán nézett rám. Tisztán emlékeztem a tekintetére, amikor attól rettegtem, lebuktam. Egyáltalán nem buktam le, egyszerűen csak a férfi tudta, hogy ha az egyiptomiakkal lógok, biztosan tudnom kell a vámpírokról. Én azonban teljesen úgy néztem rá, mintha fogalmam sem lenne a valóságról.
Joel válla felett elnéztem a természetfölötti erőkről mit sem sejtő, teljesen földhöz ragadt, emberi barátaim asztalához. Néhányan ökörködtek, csendben ettek, Cariba azonban némán a tálcájára meredt. Nem volt rajta már, csak egy szendvics és egy ásványvíz. Mindkettő teljesen érintetlen.
Csendesen figyeltem, egy pillanatig se vettem le rólam a tekintetemet egész addig, míg Joel a combomra nem tette a kezét. Egy hőhullám száguldott végig a testem minden porcikáján, és éreztem, hogy elpirulok. Izgatottan Joelre néztem, aki halványan elmosolyodott. Nem is tudtam, illendő ezekben a napokban pajzán dolgokat művelni? Már amennyire a gondolataim azok voltak.
Chris és Lewis nem igazán figyeltek ránk, ebédelés közben gondoltak egyet és nekiálltak kártyázni. Felelevenedtek bennem az első iskolanapom emlékei. A pillanat, amikor bámultam ki az ablakon és elhajtottak mellettünk a leopárdok. A platón hárman kártyáztak, most már pontosan tudom, hogy kik. Chris, Lewis és Liam. Észre se vettem, hogy elmosolyodtam.

-         Mi az? - érdeklődött Joel.

Zavarodott tekintettel néztem rá, ő ezt azonnal észrevette és közölte, hogy mosolygok. Ebben a pillanatban fogtam fel, az emlékek hatására annyira meg tudok feledkezni magamról, hogy azt észre sem veszem. Már nem egyszer szóltak e miatt.

-         Semmi, csak visszaemlékeztem – feleltem.

-         Mire?

-         Az első napomra. Itt.

Erre a kártyázó srácok is felfigyeltek, beszálltak a beszélgetésbe.

-         Király volt, mi? - vigyorgott Lewis.

-         Viccelsz, ugye? - hüledeztem. - Egész nap nem csináltam mást, csak tőletek rettegtem.

Mindannyian felnevettek, Chris igazán hangosan. Éreztem az ebédlő tekintetét rajtunk.

-         Tanúsítom – mosolygott szerelmem. - Alig mert elmenni mellettetek, amikor lecövekeltetek az ajtó mellett.

-         Chacetől féltem igazán – vallottam be. - Olyan furán bámult történelmen.

-         Ja, igen, akkor még sátánisták voltunk – jegyezte meg Chris ironikusan.

Ki akartam rá nyújtani a nyelvemet, de úgy döntöttem, nem sokára tizennyolc éves leszek – mindössze bő másfél hónap, mert március elejei vagyok –, nem kellene gyerekesen a nyelvemet nyújtogatnom. E helyett ökölbe szorítottam a kezemet, majd a középső ujjamat szép lassan kinyújtottam és elmosolyodtam.
A jelzőcsengő megszólalt, miszerint még öt percünk maradt az ebédszünetből. Előhalásztam a táskámból az órarendemet – mindig magamnál tartottam a suliban, kivéve tesin – és megnéztem, milyen órám következik. A szociális tudományokra Caribával együtt jártunk, ezért elköszöntem a srácoktól és odamentem a barátnőmhöz.

-         Megyünk órára?

A hangomra azonnal felnézett, bólintott, majd felkelt a székéről és elindult. Egy pillanatig összenéztem Ashleyvel, aki halkan megjegyezte, ne várjak tőle sok beszédet.
Igazából egyáltalán nem is vártam. Azon is csodálkoztam, hogy úgy döntött, nem akar otthon maradni, inkább bejön az iskolába. Mégis így döntött, ő akarta.
Ahogy beértünk a terembe, elfoglaltunk két egymás melletti padot. Elővettem a jegyzeteimet, mert tudtam, tesztet fogunk írni. Cariba ezzel egyáltalán nem foglalkozott.
Hamarosan megtelt a terem, a tanár is megérkezett. Kiosztotta a tesztlapokat, én pedig nekiláttam a kitöltésének. Volt olyan kérdés, amire még csak nem is emlékeztem, hogy valaha tanultuk, de olyan is akadt, amire oda-vissza tudtam a választ.
Már legalább negyed órája írtam, amikor valamiért úgy éreztem, rá kell néznem barátnőmre. Azonnal láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Cariba keze tollastól remegett, homlokáról verejtékcseppek folytak lefelé. Arca rendesen kipirult, és úgy láttam, kezdi elveszíteni a kontrollt maga felett. Aggódva megszólítottam.

-         Hé, jól vagy?

Éppen csak felém fordította a fejét, mintha az összes az izmai felmondták volna a szolgálatot, leesett a székéről a földre. A hátán feküdve, szemét alig nyitva tartva kereste az arcomat.

-         Mr. Vollmers! - kiáltottam.

A tanár azonnal észrevette, hogy a földön fekvő Cariba mellett térdeltem. Rögtön odajött hozzánk és izgatottan szemügyre vette barátnőmet. Az egész osztály minket nézett.

-         Rohama van – mondta Mr. Vollmers, és karba vette a lányt.

Felpattantam és kinyitottam neki az ajtót, együtt rohantunk az iskolaorvoshoz. Az orvosi szoba azonban az iskola másik épületében volt, ezért keresztül kellett vágnunk az udvaron is. A hideg csípte a bőrömet, de nem foglalkoztam vele. Ideges voltam Cariba állapota miatt.
Kinyitottam az ajtót, az ápolónő pedig azonnal felugrott a székről. Az ajkamat harapdáltam belülről, miközben figyeltem, hogy mi történik a szobában.
Az ápolónő segített Mr. Vollmersnek felfektetni Caribát az ágyra, majd mindketten lefogták, míg az orvos injekciósan beadott neki némi nyugtatót. Ijedt figyelemmel követtem, ahogy barátnőm – viszonylag lassan – abbahagyta a remegést. A nővér egy vizes törölközővel tisztította Cariba izzadságtól ragadós arcát. A többiekkel együtt és is megnyugodtam, Mr. Vollmers pedig felém fordult.

-         Miss Spencer, visszamehet az osztályterembe. Én felhívom Miss Fenty szüleit.

-         Rendben.

Az ajtóig nem fordultam meg, teljesen az eszembe véstem a tanácstalanul, megtörten fekvő barátnőm értetlen tekintetű képét. Fogalma sem volt, mi történik vele. Öt perccel azelőtt láttam az arcán a döbbenetet és a félelmet, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.
Ahogy kiléptem az épületből, jobban észrevettem a hideget. Összehúztam a cipzárt a felsőmön, amit a pólóra kaptam fel reggel, és elindultam a tanterem felé, ahol a cuccaimat hagytam.
Miközben sétáltam, észrevettem egy furcsa alakot a diákparkolóban. Egy sötétzöld Volkswagen mellett állt és határozottan engem nézett. Nem tartott sokáig, míg felismertem, kit, illetve mit is láttam. Az engem megszállottan üldöző vámpír ott állt a szakadt ruháiban, gyilkos tekintettel. Felemelte a jobb karját és integetni kezdett. Pulzusom azonnal az egekbe repült, és még csak hátra se néztem, eszeveszetten rohantam befelé az épületbe. Szinte berúgtam a terem ajtaját, és mivel mindenki engem nézett, megpróbáltam értelmes arckifejezést magamra erőszakolni.

-         Hogy van? - kérdezte egy szemüveges fiú az első sorból.

Beletelt néhány pillanatba, amíg felfogtam, hogy nem engem magáz és nem felőlem érdeklődik.

-         Már jobban. Kapott nyugtatót, Mr. Vollmers telefonál a szüleinek.

Innentől kezdve mindenki elfordította az arcát és tovább folytatta azt, amit csinált, mielőtt megzavartam a csoportot. Lesüllyedtem a székemen, előkapartam a telefonomat és magamban átkozódtam, amiért nem volt pénz a kártyámon.
Az óra hátralévő részében percenként az ablakra néztem, nem figyel-e a vámpír valahonnan. Kezdtem erősen paranoiás lenni, tisztán láttam a viselkedésemen. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy visszamegyek az iskolaorvoshoz és magamnak is kérek egy jó adag nyugtatót, de végül elvetettem az ötletet. Biztosan érdeklődve néztem volna rám, ha azzal állítanék be hozzájuk:

-         Kéne valami nyugtató holmi, mert mindenhol az engem üldöző vámpír alakját vélem felfedezni.

Első osztályú jegy a gumiszobába.
Ahogy kicsöngettek, én voltam az első, aki kiért a teremből. Csak öt percem volt két óra között, de azonnal Joel keresésére indultam. Neki is ugyanabban az épületben következett órája, ahol én voltam, ezért beálltam az ajtóba és idegesen toporogtam, míg meg nem érkezett.
Mihelyst megláttam a tömegben, egyből elkaptam és félrevonultunk a folyosón. Tekintetemből és a cselekedeteimből azonnal kivette, nem szórakozásra vágyom, valami történt. Mesélni akartam, de minden egyszerre jött ki a számon, amiből óriási kavalkád lett, Joel pedig egy szót sem értett.

-         Hé, nyugodj meg! Lassabban!

Nagy levegőt vettem és megpróbáltam újra elmagyarázni.

-         Cariba rohamot kapott órán, szóval a tanárral az orvosiba vittük, és amikor jöttem vissza a terembe, a parkolóban állt a vám... az.

Leopárdom arcáról könnyen leolvastam a döbbenetet. Nekem fogalmam sem volt, ez mennyire lehetséges, elképzelhető, megszokott, de ha jobban belegondolok, az egész helyzet teljesen lehetetlen, elképzelhetetlen és szokatlan.

-         Sosem merészkednek ilyen közel az emberekhez nappal – jelentette ki Joel.

-         És mi van, ha egy ember észreveszi őket? És ha egy kamera rögzítette, hogy hirtelen feltűnt, aztán mintha megszűnt volna létezni, sehol sincs?! - kezdtem megijedni.

-         A rendőrség elintézné.

-         De akkor is!

A csengő szakította félbe a párbeszédünket. Ennyit az öt perces szünetekről.

-         Menjünk órára – sóhajtott Joel.

-         De ezt meg kell beszélnünk!

-         Meg is fogjuk!

Azt vettem észre, hogy Joel egyre feszültebb mostanság. Apróságokkal fel tudtam húzni, ő pedig mindig könyörgő tekintettel nézett rám, hogy ne haragudjak. Egyébként se tudtam volna rá haragudni. Ahhoz túlságosan szerettem.
Aprót bólintottam, majd elindultam a huszonegyes terembe. Órán azonban egyáltalán nem tudtam odafigyelni. Egyfolytában Cariba és a parkolóban ácsorgó vámpír járt a fejemben. Mi történik körülöttem? Miért nem ugrik végre nekem az a rohadt torz és végez velem a nélkül, hogy kikészítene engem és a szeretteimet? Hoppá! Pontosan ezért! Nem egyszerűen megölni akar engem, amolyan macska-egér játékot játszik. Halálra rémít, és a végén elkap.
Alig vártam a kicsöngőt. Kettőkor ránéztem a telefonom kijelzőjére, fél óra múlva megismételtem, ekkor kettő óra öt percet mutatott. Dühösen morogtam, amiért az idő egyáltalán nem akart múlni, közben kinéztem az ablakon. Az égboltot figyeltem és úgy láttam, elég szürke ahhoz, hogy megint hó borítsa be Blue Lake-t.
Az agyamban kattogtak a gondolatok, mindenféle témában. Legfőképpen a vámpírral foglalkoztam. Annyira dühített, hogy körülöttem ólálkodik. Hogy nem csak rám, de a hozzám közel állókra is a frászt hozza. Minden annyira rossz. Nincs olyan nap, amikor ne történne valami. Hiába vagyok mindennél jobban szerelmes, egyszerűen nem tudom megkapni azt a lehetőséget, hogy igazán boldog lehessek. Hiába van nekem Joel, éppen csak annyi ideig érzem felhőtlennek az életemet, amíg valamivel sikerül elvonnia a figyelmemet. Egyébként leginkább a vámpírok elleni védekezésről szól az életem. És ezt gyűlölöm.
Újabb fél óra telt el, az óra azonban csak negyed hármat mutatott. Nem bírtam tovább bent ülni a teremben és hallgatni a tanár magyarázatát. Feltettem a kezemet, és amikor felszólítottak, fejfájásra hivatkozva az iskolaorvoshoz kéredzkedtem. Zöld utat kaptam, ezért gyorsan belepakoltam a holmiimat a táskámba, aztán magam mögött hagytam a termet.
A folyosón először a szekrényem felé vettem az irányt. Magamra vettem a kabátomat, eltettem a jegyzeteimet, amikből még tanulnom kell, csak utána indultam el az orvoshoz.
Ahogy kitettem a lábamat az épületből és elindultam a másikba észrevettem, hogy hull a hó. Elég gyengén, de éreztem, hogy perceken belül komolyodni fog a helyzet.
Bekopogtam, majd beléptem az orvosiba. Titokban reméltem, hogy Cariba még legyen odabent, de a szülei már hazavitték. Így nem találtam senki mást, csak az ápolónőt.

-          Miben segíthetek?

Már majdnem megszólaltam, de a beszélgetést félbetörte egy újabb diák érkezése. Sokkal rosszabbul nézett ki nálam, ezért előre engedtem. Leültem egy székre az ablak mellé, és a szállingózó havat figyeltem, miközben az orvos bevonult a megvizsgálni a fiút.
Egyedül maradtam a váróban, és valamiért úgy döntöttem, hogy kihasználom a helyzetet. Kutatni kezdtem a tanulók adatai között, pontosabban rákerestem arra, hogy kié lehet a Volkswagen.
Amint beírtam a rendszámot, kidobta a birtokosa adatait.
Mark McAdams az iskola baseball csapatában játszott. A tanulmányi eredményei nem tűntek túl kimagaslónak, viszont a sportban határozottan tehetségesnek tűnt.

Ahogy megszereztem a számomra fontos adatokat, bezártam mindent és visszaültem a helyemre. Két percre rá újból megjelent az ápolónő és felém fordult. Megismételte a korábbi kérdését, én pedig csak annyit feleltem, hogy fájt a fejem. Adott egy gyógyszert és egy igazolást, aztán kimentem a szobából.
Az órámra nézve megkönnyebbülten vettem tudomásul, nyolc perc múlva kicsöngő. A folyosón leültem egy padra és ott várakoztam a többiekre. Egy tankönyvet olvasgattam, de nem igazán figyeltem oda az anyagra. Mark McAdams járt a fejemben. Miért pont az ő autójánál állt a vámpír? Van ennek egyáltalán jelentősége, vagy feleslegesen jár ezen az agyam?
Hamarosan megszólalt a csengő, én pedig kimenekültem az épületből, mielőtt a többi tanuló agyontaposna kifelé menet.
A terepjárónak dőlve várakoztam a srácokra, közben figyeltem, hogyan reagálnak az emberek a hóra. Volt, aki visongva örvendezett, de olyan is akadt, aki felordított. Mosolyogva figyeltem őket.
Ekkor észrevettem a felém közeledő egyiptomiakat. Egymás mellett sétáltak, mindenki másfelé nézett. Joel szemei rám szegeződtek, Chris a buszra felszálló diákokat fürkészte, míg Lewis a telefonjával volt elfoglalva.
Ahogy odaértek, szerelmem magához ölelt és megcsókolt, majd a fülembe súgta, hogy ne haragudjak az előző szünetben történtekért.

-          Semmi baj – feleltem. – Neked lenne okod kiakadni.

-          Dehogyis…

-          Ne hazudj. Szemtől szembe nincs hozzá tehetséged. És én is tudom, hogy hülye voltam.

-          Ne mondj butaságokat. Felzaklattak a történtek.

-          Ahogy mindenki mást is.

Joel a szemeit forgatta, majd kinyitotta az autó ajtaját, hogy a srácok be tudjanak ülni. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy nem élvezik túlzottan a kis beszélgetésünket a hóban.

-          Hazaviszem a fiúkat, aztán megyek hozzád, rendben?

Nem feleltem, csak bólogattam és elindultam a kocsi másik oldalára, hogy én is beszállhassak.
Az út hátralévő részében nem szóltam egy szót sem. Úgy döntöttem, majd később megosztom leopárdommal a kutatásaim eredményét. Ő azonban ezt a csendet úgy vette fel, mintha megharagudtam volna rá. Láttam az arckifejezésén.
Chris és Lewis nem foglalkoztak velünk, nagyokat nevetve pókereztek a hátsó ülésen. Örültem nekik, mert így nem uralkodott kínos csend az autóban. Egy-két megnyilvánulásukon én is elmosolyodtam, miközben a mellettünk elsuhanó fákat figyeltem.
A házunk előtt még gyorsan odahajoltam Joelhez és adtam a szájára egy puszit. Elköszöntem a srácoktól, aztán bementem a házba. Mint általában, most is egyedül voltam otthon.
Az előző esti vacsorából még maradt, ezért betettem egy adagot a mikroba, és amíg az melegedett, kimentem a mosdóba. Valamiért elgondolkoztatott Joel viselkedése. Megértettem, hogy feszült, de még sincs több oka idegesnek lenni, mint nekem. Hiszen az élete árán védelmeznie kell engem, holott egyet csettintene, és máris ugranék a vámpír elé, hogy engem öljön meg és a barátaimat hagyja békén végre. Miattam halnak meg emberek, nem miatta.
Miután megmelegedett a kaja, a nappaliba mentem tévét nézni. Értelmetlen mexikói filmet néztem valamelyik csatornán, ami egy kicsit elvonta a figyelmemet a ma történtekről. Elszórakoztatott, hogy hiába próbált megszökni Lolita a volt barátja, a rossz fiú Antonio elől, a férfi mindig, mindenhol rátalált. És pont ilyenkor botlik bele a tökéletes Mateoba, aki mégse annyira tökéletes, ugyanis régen annak maffiának dolgozott, akinek Antonio és a bandája állandóan keresztbe tett. Végül úgy megtetszett a film, hogy végignéztem, és egy reklám alatt arra eszméltem fel, hogy Joel nem is jött. Csak egy pillanatra jutott eszembe, aztán felrémlett bennem a duzzogó arca a kocsiban, és úgy döntöttem, nincs miért aggódnom.
Mikor vége lett a filmnek, bepakoltam a mosogatóba néhány mosatlant, aztán bementem a szobámba átnézni a leckét. Nagyjából húszpercnyi tanulás után Mischa és Matt hazaértek, ezért elpakoltam a következő napra és leültem velük beszélgetni, míg kávéztak.
Joel azonban később sem jelent meg. Kezdtem aggódni.