Kivételesen hamarabb felkeltem, mint Joel. Óvatosan kimásztam a karjaiból, nehogy felébresszem, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ahogy elnéztem magamat a tükörben, igazán viccesen néztem ki szerelmem ruháiban. Miután arcot mostam megállapítottam, sokkal jobban nézek ki, mint az előző napon. Kezdtem úgy kinézni, mint egy ember.
Visszaérve a szobába elkezdtem felöltözni. A zacskó csörgésére kelt fel Joel, de nem szólt nekem. Én pedig teljesen nyugodtan, azzal a tudattal, hogy nem lát, többet mutattam a testemből, mint amennyit eddig látott. Nem annyira, meztelenül nem látott, csak fehérneműben. Még a szökőkútba ugrálás után se látott így, hiszen akkor sötét volt. Most viszont világosság töltötte be a szobát. De Joel nem szólt egy szót sem. Csak nézett és mosolygott, ezt pedig akkor vettem észre, mikor már felöltöztem és megfordultam, hogy felébresszem.
Borzasztóan zavarba hozott.
Éreztem, hogy elpirulok és nem is bírtam leopárdom szemeibe nézni. Mintha elszégyelltem volna magam, vagy hasonló. De később, amikor kaptam egy kis időt gondolkodni rájöttem, csak attól tartok, hogy egyre komolyabbra fordul a viszonyunk. És erre nem voltam felkészülve.
Joel kikelt az ágyból és átölelt. Fejét a nyakamba fúrta, s ahogy kifújta a levegőt, csiklandozott.
Meghitt percek voltak, de hamarosan meg kellett törnünk a csendet, vagy elkésünk a suliból. Igazából, jelen pillanatban ez sem érdekelt volna. Mégsem akartam lógni.
Én lementem reggelizni, szerelmem pedig felöltözött, majd csatlakozott hozzám. Abraham kávét iszogatott és újságot olvasott, majd közölte fiával, ha nem ellenzi, délután szüksége lenne rá ház körüli munkákban. Joel nem felelt rögtön, először rám nézett, mintha engedélyt kérne.

-         Nekem úgy is meg kell beszélnem néhány dolgot Mischával – mondtam.

Ezzel el is intéztük a dolgot. Minden percben imádtam Joelt, de örültem neki, hogy egy kis időt külön töltünk. Sosem voltam az a típus, aki a párja nyakán lóg a nap huszonnégy órájában. Nekem szükségem van a szabadságra, a nyugalomra, amikor bármivel és bárkivel foglalkozhatok. Ezt még nem beszéltem meg Joellel, de megfogom. Előbb utóbb eljön az ideje.
Közben a srácok is megérkeztek. Elköszöntünk Abrahamtől, majd kimentünk a házból. Az én táskám otthon pihent, pont ezért rebegtem el a hálám magamban, amiért számkódosak a szekrényeink.
Ezúttal előre ültem Chace mellé, Joel pedig felugrott a platóra a többiekhez. Kíváncsi voltam, ha mínusz fokok lesznek és esik a hó, akkor is ott fognak utazni?
Az úton csendes voltam, főleg akkor, amikor az ablakból kitekintve megláttam a házunkat. Matt kocsija még ott állt a feljárón, ezek szerint nem mentek még el dolgozni. Vajon ők tépelődhetnek magukban? Mi lett volna, ha eleve úgy költözünk ide, hogy tudok mindenről? Nagyon érdekelt, az ők fejükben vajon mi járhat?! Éreztek-e megbánást, vagy bármi hasonlót?
Egy kicsit féltettem is őket. Ketten voltak otthon, bármiféle védelem nélkül. Amikor én otthon alszom, akkor általában Joel is ott van nálam, aki képes lenne megvédeni minket, ha kell. Most azonban senki nem volt ott és az őrjáratozók se figyeltek egész végig a házra.
Igazából furcsállottam, mivel egyedül Penn nem jár már suliba, mindig ő rohangál az erdőkben, míg a többiek a padban ülve bámulják a tanárt, vagy a füzetüket? És ha ilyenkor fut össze néhány vámpírral? Egyedül hogy tudna elbánni velük?
Megráztam a fejemet a gondolatra. Ez eszembe se juthat! Penn erős és gyors, ha süt a nap, a vámpíroknak nyomuk sincsen, hiszen szénné égnek. Viszont ha borús az ég, akkor nem számít nekik, hogy nappal van, vagy éjszaka. Olyankor bármikor előjöhetnek rejtekhelyükből, és akkor Penn...
Megint a fejemet ráztam. Reméltem, hogy a többiek nem vették észre, hiszen elég bolondnak tűnhettem, mivel két percenként elkezdtem a fejemet rázni. Mégis automatikus reakciónak számított nálam. Ha olyanra gondoltam, ami nem tetszett, vagy feltevésnek is borzalmas volt, el kellett tüntetnem az eszemből. A fejrázás pedig, mintha használt volna.
Ahogy bekanyarodtunk az iskola diákparkolójába, megfigyeltem a tanulókat. Csoportokba voltak verődve, én pedig biztosra vettem, hogy a keddi buli eseményeit beszélték meg.
Jól sejtettem, mivel amikor kiszálltam a kocsiból, éppen csak adni tudtam egy puszit Joelnek, Cariba már rohant is hozzám és rángatott magával. Ashley, Alea és Dan már minket vártak.
Ahogy ránéztem Ashre, mindketten röhögni kezdtünk. Összekötöttek minket az emlékek.

-         Most az egész suli Aleát isteníti – közölte velünk Dan.

-         Minden okuk megvan rá, hiszen tavalyelőtt volt utoljára ilyen jó buli suli közben – mondta Cariba. - De én ott se éreztem magam annyira jól, mint kedden!

-         Hát, nem köszönöm meg Dan, hogy magaddal hívtál, mert soha nem voltam még annyira rosszul, mint tegnap – néztem a srácra, mosolyogva. - Ha nem... ha iszok még egy felest, biztosan a detoxikálóban töltöttem volna az éjszakát!

-         Mentem volna veled – vihogott Ashley.

Majdnem azt mondtam, négy barátom előtt, hogy: ha nem nyalja le a vért a képemről az a vámpír és nem kerül a nyála a szervezetembe, a detoxban folytattam volna a bulit. Gyorsan észbe kaptam és így feltűnésmentesen sikerült átalakítanom a mondandómat. Igencsak néztek volna értetlen tekintettel, én pedig játszhattam volna, hogy csak hülyültem. És ha nem hinnék el?
Elindultunk befelé spanyolra, ahol kivételesen Alea mellett ültem. De csak azért, mert túl sokat dumáltam Ashleyvel, akit elültettek egy másik lány mellé. Cariba és Dan pedig franciát tanultak.
A srácnak igaza volt, mindeni Aleát istenítette. Két percenként jöttek oda a padhoz számomra idegenek és lelkendeztek, milyen őrületes buli volt, rég érezték magukat ennyire jól és köszönik, hogy ott lehettek. Egy idő után már megtanultam ezt a szöveget.
Szódogát írtunk spanyolból, amiből alig tudtam valamit, hiába imádtam. Időm, kedvem, lehetőségem sem volt tanulni, és igazából el is felejtettem, hogy dolgozat lesz. Alea azonban pontosan tudta és minden egyes szót bevágott. A felét lemásoltam, mert inkább hármast kapjak, mint egyest. Az még nem vészes egy ötös spanyolosnak.
Ebédnél az egyiptomiak mellett ültem, mert már elegem lett abból, hogy mindenki csak a keddi buliról tud dumálni.
Nem töltöttem az egész szünetet az ebédlőben, legalább öt perccel hamarabb kijöttem a csajokkal onnan, így pont elkaptuk, hogy az igazgatóhelyettes kitűzött valamit a faliújságra.
Odamentünk és elolvastuk, mielőtt a többiek meglátják és lerohamoznak minket.
Lehetőség van menni síelni, snowboardozni és hószánkózni a Warner-hegységbe. A szemeim egyből felcsillantak, ahogy a lányoknak is. Alea és Ashley a snowboardra, Cariba a síre, én pedig a hószánra gondoltam. Az első kettőhöz úgyis borzasztóan béna voltam világéletemben.

-         Mit néztek, lányok?

Joel olyan csendben lopózott oda a hátunk mögé, hogy mind a négyen megijedtünk. Szerelmem nevetett, majd olvasni kezdte a papírt.

-         Mész? - nézett rám aggódóan.

-         Szeretnék – feleltem –, de majd meglátom, mit szól hozzá Mischa.

-         Én tudok egy trükköt hószánnal – közölte.

Ledöbbentem. Nem azért, sejtettem, ha én megyek, akkor ő is jön, hiszen nem hagyhat egyedül a hegyekben, ahol könnyen rám találhatnak a vérszomjas vámpírok. A hószán szórakoztató és nagyon látványos, ha valaki tud vele trükköt csinálni, de közben veszélyes is. Pont ezért vagány.

-         Akkor gyere te is és mutasd meg – ajánlottam fel.

Joel arca megnyugvást sugárzott. Jól sejtettem én, ő is jönni akar, csak azt nem értettem, hogy miért nem kérdezte meg. Aztán jutott eszembe a válasz: mert nem kettesben vagyunk.

-         De ugye attól, mert te jössz, nem jön az egész bandád! - szólalt meg Cariba.

Leopárdom felnevetett. Olyan édesdeden nevetett és mégsem úgy, mint régen. Mintha valami meghalt volna benne és én tartanám életben. Tisztán emlékeztem arra a fényképre, amit készítettem róla, amire azt mondtam, jó lesz nézegetni. Hiába tűnt vidámnak Joel, én jól tudtam: egyáltalán nem boldog annyira, mint amilyen régen volt. Megértettem, hogy miért.

-         Ne aggódj, szerintem egyik sem fog jönni – mondta végül.

A csajok megnyugodtak, én pedig Joelre somolyogtam. Odahajolt hozzám és belecsókolt a nyakamba. Hogy én ezt mennyire imádtam! Egyből libabőrös lettem.
Még volt hátra két órám, egy matek és egy történelem. Az utóbbi hamar eltelt, Chace és én végig beszélgettünk – pontosabban leveleztünk – a falkáról, az összetartásról. Chace nagyon sok mindent elmondott nekem. Tudtam, ő és Hilly mindent megbeszélnek, de mégis... megnyílt nekem és bevallotta, hogy lelkileg is erősnek kell lennie, hiszen ő az alfa és nem hagyhatja, hogy a sok felelősség, ami reá hárul, lelkileg eltiporja. Bizonygattam neki, ettől nem kell aggódnia, mert igazán erős egyéniség, megfontolt és hidegvérű. Nem csak azért írtam ezt neki, mert az embereknek jó hallani, ha dicsérik. Én tényleg így gondoltam. Chace összetartja a bandát. Igazi alfa hím.
Ahogy véget értek az órák, beültünk a kocsiba és elindultunk Blue Lake felé. Végig csendben voltam, nem akartam beszélni senkivel. A többiek viccelődtek, beszélgettek, az én gondolataim azonban teljesen máson jártak. A családomon, pontosabban anyán és barátján. Végül is, kedveltem Mattet, hiszen jó fej volt és fiatalos, pont Mischához illő. Nem utáltam egy percig sem, csak kibuktam a hazugságuktól. Pedig lehet, pont ezzel tettek jót nekem, hogy átvertek.
Chace megállt a házunk előtt, Joel pedig kinyitotta nekem az ajtót. Nem csuktam be magam mögött, meg akartam kérni szerelmemet egy szívességre.

-         Joel, hmm... megtennél nekem valamit? - kérdeztem.

-         Persze, akármit!

Túl lelkes volt. Egy percig sem akartam megbántani, nem akartam, hogy zokon vegye a kérésemet, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Tényleg erre volt szükségem.

-         Menj haza, lógj a srácokkal, tanulj, csinálj valamit, míg Abraham be nem fog házimunkára. Egy kicsit szeretnék egyedül lenni, felkészülni a beszélgetésre Mischáékkal – mondtam.

Joel egy pillanatra megfagyott, de szerencsére hamar felfogta, komolyan kérem. Megértette, hogy nem tőle akarok távol maradni, egyszerűen csak szükségem van egy kis magányra, hogy pontosan és tisztán átgondolhassak mindent. Nem kellett magyarázkodnom egy percet sem, nem tett fel bugyuta kérdéseket, ami miatt én éreztem volna rosszul magamat.
Egyszerűen megértette és bólintott.

-         Csak hadd szagoljam körbe a házat – mosolygott.

Én is elmosolyodtam, de nem találtam viccesnek. Úgy beszélt, mintha egy kutya lenne és ez egy kissé felzaklatott. Nem mondtam semmit, megtartottam magamnak a gondolataimat. Egyébként sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a barátai előtt.
Ott álltam a járdán és vártam, míg Joel bejárta a házat. Tudta, hol van a kulcs, egyszerűen kinyitotta az ajtót és besétált. Egy perc múlva pedig lazán kijött.
Odasétált hozzám és óvatosan átölelt. Éreztem a többiek tekintetét a hátamon.

-         Tiszta, de azért majd erre jár valaki, rendben?

Bólintottam.

-         Köszönöm – suttogtam, de tudtam, hogy úgy is hallja.

Nem csak Joel felé intéztem a hálás szót, a többiek felé is. Reméltem, hogy észreveszik.
Szerelmem gyors csókot ejtett ajkaimra, majd megsimította az arcomat. Pár másodperces szemezés után elengedett és beült a kocsiba a helyemre. Addig meg sem mozdult a kocsi, míg nem mentem be a házba. Olyan különös érzés fogott el, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.
Még mindig nem hallottam a motor hangját, ezért a konyhába mentem, kinéztem az ablakon és integettem a srácoknak. Ők is visszaintettek, majd felbőgött a motor és eltűntek a házunk elől.
A szobámba mentem, ahol olyan érzés fogott el, amilyenre egyáltalán nem számítottam. Csak egy pillantást vetettem a bekeretezett képre, ami az éjjeliszekrényemen állt és máris kitört belőlem a sírás. Jasmine és én vigyorogtunk rajta, még Los Angelesben. Szomorúnak tűnt a mosolyunk. Az is.
Ahogy megindultak a könnyeim, nem bírtam nyugodt maradni. Leültem az ágyam mellé törökülésbe és szó szerint bőgni kezdtem. Olyan hihetetlenül pocsékul éreztem magamat, örültem, hogy hazaküldtem Joelt. Nem akartam, hogy megint így lásson, fájdalmas szomorúságban. És így én is könnyebben kiadhattam magamból az érzéseket, hogy nem látott senki.
Felhúztam a lábaimat és átöleltem őket. Ringatóztam, megnyugtatni akartam magam, de a tervem kudarcba fulladt. Úgy éreztem, rajtam semmi sem segíthet.

Arra eszméltem fel, hogy sötétedik. Még mindig egyedül voltam, az ágyamnak dőlve. A telefonom az éjjeliszekrényen volt, érte nyúltam és bekapcsoltam. Egyből kinyíltak a szemeim, amikor megláttam, hogy 16:57-et mutatott. Felpattantam a földről és a konyhába siettem. A hűtőben nem volt semmilyen főtt kaja, rajtam pedig kiült a pánik. Nincs vacsora?!
Aztán valami furcsa nyugalom szállt meg. Nem is értettem, hogy miért akadtam ki azon, hogy nem főztem estére. Úgy is beszélgetni fogunk, nemde? Sejtik egyáltalán, hogy ma beszélgetni fogunk?
Felkapcsoltam a villanyt és bementem a nappaliba. Zenecsatornát kerestem, majd elfeküdtem a kanapén. Három számot hallgattam végig, mikor ismerős robaj ütötte fel a fülemet. Megérkeztek.
Az ajkamba haraptam és úgy éreztem, mindjárt hányni fogok. A gyomrom görcsbe rándult.
Nem jöttek be azonnal. Addig húzták az időt, hogy majdnem elindultam értük. Felkeltem a kanapéról, ekkor nyílt ki az ajtó. Azonnal visszahuppantam.
Csak a tévé szólt, se Mischa, se Matt, se én nem mondtunk semmit. Sőt, még csak meg se mozdultak. Pedig szüntelenül figyeltem a boltív felé, hátha meglátom őket közeledni.
Aztán mégiscsak elindultak. Mischa olyan szomorú és kétségbeesett arcot vágott, ledöbbentem a látványtól. Matt úgy jött anyám mögött, mint aki azonnal képes elkapni, ha összeesne. Nagyot dobbant a szívem. Ezt én csináltam anyámmal?
Nem tudtam megszólalni, döbbenten figyeltem a két közeledő alakot. Mintha féltek volna attól, ami rájuk vár. Pontosabban szólva féltek attól, megint kitörök-e.
Én azonban megdermedtem. Borzasztóan szégyelltem magamat.

-         Kicsim én... - Mischa próbált beszélni, több-kevesebb sikerrel – annyira sajnálom, hogy nem mondtam el az igazságot... Röstellem és szégyellem, de nem akarom, hogy haragudj rám e miatt! Kérlek Deby, bocsáss meg nekem!

Köpni-nyelni nem tudtam. Mischa akart tőlem bocsánatot kérni, pedig ez az én feladatom lett volna. Én bántottam meg a viselkedésemmel, én voltam hülye, és ő érzi magát rosszul...

-         Kislányom, mondj valamit – kért.

Szemeim bekönnyeztek. Sejtettem, hogy nem úszom meg sírás nélkül. Ez vagyok én.

-         Oltári nagy baromság, hogy te kérsz tőlem bocsánatot – mondtam, Matt pedig azonnal magára értette és beszélni kezdett volna, de leintettem –, amikor nekem kellene! Hülyén viselkedtem, azt csináltam, mint egy hisztis elkényeztetett csaj! Képes voltam leinni magam egy házibuliban és leégetni magam Joel előtt csak azért, mert felkaptam a vizet. Én kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Igaz, hazudtál – majd Mattre néztem –, hazudtatok nekem, de lehet, hogy ezzel tettetek jót nekem. - Értetlen tekinteteket láttam, bárhová néztem. - Ha gyűlölködve költöztem volna ide, megromolhatott volna a kapcsolatunk, és talán Joelt sem ismertem volna meg.

Mischa mindent megértett, de az ő szemei sem maradtak szárazon. Magához szorított és úgy elkezdett zokogni, hogy én is remegtem tőle. A válla mögött Matt mosolygott, én pedig visszasomolyogtam rá. Ő is megkönnyebbült, tisztán láttam rajta.
Még egy kicsit elviseltem anyám bőgését, aztán megpróbáltam megnyugtatni.

-         Jól van, most már minden rendben – néztem a szemébe. - Oké?

Hevesen bólogatott, majd megtörölte az arcát. Kivett a táskájából egy zsebkendőt, és ameddig kifújta az orrát, én odamentem Matthez és átöleltem. Majdnem a válláig értem, így teljesen elvesztem az ölelésében. Ha nem enged el, nem találom a kiutat.

-         Nem főztem, szóval rendelek egy pizzát – jelentettem ki.

Mire megrendeltem a vacsorát, addigra Mischa is összeszedte magát. Elfoglaltam a helyet a fotelban, Matt és Mischa pedig a kanapét.
Mindketten fészkelődtek, de nem az előbbi sírás miatt, hanem mert mondani akartak valamit. Tisztán látszott rajtuk, le se tudták volna tagadni.

-         Bökjétek már ki, mi az? - vigyorogtam.

Összenéztek, majd kínjukban elnevették magukat. Matt felelt, bár eléggé aggódó képet vágott.
Megint.

-         Tudod Dabe, azt vettem észre magamon, hogy még soha életemben nem voltam ennyire kiegyensúlyozott és boldog, mint most – vallotta be. - Ilyen akarok maradni mindig, ezért megkértem Mischa kezét.

Nem takartam, mennyire ledöbbentem a kijelentésétől. Lementem hídba, persze csak képletesen. Mischa Spencerből Mischa Felton lesz? És belőlem Deborah Felton?

-         És mikor lesz az esküvő? - kérdeztem.

-         Ezt még nem tudjuk pontosan, jövő nyárra gondoltunk, augusztusra.

-         Hű... - fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Végül úgy döntöttem, hogy felteszem a kérdést, ami engem a legjobban foglalkoztatott. - Felveszed Matt nevét?

Ezt a kérdést egyértelműen Mischa felé céloztam. Kíváncsi voltam, hogyan reagál.
Zavarban volt és párjára nézett, mintha tőle várná a megoldást.

-         Talán, gondolkodtam rajta...

Sejtettem.
Igazából nem zavart, ami fontosabb volt számomra, az most jött.

-         Nekem is fel kell vennem?

-         Természetesen nem muszáj – vágta rá Matt, magát védve. - Megszoktad a Spencert, ha akarod, megmaradhat. Jól van?

Nagy kő esett le a szívemről. Egyetértően bólogattam, én is pontosan ebben reménykedtem.
Tovább beszélgettünk, a téma elterelődött az esküvőről. Mischát érdekelte, milyen buliba mentem kedd este, én pedig igyekeztem nem felsorolni minden alkoholt, amit ittam. Igazából nem is tudtam volna, mindenre én sem emlékezhettem!
Aztán kibeszéltük, mit csináltam szerdán. Kihagytam a nyúzott arcomat, a hányást, a fejfájást és a gyomorégést, na meg persze azt is, ha a vámpír nem mérgezi meg a véremet, akkor a detoxikálóból hozhattak volna haza. Ebben az esetben Mischa tuti, hogy megutálta volna magát és talán a kapcsolatuk is megromlott volna Mattel. Magamban megjegyeztem, ha legközelebb találkozok a vámpírral – lehetőleg a másvilágon –, majd felajánlom neki, legyen családsegítős.
Viszont meséltem Penn családjáról, Taia magával ragadó vidámságáról és az egyiptomi ételről, amit Annoub és Kema készítettek nekünk.
Csöngettek. Megérkezett a pizza.
Én nyitottam ki az ajtót és kissé csalódottan figyeltem meg, hogy nem Penn hozta a vacsorát. Ennek ellenére kifizettem a kaját, adtam egy kis borravalót, majd bementem a konyhába és tányérra raktam a szeleteket. Sajtos-sonkás-kolbászosat rendeltem, mert az Mischa kedvence.
Letettem a tányért a dohányzóasztalra, majd felvettem egy szelet pizzát és miközben azt eszegettem, eszembe jutott, talán most lehetne mesélni a hegyes túráról.
Nem kerteltem sokat, mert láttam anyámon, mindenféle hír befogadó kedvében van.

-         Van lehetőség menni a hegyekbe a sulival – közöltem. - Sí, snowboard és hószán.

-         És el szeretnél menni – nevetett Mischa.

-         Légyszi! Joel is jön, meg Cariba és Ashley is!

A többieket nem mondtam, mert Mischa úgy sem ismerte őket túlzottan. Leginkább az előbb említett három személyről hallott többet az iskolából.

-         Rendben. Holnap iratkozz fel, mielőtt mások lecsapják a kezedről a lehetőséget.

Örültem, hogy ilyen gyorsan belement. Volt egy olyan érzésem, talán a jó kapcsolatunk fenntartása miatt egyeztünk meg ilyen hamar, de egyáltalán nem bántam. Tudtam, nem azért enged meg sok mindent, hogy ne veszekedjünk, hanem azért, mert felnőttként kezelt. Tulajdonképpen az is voltam. Hiszen én főztem rá.
Vacsora után vettem egy gyors fürdőt, majd bekapcsoltam a laptopomat és elnyúltam az ágyon.
Miközben vártam, hogy bejöjjenek az e-mailjeim, szétnéztem a neten. Időjárás előrejelzést kerestem és teljesen ledöbbentem, már a jövő hétre havat mondott. Jobban örültem volna annak, ha csak karácsonykor találkozom ezzel a hírrel. Ami körülbelül tíz nap múlva lesz.
El is kezdtem tervezgetni, kinek mit veszek az ünnep alkalmából. Sosem voltam kreatív, egyáltalán nincs tehetségem a kézzel készített ajándékokhoz, ezért mindig vásároltam.
Mindenfele leárazásokba, óriási akciókba botlottam, így potom pénzért megrendeltem Mischa kedvenc parfümjét, majd Mattnek néztem egy márkás cipzáras felsőt. Joel ajándéka százszor nehezebb volt. Rengeteg honlapot megjártam, mire ráakadtam egy könyvre: Mad.

A történet szerint egy sorozatgyilkos szedi csinos, tinédzserlány áldozatait, egyetlen csaj miatt, akibe beleszeretett. A lány beleszeret a sorozatgyilkosba és együtt folytatják a tinédzserek gyilkolását. Erotikus horror, vagy mi a fene. Tökéletes.
Ezzel nem akartam semmit sem üzenni Joelnek, egyszerűen csak annyira megfogott a könyv tartalma, úgy éreztem, remek ajándék lesz a számára.
Mire mindenkinek megrendeltem mindent, amit akartam, már ötször bejött az e-mail címem. Jasmine visszaírt, az volt az első, amit megnyitottam.

Szuper, nagyon örülök, hogy Mischa talált magának valakit! Remélem lesz alkalmam megismerni!
Pénteken felhívlak, mert nagy hírem van! Addig had egyen az ideg, vajon mi lehet az!
Minden esetre úgy érzem, megtaláltuk a gondot minden problémádra! Majd hívlak!

Jas.

Mindig is utáltam, ha előre jelezte, hogy mondani akar valami fontosat, de csak később tudhatom meg. Ilyenkor mindig annyira kíváncsivá tett, meg tudtam tőle őrülni.
Nem írtam vissza, csak azért sem. Úgyis beszélünk holnap.
Elolvastam még néhány levelet, válaszolgattam mindenkinek, ahogy csak tudtam. Egy idő után öt percenként felugrottak reklámablakok, nem győztem őket kilőni. Később meguntam és inkább kijelentkeztem. Letöltöttem néhány számot, az idő pedig ismét úgy eltelt, hogy észre se vettem. Negyed tízet mutatott az óra, amikor felocsúdtam a töltögetésből. Elkészítettem egy lejátszási listát, majd miközben a zenéket hallgattam, elpakoltam a táskámba pénteki órarendem szerint, majd kiválasztottam, mit vegyek fel holnap. Mire mindezzel elkészültem eszembe jutott, hogy dolgozatot írunk angolból. Arra sem emlékeztem hirtelen, hogy miből. Aztán kinyitottam a füzetemet és ott díszelgett előttem a név: Sinclair Lewis.
Forgattam a szemeimet, de ha muszáj, akkor muszáj. Előszedtem mindent, amit írtunk erről az alakról, megkerestem a könyvben és még az internetre is felmentem, hogy mindent átnézhessek.
Tíz óra múlt nyolc perccel, amikor becsuktam a füzetet. Jól tudtam, hogy többet már nem tudok beleverni a fejembe, bőven eleget tanultam. Mindent elpakoltam, majd a laptopot is kikapcsoltam.
Alvás előtt még felkerestem a mosdót, majd visszamentem a szobámba és szokásomhoz híven bezártam az ajtót. Annyira megszoktam, már olyankor is bezárom éjszakára, amikor Joel nem alszik nálam. Mint például ma este is.
Kinéztem az ablakon, tekintetem a sötét, baljós erdőre koncentrált. Eszembe jutottak a hétfőn történtek, a hideg futkosott a hátamon. Behúztam a függönyöket és megpróbáltam nem emlékezni.
Bebújtam az ágyamba, majd leoltottam az olvasólámpámat. Homály borult a szobámra, kissé szorongó érzés fogott meg. Egyedül vagy Deby, ne aggódj már!
Emlékeztetnem kellett magamat, hogy vigyáznak rám. Bármi történjék is, a leopárdok mindig mellettem lesznek, hogy megvédjenek, amíg csak szükségem van rá. Ez valóban így volt.
Tudtam, egy leopárd ott kuksol az erdőben, feszülten figyeli a házunkat. A szobám ablakát, hogy biztonságban legyek. És bármelyik alakváltó barátom is az, vagy éppen Joel, én rendkívül hálás vagyok neki. Az életem felett őrködik. Ezt sosem fogom tudni kellőképpen meghálálni, de mindig tudni fogom, hogy kinek köszönhetem, hogy még életben vagyok.
És ezt semmi sem változtathatja meg.