Sosem értettem, hogy miért, de hányás után mindig könnyebb volt inni. Mintha még nem lett volna éppen elég baj az annyira lerészegedés, hogy hányás a vége.
Miközben a nappali egyik sarkában ücsörögtem és koncentráltam a szőnyeg színére, arra lettem figyelmes, hogy két alak áll meg előttem. Nehezemre esett felemelni a fejemet, mégis sikerült.
Mindkettő srác feltűnően helyes volt, bőrük a kreolnál kicsit sötétebb, hajuk fekete, karjuk izmos. Furcsán éreztem magamat, de valamiért annyira ismerősek voltak. Mindketten rosszallóan rázták a fejüket, ajkuk azonban mosolyra húzódott. Nem gúnyosra, inkább vidámra.
Kábultan néztem rájuk, ők pedig lehajoltak hozzám és segítettek felkelni a földről, utána pedig megtartottak, mivel én már nem tudtam megállni a lábaimon. Megpróbáltam megfigyelni a bulizó kortársaimat, de az agyam nem vette az információkat. Már minden csupa homályossá vált.
A két srác befektetett egy kocsi hátsó ülésére, majd ők beültek előre aztán elindultunk.
Innentől kezdve totális filmszakadás.

Amikor kinyitottam a szemeimet, borzasztó fájdalom hasított bele a fejembe. Úgy éreztem, ha egy kicsit is megmozdulok, szétrobban a testem. A gyomrom teljesen kiürült, mégis, mintha a torkomig lett volna a tartalma. A nyálam pedig egyre csak jött fel. Ajjaj.
Gyorsan szétnéztem a szobában, egy másodperc volt az egész. Megbizonyosodtam róla, jó helyen vagyok, és már rohantam is a mosdót keresve. Túl sok emlékem nem volt az előző estéről, de valami nagyon az súgta, igazán jól érezhettem magamat.
A fürdőszobában megmostam az arcomat, majd megtöröltem és a tükörbe néztem. Elkerekedtek a szemeim a látványtól. Az előző esti sminkem szétfolyt az arcomon, az ínhártyám fehérségét piros bevérzés csúfította el. Mindezek mellett szörnyen nyúzottnak és fáradtnak tűntem. Még egyszer megmostam az arcomat majd leszedtem a sminkmaradványokat.
Inkább nem néztem tovább a tükörképemet, visszamentem Joel hálószobájába. Ő még mindig nem volt sehol, levelet sem hagyott, hogy merre van.
Megigazítottam az ágyat, majd kiengedtem a hajamat és átfésültem. Joel a hajától megvált, amikor átváltozott, de a fésűjétől nem tudott. Biztos voltam benne, hogy a gondtalan életére emlékeztette, éppen ezért kötődött hozzá annyira. Nekem pedig pont jól jött, hogy nem dobta ki.
Mischa magas sarkúja az ágy mellett volt, de nem akartam felhúzni a lábaimra, ezért csak a kezembe vettem. A kis kabátom a számítógép székére lett terítve, de a ruhám legalább rajtam maradt. Nem lettem volna kiakadva kicsit se, ha fehérneműben ébredek! Á, dehogy!
A fejfájásra, rosszullétre és a gyomorégésre nem figyelve mentem le a lépcsőn. Csak arra futotta az erőmből, hogy arra koncentráljak, le ne guruljak a fordulóból.
Ahogy leértem a földszintre Abraham mosolygó arca fogadott. Megrémültem, valahogy nem éreztem túl jónak, ha másnaposan a leendő apósommal lógok. Mosolyogni próbáltam, de nem igazán ment. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat. Biztosra vettem, Abraham pontosan tudja, mi történt velem az előző éjjel.

-         Kérsz egy kis tejet? - érdeklődött Ab.

Csak magamban becéztem, a gondolataimban. Még Joel előtt se mondtam sose így a nevét.

-         Meg fájdalom csillapítót, és ha van, jól jönne valami gyomorégésre – feleltem.

Abraham hangosan felnevetett, én pedig még nagyobb zavarban voltam, mint azelőtt. Most én is tudtam nevetni, de igazán zavartan. Az ajkamba is haraptam.
Ab elővett egy poharat, teleöntötte jó hideg tejjel, majd odaadta nekem és gyógyszerek után kutatott. Belekortyoltam a hűvös italba, végre volt valami, amitől nem émelyegtem.
Abraham csatakiáltással jelezte, hogy talált gyógyszert a problémáimra. Az egyik egy aszpirin volt a fejfájásomra és egy számomra ismeretlen gyógyszer a gyomorégésre. Hálás voltam értük.

-         Hol van Joel? - kérdeztem, miután megköszöntem a gyógyszereket.

-         Úgy fél órája elment, Chace hívta. Nem akart itt hagyni téged, de biztosítottam, ha felébredsz, telefonálok hozzájuk – mondta Abraham.

Bólintottam, majd újabb kortyot ittam a tejből. Eközben Ab a vezetékes telefonhoz sétált, kinyitotta a telefonszámokkal teli noteszt és tárcsázott egy számot.
Csak a férfi beszédét hallottam, a vonal túlsó végén lévőét viszont nem. Nekem nem volt annyira jó hallásom, főleg másnaposan nem, de mivel a férfi olyan kedvesen és nyájasan beszélt, biztosra vettem, hogy Hilary vette fel a telefont a rezervátumtól messzebb eső kis házikóban.
Feltételezésem bebizonyosodott, amikor Abraham a beszélgetés végén, a becenevén szólította a lányt: Hilly. Innentől kezdve biztos voltam benne, vele telefonált.
Ab közölte velem, Joel rögtön hazaér, én pedig mondtam, hogy a szobájában leszek. A férfi bólintott, én pedig elindultam felfelé a lépcsőn. Igaz, a lábaimat nehezebbnek éreztem, de mégis könnyebb volt felfelé mennem, mint lefelé, mivel ha orra esek, kevesebb bajom származhat belőle, mint akkor, ha legurulok a lépcsőn. Éppen elég bajom volt már így is.
Bebújtam a puha ágyikóba, a pohár tejet pedig letettem az éjjeliszekrényre. Ideges lettem, mert nem tudtam, mire számítsak. Összerándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy Joel talán kiábrándult belőlem az esti viselkedésem miatt. Biztos voltam benne, el sem tudta képzelni, hogyan viselkedhetek részegen. És több mint valószínű, hogy látni sem akarta.
Hallottam a bejárati ajtó nyikorgását. Tudtam, Joel megérkezett. És hamarosan találkozunk.
Visszatartottam a levegőt, míg ki nem nyílt a szoba ajtaja. A szívem a torkomban dobogott és úgy éreztem, el fogom sírni magam. Idegességemben az ajkamba haraptam.

-         Jó reggelt – szólalt meg szerelmem, miközben leült mellém az ágyára.

Felelni akartam, hogy „neked is”, de nem jött ki hang a torkomon. Csak néztem rá kábán, némán.

-         Nagy butaságot csináltál tegnap – vágott egyből a közepébe. - Mégis hogy gondoltad?

Nem tudtam, mit feleljek. A szemeim bekönnyeztek, hirtelen fázni kezdtem és remegtem. Közben a gyomrom továbbra is égett, a hányinger sem szűnt meg. Csak a fejfájás csillapodott kicsit.

-         Hülye voltam – mondtam, de hangom szörnyen erőtlen volt.

Joel néhány másodpercig csendben volt, aztán folytatta a kioktatásomat.

-         Ha nem fertőz meg a vámpír, akkor a detoxikálóban töltötted volna az éjszakád.

A detoxikáló gondolatától is kirázott a hideg. Alkoholisták, túl sokat piáló tinédzserek, önkontroll nélküli emberek, lezüllöttek tömege. Én süllyedtem majdnem ennyire mélyre? Ha nem történik az incidens a vámpírral, gyomormosásos rémálmaim lennének?
Nem bírtam tovább visszafojtani a könnyeimet, kikívánkoztak belőlem. Hiába próbáltam azonnal letörölni az arcomról, nem tudtam úgy csinálni, hogy Joel ne vegye észre: sírok.
Közelebb ült hozzám, átkarolt és magához húzott. Belőlem pedig még inkább kitört a bömbölhetnék, valahogy sikerült felfogni, mekkorát csalódott bennem a szerelmem. Azt hitte, hogy egy rendes, okos, jól nevelt lány rendeltetett neki, azonban a teljes ellentétét kapta: felelőtlen, buta, sehogyan sem nevelt lányt. Akárhogy is, de egyben biztos voltam: ha Mischa nem húz fel azzal, hogy hazugsággal rángatott el az otthonomtól, a barátaimtól, akkor most nem lettem volna ilyen helyzetben. Nem bőgtem volna kétségbeesetten Joel karjaiban, bánkódottan. Ő indította el a lavinát.
Nem igazán tudtam megnyugodni, leopárdom ezt észrevette. Szinte tudta, hogy mit kell ilyenkor csinálni velem. Ha nem tudtam lenyugodni, biztatni kellett.

-         Hé, Deby! Nyugodj meg! Figyelj rám – hangja meleg volt és szeretetteljes. - Nincs semmi baj. Most már tudod, milyen, ha nem emlékszel semmire, ennyi. Többet nem fog előfordulni, már tisztában vagy vele, hogy a határ.

A könnyeim apadni kezdtek, már nem kapkodtam eszeveszetten a levegőt és a nemrég megerősödő fejfájásom újból csillapodni kezdett. Egy kicsit kezdtek kitisztulni a gondolataim.

-         Szégyellem magam – szólaltam meg, majd a poharamért nyúltam és ittam két-három korty tejet. - Annyira sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem.

Nem voltam benne biztos, de mintha Joel nevetett volna. Nem hangosan, éppen csak kuncogott.

-         Nem csalódtam, egyáltalán.

Ráncoltam a homlokomat.

-         Nem?

Elmosolyodott, ajkai szétnyíltak, helyet adva leopárdom tökéletes fogsorának.

-         Igazából vicces voltál. Nem akarlak soha többet ilyen állapotban látni – vagyis ennyire részegen nem –, de azért jót szórakoztam rajtad.

Zavaromban vele együtt nevettem.

-         Mennyire voltam ciki?

-         Nem ciki, csak vicces! A lábadon nem tudtál járni, így a karomba kellett, hogy felhozzalak.

A fejemre húztam a párnát szégyenemben. Szegény Joel! Mi mindenen mehetett át miattam?
Még belegondolni is rossz volt. Örültem, hogy nem emlékeztem sok mindenre.

Úgy láttam, Joel nagyon elmerült a gondolataiban. Kíváncsi voltam, mi járhat az fejében. Még el is mosolyodott. Ettől nagyot dobbant a szívem.

-         Mi jutott az eszedbe? - érdeklődtem.

Most ő nevetett zavartan, engem pedig az infarktus kerülgetett. Volt egy olyan érzésem, hogy számára olyan egyszerre kellemes és zavart emlékek jártak az agyában, ami számomra kellemetlen lehetett. A kezeimet tördeltem idegességemben.

-         Amikor segítettem levenni a cipőt a lábadról és ágyba fektettelek – Joel rövid szünetet tartott, amitől a vérnyomásom az egekbe száguldott – magadra rántottál és csak arra lettem figyelmes, hogy egy pillanat alatt leszedted az ingemet.

Mivel másnapos voltam, a színem alapból nem hasonlított az eredetire, de ahogy meghallottam, mit műveltem, olyan fehér lettem, mint a frissen meszelt fal. Soha nem hittem volna, hogy lehet valaki annyira színtelen. De a falon lógó tükörből tisztán láttam: lehet.

-         Ne félj, azonnal észbe kaptam. Semmi nem történt és egyébként is olyan gyorsan elaludtál, mintha fejbe vágtalak volna. Ne aggódj, nem vágtalak fejbe – mosolygott.

Zavartan nevettem, majd bebújtam a takaró alá. Miután sikeresen falfehérré változtam, megváltozott a színem és elvörösödtem. Ezt akkor vettem észre, amikor Joel lehúzta a fejemről a takarót. Összeakadt a tekintetünk, amitől csak még kellemetlenebbül éreztem magam, ezért másfelé néztem: a tükörbe. Fehérből pirosba. Majdnem szó szerint.
A hátamra feküdtem, Joel pedig az oldalára, felém fordulva. Egyik kezével a fejét támasztotta, a másik pedig a hasamon pihent. Tekintete arcomat fürkészte.

-         Ne nézz. Nem vagyok valami szép látvány – mondtam.

Joel mosolyogva megrázta a fejét, majd adott egy puszit az ajkamra.

-         Deby, számomra te a legrosszabb pillanatodban is tökéletes vagy.

Éreztem, hogy megint elpirulok. Mégis álltam szerelmem tekintetét.
Igazából túl sokat még mindig nem tudtam erről az egész lenyomat dologról. Joel elmondta a lényeget, de valahogy magát az érzést ő érezte igazán, nem én.

-         Mesélj erről az érzésről – kértem.

-         Piszkosul bonyolult. Szinte megfogalmazhatatlan.

Ezt pontosan tudtam, de én akkor is hallani akartam, mi jár Joel fejében. Ő látta ezt rajtam, ezért miután összeszedte gondolatait, megpróbált valamiféle magyarázattal előállni nekem.

-         Emlékszel arra a pillanatra, ebédszünetben, a suli udvarán? - kérdezte.

Nem feleltem, csak bólintottam.

-         Te az óta a másodperc óta vonzódsz hozzám, belém is szerettél. Beléd vésődtem, és ha azt mondom, a tied vagyok, a szó szoros értelmében értem.

Szerelmem rövid szünetet tartott, én pedig nem szóltam egy szót sem. Biztosra vettem, itt még nincs vége, addig pedig nem akartam mondani semmit sem.

-         El tudod hinni, hogy van érzés, ami erősebb a szerelemnél? - érdeklődött Joel.

Tagadóan megráztam a fejemet. Már rég nem volt semmi reális az életemben, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy létezik olyan érzelem, ami sokkal erősebb, mint az igaz szerelem.

-         Pedig van. Én érzem – mondta. Kicsit gondolkodott, majd folytatta. - Fanatikus szintű rajongás, istenítés szintű imádat. És kötődés. Ez mind összeszűrve, egy érzésként. Ez mind egyben, amit én érzek irántad. Néha ijesztően erős.

Beleharaptam az alsó ajkamban. Életemben nem gondoltam volna, hogy létezik bármi is, ami felülmúlhatja a szerelmet. De most már tisztában vagyok vele. Hiszen éppen mellettem fekszik az, aki megtestesíti mindezt. Bár én nem éreztem azt, amit ő – ezt egyébként kicsit sem bántam, hiszen ha neki néha ijesztő, akkor én saját magamtól féltem volna – mégis, ahogy ránéztem, tudtam, igaz, amit mond. Láttam az arcán, kiolvastam a szeméből. Én is ijesztően erősnek találtam.

-         De azért – normál hangnemben próbáltam kérdezni, de gyenge voltam ahhoz, hogy átlagosan beszéljek – ugye nem hiszed, hogy nem szeretlek annyira, mint te engem? Nem gondolhatod ezt. Nem tehetek róla, hogy a bevésődést nem érzem. Attól még úgy szeretlek téged, ahogyan te engem.

A borzasztó másnaposság ellenére, egészen jól ment a beszélgetés. Megleptem ezzel magamat. Voltam már enyhén beteg buli utáni napon, de fogalmam sem volt, milyen, ha valaki teljesen kiüti magát. Most azonban megtapasztaltam. Bár a közérzetem egyenlő volt a pocsékkal, legalább tapasztaltabb lettem. A magam kárán, de tanultam.

-         Ezt sosem feltételeztem – felelte Joel. - És nem is áll kedvemben ezen veszekedni veled. Úgyse tudnám megállni, hogy ne adjak neked igazat mindenben. Nem bírnám ki, hogy ne adjak neked mindent, amire szükséged van, amire vágysz.

Visszavonulót fújtam. Kezdett ez a beszélgetés elég komoly lenni, én pedig nem akartam ennyire belemélyedni a kapcsolatunk erősségébe. Éreztem, és ez bőven elég volt. Pontosan ezért nem feleltem semmit Joel válaszára, inkább csak mosolyogtam. Már mint próbáltam mosolyogni. Nem tudtam megállapítani, hogyan sikerült. Én nem láthattam, most a tükörből sem.

Leopárdom is csendben maradt egy kicsit, újból elgondolkodott. Reménykedtem benne, hogy nem jut eszébe megint valami, amit produkáltam az éjjel. Ezúttal teljesen más témához érkeztünk.

-         Mi történt tegnap este? - kérdezte. - Úgy tudtam, hogy Matt elvitt titeket vacsorázni. Mégis egy bulin találtam rád, kiütve.

Egy – néhány órán át – elfeledett sebet tépett fel ezzel a kérdéssel. De igaza volt, magyarázatot kellett adnom a viselkedésemről. És egyébként is tudnia kell, hiszen meg kell beszélnem valakivel, aki nagyjából megérti. Ekkor megint összeszorult a gyomrom: vajon meg fogja érteni?
Nem tanakodtam sokat a dolgon, bár gondolkodhattam volna sokáig, láttam szerelmemen, egy másodpercig sem siettet. Végül is, vannak előnyei annak, hogy mindent meg akar nekem adni.

-         Nem azért költöztünk ide, mert nem tudtunk megélni Los Angelesben – közöltem.

Joel összehúzta a szemöldökeit. Ilyesmi reakcióra számítottam, úgy vettem, egész jól haladok.

-         Hanem? - kérdezett vissza, miközben némi szünetet tartottam.

Elérkezett az idő, hogy közöljem vele a történteket. Belül azonban nem tudtam eldönteni, jól teszem-e, hogy elmondom neki az igazságot. Mondjuk, joga van tudni, hiszen a barátom és természetesen azért, mert ő pátyolgatott részegen, legalább az igazságot megérdemli.
De vajon meg fogja érteni? Mischa és Matt pártján áll majd, vagy az enyémen? Hiába tudtam, mennyire szeret, milyen fontos vagyok neki, hogy bármit megad nekem, amit szeretnék. Mégis ott ólálkodott bennem a félelem, hogy mégsem ért velem egyet.

-         Matt és Mischa... nem most jöttek össze, miután ideköltöztünk. Már hónapokkal előtte randizgattak, találkozgattak. Tervezgették a jövőjüket, én pedig hazugságban éltem. Tudom, nem megoldás erre az, ha leiszom magam a sárga földig, de... kibuktam. Teljesen kiakadtam. Nem bírtam racionálisan gondolkodni. Csalódtam bennük és ez járt a fejemben.

Hagytam időt Joelnek, míg megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Neki sem lehetett könnyű, bár annyira nehéz sem, mint nekem volt. Mégiscsak abban a tudatban élt, amiben én is.
Vártam, de egyszerűen nem tudott mit mondani és ezt közölte is velem. Azt mondta, ledöbbent, de nem tudja, mit is felelhetne.

Kicsit csalódott voltam, de aztán beletörődtem. Ha más mondta volna nekem, lehet, hogy én se igazán tudtam volna reagálni. Nem is értem, mire számítottam?!

Csöndben maradtunk egy kicsit, majd egy idő után Joel megszólalt.

-         Mit fogsz most csinálni?

Könnybe lábadt szemekkel bújtam hozzá szerelmemhez. Bár néha attól is pocsékabbul éreztem magam, ha megszólaltam, most azonban közelebb ültem Joelhez és fejemet a vállára hajtottam.
Mire összeszedtem a gondolataimat és megpróbáltam megszólalni, a könnyezésből keserves zokogás lett. Kissé belemélyítettem körmeimet bőrébe, pontosan tudtam,  nem érte kellemesen, de meg sem pisszent. Csak azt vettem észre, hogy meleg kezével a hajamat simogatta, majd homlokon csókolt. A bőröm bizsergett, de a sírást nem tudtam csillapítani.

A könnyektől majdhogynem fuldokolva szűrtem ki fogaim között a néhány szót.

-         Nem tudom... Sosem voltam ennyire tanácstalan!

Bújtam és sírtam, Joel pedig támaszt nyújtott nekem és a fejemet simogatta.
Újból csend járta át a szobát, és miután abbahagytam a bőgést, azt is meghallottam, hogy odakint eleredt az eső. Egyre jobban érzékelhető volt, ahogy nagyokat koppannak a cseppek a párkányon.
Úgy éreztem, mindjárt leragadnak a szemeim és elalszok. Egyébként is fáradt voltam, talán jól is esett volna egy kis alvás. Pláne hogy odakint esett.

-         Miután eláll az eső, elmegyünk Pennékhez, mit szólsz hozzá? - szólalt meg Joel.

Nem volt a legegyszerűbb feladat felocsúdni a hallgatásból, ezért csak bólogattam. Leopárdom félreérthette, mert azt hitte, nem akarok menni, csak őt nem akarom megbántani, de gyorsan útbaigazítottam. Adtam egy puszit az arcára, majd elfeküdtem az ágyon és betakaróztam.
Tízig sem számoltam el, mikor Joel mögém feküdt, majd egyik karjával átölelt. Nem telt bele sok idő, már el is aludt. Fülemet csiklandozta a szuszogása.