Az a másfél nap Mischáék megérkezéséig piszok gyorsan eltelt. Az idő elrepült, én pedig azt vettem észre, hogy kifelé bámulok az ablakon, miközben a reptér felé autózunk. Pörgős popzene ment a rádióban, én pedig egy kicsit hangosabbra vettem. Szerettem azt a számot.
Az éjjel Alexisről álmodtam. Kint dohányzott a ház előtt, amikor zajokat hallott a fák közül. Felkapta a fejét a hangokra, és lassan elindult az erdő felé. Csak néhány lépést tett, miközben egy alak alig észrevehetően a háta mögé rohant. A torz befogta Alexis száját, kiütötte, majd karba vette és berohant vele az erdőbe.  Nagyon gyorsan futott, pillanatok alatt kiért a kettőszáz kilencvenkilences útra, aztán beugrott a folyóba. Alexist a vállára kapta, amikor kimászott a vízből, aztán száguldott tovább, amerre terve vitte. Nagyjából nyolc másodperc múlva megjelentek a leopárdok, én pedig felébredtem az ébresztő csörgésére.
A zene feldobta a hangulatomat, szinte kiugrottam a kocsiból, amikor leparkoltunk a reptéren.
Le se kellett ülnöm a váróterembe, mert amikor beléptünk az épületbe, közölte a hangosbemondó, hogy most száll le a gép. Szinte azonnal észrevettem Mischát és Mattet, amikor beléptek a kapun. Ők azonban egészen addig nem vettek észre, míg túl nem jutottak az átvizsgáláson. Úgy láttam, nekik sem volt valami felhőtlen a szilveszterük.
Mischa magához ölelt, én pedig adtam az ártatlan tudatlant.

-         Mi van Alexissel? Nem került még elő?

Megrázta a fejét. Lényegében költői kérdést tettem fel neki, de ő erről mit sem tudott.

-         Sajnos nem. A rendőrség keresi, Evelyn meg teljesen ki van bukva.

Megértően bólogattam. Annyira nehéz volt visszafogni magamat, de egyszerűen képtelen voltam hazudni. Éppen ezért zártam le ennyivel a témát. Nem bírtam volna tovább játszani, hogy semmit sem tudok az eltűnéséről, és engem még csak fel sem hívott. Direkt kitöröltem a telefonomból a számát.
Matt teljesen le volt törve. Tizennégy évvel ezelőtt babusgatta Alexist, míg nővére fürdött vagy főzött, játszott vele, puszilgatta, és szívből örült unokahúgának. És most eltűnt, talán sosem kerül elő. És honnan tudhatja, mi történik vele?! Lehet, hogy egy félreeső helyen meggyilkolják, de az is megeshet, hogy egy beteg sorozatgyilkos kapta el és halálra kínozza.
Átöleltem Mattet, és biztatóan rámosolyogtam, mintha lenne esély arra, hogy Alexis élve megkerül.
Kimentünk az épületből és most először mi vittük haza Mischáékat. A rádióban szóló zene oldotta a hangulatot, beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Minden téma jónak tűnt, amíg nem arról beszéltünk, hogy szilveszterkor eltűnt egy családtag.
Ahogy hazaértünk, Joelnek mennie kellett az őrjárat miatt. Nehezen engedtem el, mert most különösen nem akartam hármasban maradni Mischáékkal. Mégis elkerülhetetlen volt.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a szobámba mentem. Előkapartam a táskámból a könyveimet, ha bárki beszélgetni akarjon velem, rá tudjam fogni az időhiányt a tanulásra.
Közben bekapcsoltam a laptopomat, hogy megnézhessem az e-mailjeimet. Jasmine megint írt, hosszasan mesélt a karácsonyi bulikról, ahol találkozott néhány híres emberrel. Egy pillanatig sem irigyeltem, hiszen én igazi fehér karácsonyt ünnepelhettem.
Rá is kattintottam a válaszol gombra, és elkezdtem mesélni az én karácsonyomról, miután kellő lelkesedést mutattam az övé iránt. Volt egy rossz tulajdonságom: néha az én életemet előrébb valónak tartottam a másokénál. Nagyon ritkán fordult elő, és mindig lelkifurdalást okozott.
Ahogy elküldtem az e-mailt, Matt jött be a szobámba. Érdeklődve figyelte a jegyzeteket és a könyveket, de nem fordult vissza, egyszerűen helyet csinált magának és leült az ágy szélére.

-         Hogy érzed magad? Volt nagy berúgás? - Mosolygott.

-         Nem, csak egy kis bort ittam, meg éjfélkor pezsgőt – feleltem.

Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne valamit. Mindig annyira felkészült rá.
Várakozó tekintettel néztem Mattre, aki zavartan elnevette magát. Hát persze, hogy készült valamire.

-         Mesélj augusztus másodikáról – kért.

Egyből eszembe jutott, hogy ezt a dátumot mondtam nekik házasságkötésre. Mischa talán nem mondta el neki, mi történt akkor, vagy nem bírta elmondani? Esetleg csak Matt nem merte megkérdezni tőle? Rám hárulnak a kellemetlen feladatok?

-         Volt egy balesetem – gondolatban visszapörgettem az időt négy évvel ez előtti napokra. - Egy részeg autós elgázolt és kómába estem. Egy hétig élet és halál között lebegtem valahol félúton, aztán augusztus másodikán kinyitottam a szememet.

Matt döbbent tekintete azonnal elárulta, hogy nem ilyen válaszra számított. Gondolom előre elképzelte, hogy akkor volt egy nagy közös bulink Mischával, elutaztunk valahova, befizettünk valamilyen útra, nyertünk kisebb összeget a lottón, vagy valami hasonló. Eltévesztette a házszámot.

-         Azóta minden augusztus másodikán elmegyünk bulizni. Nem is lehetne jobbat kitalálni, hogy felébredésem ötödik évfordulójának alkalmából összeházasodtok! - kacsintottam.

-         Teljesen igazad van! Akkor ezt meg is beszéltük. Augusztus kettő.

-         Augusztus kettő – ismételtem boldogan.

Matt magához ölelt. Éreztem rajta Mischa cukrosan édes parfümjének illatát.

-         Na, jó, hagylak tanulni.

-         Köszönöm – nevettem.

Matthew mosolygott, majd kiment a szobából. Biztosra vettem, hogy Mischához indult, megbeszélni vele az esküvő dátumát. Meg a történteket. Meg minden mást.
Beleástam magamat a történelem rejtekeibe. Igazából egyáltalán nem érdekelt, de valamivel el kellett ütnöm a Joel nélkül töltött időmet. Eddig mindig szükségem volt egy kis szabadságra, némi magányra, mostanában viszont észrevettem magamon, hogy egyre jobban hiányolom, ha nincsen mellettem. Ez a tény örömmel töltött el. Nem támadott meg több bűntudat, amikor felszabadultam, ha Joel hazament.
Nagyjából egy órát készültem az összes tantárgyból a félévi vizsgákra. A laptop órájára nézve láttam, hogy öt óra múlt egy kicsivel, ezért miután összepakoltam, kerestem egy jó receptet az interneten, hogy készíthessek valami vacsorát.
Leírtam az amerikai töltött fasírt elkészítésének lépéseit, közben úgy döntöttem, hogy sütök mellé krumplit és készítek mellé káposztasalátát. Máris kezdtem éhes lenni.
Miközben elkészítettem a vacsorát, a laptopomra letöltött zenéket hallgattam. Mischa nekiállt kiselejtezni a ruháit, ami elől Matt hozzám menekült a konyhába. Felajánlotta, hogy elkészíti a salátát, csak mentsem meg Mischa elől. Határozottan szórakoztatónak találtam.
Főzés közben mindenféléről elbeszélgettünk. Leginkább a tanulásról, a jövőmről. Na meg persze az arcatai egyetemről, amit anyám is említett a Grants Pass-i ünnepi vacsorán. Örültem, hogy ennyire érdekli a téma, hogy érdeklődik a terveim után. Kezdtem úgy érezni, mintha a saját apám lenne. Persze sosem tudnám apának hívni, hiszen annyira laza, fiatal és jó fej, képtelen lennék azt mondani neki: hé, apa, kéne egy kis pénz! Esélytelen. A Matt amúgy is jobban illik hozzá.

-         Deby! Kiválogattam néhány ruhát, ami nekem már nem kell, szóval, ha kész vagy a sütéssel, nézd meg őket, hátha tetszik valamelyik! - Mischa a hálószobájából kiabált.

-         Rendben!

Matt és én összekuncogtunk.
Ahogy elnéztem, miközben a salátát készítette, eszembe jutott, hogyan is hangzana a nevem Deborah Felton-ként. A Spencer anya családneve, nem az apámé, ezért felesleges is lenne feladni. Mégis... nem lenne még családiasabb a légkör? Matthew is minden bizonnyal örülne neki, ha így döntenék. Már kezdtem volna hajlani a névváltásra, amikor eszembe jutott, hogy végül is Joel meg én egyszer összeházasodunk. Talán nem is olyan soká, például öt év múlva. Öt év kedvéért változtassak nevet? Lenne-e egyáltalán értelme ennek?
Elvetettem a témát, úgy döntöttem, egyelőre nem tervezek névváltást. A jövő eldönti helyettem. Általában egyébként sem válnak be az emberek tervei. Valami mindig közbejön.
Ebben a pillanatban kopogtattak. Mattel összenéztünk, én pedig kijelentettem, hogy majd én kinyitom. Szívem mélyén abban reménykedtem, hogy a sértetlen Alexis vár odakint.
Elfordítottam a zárat és kinyitottam az ajtót.
A látvány nagy hatással volt az idegeimre. Sosem láttam még Caribát könnyektől elfolyt sminkkel, véres kezekkel, hiszti rohamot kapva. Tudtam, hogy valami borzalmas történt.

-         Jézusom, mi történt? - kérdeztem.

Nem törődve azzal, hogy a ruhám véres lesz, átkaroltam a lányt, mielőtt összeesik. Így is alig bírt megállni a lábain. Éppen csak megtettünk néhány lépést, sírógörcs közepette próbálta elmagyarázni, mit látott. Igyekeztem megnyugtatni, hogy minél érthetőbben elmesélhesse a történteket.
Mischa és Matthew is odajöttek hozzánk, mindannyiunk pulzusa az egekben volt az idegességtől.

-         John bácsi... - Cariba igyekezett érthető információkat leadni – John bácsi!

-         Ki az a John bácsi? - kérdezte Mischa riadtan.

-         A nagybátyja – Matt felelt Cariba helyett. - Volt alkalmam megismerni.

Mindannyian az ázsiai lányra néztünk.

-         Mi történt vele? - tettem fel a kérdést.

-         Megölték... én, én nem tudom! A... a torka el volt vágva, és vér borított mindent!

Riadtan néztem össze Mischával. A hideg futkosott a hátamon. Valahogy éreztem, hogy a vámpírok közül lehet ehhez. Talán Alexis?

-         Hol lakik a nagybátyád? - A kérdést Mischa szegezte barátnőmhöz.

-         Én tudom! - Matthew felkapta a kabátját. - Hívjátok a rendőröket.

Még mielőtt Mischa bármit is mondhatott volna, gyorsan kijelentettem, hogy nem mehet egyedül – nem mintha nekem kellene segítenem rajta, de nem akartam én otthon maradni, látnom kellett a helyszínt, hátha találok vámpírokra utaló nyomot –, és már rohantam is Matt után.
Nem állt le velem vitázni arról, hogy biztosan látnom kell-e nekem John bácsit, lihegve rohantunk a szomszéd utcán található ház felé.
Eleinte nem értettem, miért hozzánk jött Cariba, de arra jutottam, én is így tettem volna.
Ahogy megérkeztünk a házhoz, semmi különöset nem tapasztaltam. Odakintről úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. Viszont amikor Matt belökte az ajtót és elénk tárult a hívogató nappali sötét titka, minden megváltozott.
Cariba nagybátyja a hátán feküdt a padlón, nyakán mélyre hatoló vágás éktelenkedett. A feje környékén minden véres volt. Megszédültem a látványtól. Kezemet az arcom elé tettem, miközben lázasan kerestem a nyomokat. Egyetlenegy jelet találtam, ami számomra egyértelművé tette a helyzetet. John bácsi vérével valaki a falra írt egy tíz centi nagyságú A betűt. A, mint Alexis.
Rendőrautó szirénáját hallottuk közeledni. Matt kirohant a házból jelezni nekik, én azonban közelebb mentem a holttesthez és megvizsgáltam a vágást. A vámpírok szépen álcázták a harapásnyomot, ott is megvágták a nyakat, ahol belemélyesztették a fogaikat. Próbáltam minél alaposabban megvizsgálni a dolgokat, mielőtt kivezetnek a házból. Tudtam, hogy a leopárdoknak minden információra szükségük lesz, én pedig most pont kapóra jöttem.
Leginkább a vágást vettem figyelembe. Rendesen elvágták a torkot, de ott, ahol beleharaptak a nyakba, csak néhány kisebb vágást ejtettek. Biztosra vettem, hogy találni fognak azonosíthatatlan DNS mintát a vágások környékén. Ha mégis sikerülne beazonosítaniuk, valószínűleg meglepődnének, hogy egy már halottá nyilvánított ember nyálára bukkantak.
Ekkor megérkeztek a rendőrök, én pedig gyorsan kisurrantam az ablakon, igyekezve, hogy ne hagyjak ujjlenyomatokat. Még a végén gyanúsított leszek.
A házat megkerülve a járdára léptem, mintha éppen akkor érkeztem volna oda. Matthew egy öltönyös férfival beszélt, majd amint észrevett, hozzám irányította.

-         Jó estét, Maxwell nyomozó vagyok. A te barátnőd találta meg a holttestet, igaz?

Hevesen bólogattam, miközben végigmértem az öltönyöst. Telt volt, de nem kövér. Haja és körszakálla kezdett megőszülni, arcát egyre több ránc borította. Tipikus nyomozónak találtam, ugyanakkor simán el tudtam képzelni, ahogy nevetve mesél az unokáinak. Mégis, volt valami különös a tekintetében. A szívem a torkomban dobogott, azt hittem, lebuktam.

-         Oda tudnál vezetni hozzá, hogy beszélhessek vele? - kérdezte.

-         Persze, jöjjön.

Elindultam hazafelé, Maxwell nyomozó pedig csendesen cigarettázva sétált mellettem. Nem mondott semmit, én sem akartam beszélgetni, ezért egyikünk se szólalt meg, míg meg nem érkeztünk a házunkhoz. Azonnal észrevettem Mischát, aki a konyha kis asztalánál ült Caribával, aki azóta megmosta a kezeit és rendbe szedte az arcát. Vagy éppen Mischa megcsinálta neki.
Ahogy beléptünk az ajtón, anya kijött a konyhából és érdeklődve figyelte az öltönyöst. Bemutattam őket egymásnak, majd a konyhába mentünk, hogy Maxwell nyomozó beszélgessen Caribával.
Mischa a pultnak dőlt, én felültem mellé. Mindketten feszülten figyeltük a nyomozót, miközben bemutatkozott a barátnőmnek. Még sosem történt velem ilyesmi és nagyon érdekelt, hogyan zajlanak a kihallgatások. Nem lepett meg, hogy nem különbözött sokban a tévében látottaktól.

-         Cariba, el tudnád nekem mondani, mi történt?

-         Át akartam menni John bácsihoz, ezért felhívtam, hogy otthon van-e, de nem vette fel a telefont. Azt hittem, hogy átugrott valamelyik szomszédjához, vagy valami hasonló, de a mobilján se lehetett elérni.

Meglepően tisztán és érthetően beszélt, ezért odahajoltam anyához és halkan a fülébe suttogtam.

-         Adtál neki a nyugtatóból?

-         Csak egy kicsit. És látod, jót tett neki.

A szemeimet forgattam, de mosolyogtam, aztán újra az asztalnál ülőkre figyeltem.

-         Ekkor döntöttél úgy, hogy megnézed, mi van vele? - kérdezte a nyomozó.

-         Igen - Cariba bólintott.

-         Hogy jutott be a házba?

-         Van kulcsom.

Maxwell nyomozó jegyzetelte Cariba válaszait egy kis fekete noteszba.

-         Ezek szerint igazán jó kapcsolatotok volt a nagybátyádé– ez inkább kijelentés volt a férfitól, mint kérdés. Cariba bólogatott jelezve, hogy igen.

-         Mintha a bátyám lett volna – mondta, miközben könnyei visszafojthatatlanul előtörtek.

Utáltam, amikor előttem sírtak, mert akkor nekem is gombóc keletkezett a torkomban. Most is így történt, ezért az ajtó felé fordítottam a fejemet. Nyugtattam magamat, hogy hamarosan minden rendben lesz, de igazából nem tudtam elhinni.
Hirtelen iszonyatos vágy öntött el, hogy felhívjam Joelt és elmeséljem, mi történt, de tudtam, nem tehetem. Caribával kellett törődnöm és volt egy olyan érzésem, hogy a leopárdok már tájékoztatva lettek a gyilkosságról. Végül úgy döntöttem, nem mozdulok, míg a nyomozó ki nem kérdezte Caribát. A férfi viszont eléggé hamar végzett. Mischa kikísérte, én pedig leugrottam a pultról és a kis asztalhoz mentem.

-         Itt maradsz nálunk? Vagy felhívjam anyukádat? - kérdeztem.

-         Szeretnék maradni. Itt aludni, ha nem bánod.

-         Persze, én örülnék neki!

Felállt a székről, én pedig átöleltem. Nagyon sajnáltam szegényt, gyorsan elkezdtem magamat okolni a történtek miatt. Ha nem megyek azon a napon az erdőbe, nem ölik meg a leopárdok a vámpírt, nem gőzölt volna be a torz barátja és nem ölne meg mindenkit csak azért, hogy minél inkább felzaklassa a falkát, majd megöljön engem.
Megfordultam, hogy Cariba ne láthassa a megtört arcomat és miután kiszedtem a fasírtokat, befejeztem a krumpli sütését. Összekavartam a salátát, közben a szemem sarkából barátnőmet figyeltem, miközben a tányérokat, késeket és villákat kereste. Láttam rajta, hogy mindenféleképpen el akarja terelni a gondolatait, pedig tudtam, belül üvölt fájdalmában, káromkodik, elveszett és összetört. Kívülről azonban igazi pókerarcot viselt.
Elővettem két tálcát, Cariba pedig rápakolta a tányérokat, késeket és villákat, majd mindkettőnknek szedett a vacsorából, miközben én belepakoltam a mosatlanokat a mosogatógépbe. Megbeszéltük, hogy megnézünk egy DVD filmet, így átmentünk a nappaliba. Cariba a kanapét foglalta el, én pedig a fotelbe tettem a tálcámat, míg kiválasztottunk egy filmet.

-         Milyen műfajút nézzünk? - kérdeztem.

-         Lehetőleg valami romantikus vígjátékot.

-         Oké.

Kézbe vettem az egyik gurigát, amiben ilyen típusú filmeket tartottunk és elkezdtem válogatni.

-         A csúf igazság?

-         Már láttam.

-         Utóirat: Szeretlek?

-         Á, az túl szomorú. A másfél órából egy és negyed órát bőgök rajta.

Elmosolyodtam, majd tovább nézegettem a lemezeket. Találtam olyanokat, amiket már én is láttam jó párszor, olyanokat, amiket megnézni se akartam, annyira negatív kritikákat olvastam róla.

-         Nem kellesz eléggé?

-         Az milyen?

-         Nem tudom, ezek Matt filmjei. Még nem láttam.

-         Klassz! Nézzük meg.

Sokan próbálnak tanulságos filmeket összeeszkábálni, több-kevesebb sikerrel, Ken Kwapisnak viszont abszolút sikerült. A nők mindent túlbonyolítanak, ostoba és felesleges reményeket ébresztenek magukban, bebeszélik maguknak, ha egy férfi ezt és ezt csinálja, akkor az azt és azt jelenti. Mégis meg kell védenem a nememet. A férfiak gyávák. Inkább kerülik a nőket, nem hívják fel őket, de semmi esetre se mondják a szemükbe az igazságot: nem kellesz eléggé. Tisztelet a kivételnek.
Egy idő után Matt és Mischa is bekapcsolódtak a mozizásba, onnantól kezdve pedig úgy néztünk ki, mint egy igazi család. Igaz, Cariba kicsit kilógott közülünk a csinosan húzott szemeivel.
A film végén anyáék elkezdtek eszmét cserélni a párkeresési bakikról, ami elől Caribával a szobámba menekültünk. Jobbnak találtuk kihagyni ezt a párbeszédet.
Bekapcsoltam a laptopomat és regisztráltam egy ingyenes üzenet küldő portálra, hogy szólhassak Joelnek, mi történt. Mindössze napi kettő ingyen SMS, én pedig azonnal elhasználtam mindet, mivel csak százharminc karakteres üzeneteket írhattam.

Szia Joel! Cariba nálam alszik, a nagybátyját megölték! Jártam a helyszínen, alaposan körbenéztem, mielőtt a rendőrök megjöttek.
Biztos, hogy a vámpírok tették! Valaki a falra vérrel felírt egy A betűt. A, mint Alexis! Nem lehet véletlen! Vigyázz magadra!

Elküldtem az üzeneteket, aztán kijelentkeztem a honlapról. A laptopot az íróasztalomra tettem, majd leültem az ágy szélére. Cariba éppen akkor fejezte be a telefonálást, az anyukájával beszélt.

-         Hogy érzed magad? - kérdeztem.

-         Teljes letargiában. Olyan hihetetlen, már nem is tudok sírni. Ez az az állapot, amikor csak nézel magad elé, és nem tudod elhinni, hogy ez tényleg megtörtént.

Még sosem voltam hasonló helyzetben, így átérezni nem tudtam, de egy pillanatig sem vitattam.
Cariba mellé ültem az ágytámlámhoz és magamhoz öleltem. Olyan volt szegény, mint egy szomorú házi kedvenc, akit mindenáron meg akartam vigasztalni. Gyámoltalan és magányos.
Visszaemlékeztem az egy héttel korábban történő iskolakirándulásra, ahol Cariba és a csajok kegyetlenül faggattak Joelről, és megígértem nekik, hogy elmondom, ha megtörténik. Most azonban egyáltalán nem akartam ezzel foglalkozni. Biztos voltam benne, hogy ezekben a percekben a legutolsó, ami érdekli barátnőmet az én szerelmi életem.

Cariba már fél tízkor elaludt, amikor az ajtónkon kopogtatott az anyukája. Mrs. Fenty pont olyan volt, ahogy a japán nőket elképzeltem. Törékeny, nyugodt tekintetű, kedves mosolyú. Férjével akkor találkoztak, amikor Mr. Fenty japánban járt munkaügyben. Matt mesélte.
Mrs. Fenty le volt sújtva a történtektől, nagyon kétségbeesett volt a tekintete, de higgadtan viselkedett és udvariasan. Semmi hiszti, semmi sírás.
Elhozta Cariba táskáját néhány könyvvel, én pedig teljesen ledöbbentem, hogy ennyire hamar eltelt a téli szünet. Abban a pillanatban esett le, hogy másodikát mutat a telefonom naptára, hétfőn pedig iskola. Gyorsan össze kellett szednem magam.
Miután Mrs. Fenty hazament, letusoltam, hajat mostam, megtörölköztem és megszárítottam a hajamat, bekentem magamat csokoládé illatú testápolóval – miközben reménykedtem, hogy Cariba nem rajong túlzottan a csokiért – majd felöltöztem és visszamentem a szobámba.
Elpakoltam a mappáimat, füzeteimet, majd beállítottam az ébresztőt, hogy el ne aludjunk.
Lefeküdtem az ágyba és leoltottam a villanyt, hogy el tudjak aludni, de nem ment valami egyszerűen. Magam előtt láttam John bácsi élettelen testét, sehogy sem tudtam kiverni a fejemből.