Nagyon nagy a csend. Rossz előérzetem van, a hideg futkos a hátamon. Nem merek megmoccanni, de valami arra késztet, hogy nézzek hátra a jobb vállam fölött. Megteszem.
Megfordulok és erősen koncentrálok a fákra. Érzem, hogy valami történni fog. Miért vagyok már megint ezen a mezőn? Ettől sosem fogok megszabadulni?
Valami kilép az egyik fa mögül. Undorító, egyszerűen gyomorforgató kinézete van. Pont, mint egy torzszülöttnek. Sajnálnám, ha nem lennék tudatában annak, hogy nem ember.
Amikor meglátom, hogy nem csak egy vámpír áll a fák között, földbe gyökerezik a lábam. Egész testemben remegek, és úgy érzem, innen már nincs kiút.
A vámpírok lassan közelednek felém, de nem tudok elmenekülni előlük. Nem bírok futni, nem mozdulnak a lábaim. Mintha lefagytak volna, hogy ne tudjak elmenni.
Odaérnek hozzám. A szívem nagyon hevesen kalapál, majd kiugrik a helyéről. Egyre csak az jár a fejemben, hogy meg fogok halni. Megölnek, vagy engem is átváltoztatnak.
Az egyik megfogja a bal karomat, a másik a jobbat. Érzem, ahogy remegnek, a pedig torzak jól szórakoznak ezen. Szabad kezeikkel megragadják a fejem, hogy ne tudjam behúzni a nyakam. Ocsmány képükkel közelítenek az ereimhez. Itt a vég, ebben már biztos vagyok.
Megharapnak, szinte egyszerre. Érzem a fájdalmat, ahogy éles foguk átlyukasztja a bőrömet, az eremet, utat engedve az őket éltető vérnek. Ordítani akarok, sikítani, de nem tudok.
Miért nem tudok sikítani???
Hangot hallok. Mézédes hangot. Követnem kell.

• Deby, gyerünk, nyisd ki a szemed!

Ahogy kinyitottam a szemeimet, a lendülettől egyből felültem az ágyon. Kezeimmel azonnal a nyakamhoz kaptam, de nem volt vér, csak némi izzadtság. Egy kicsit megnyugodtam.
Oldalra fordítottam a fejemet és hangosan fellélegeztem, amikor megláttam szerelmemet. Aggódó arccal nézett rám, nekem azonban minden félelmem elszállt. Itt van, életben van.
A nyakába borulva sírni kezdtem. Felkapott az ölébe, szorosan magához ölelt, kezei a hátamon pihentek. Szinte elvesztem a karjai ölelésében.
Teste forró volt és csak ekkor vettem észre, hogy félmeztelen. Biztosra vettem, hogy amin visszaváltozott, felvett egy nadrágot, egy cipőt, és már jött is.
Fejem a mellkasán pihent, tisztán hallottam szívének minden dobbanását. Általában ettől rosszul lettem, most azonban egyáltalán nem zavart. Pedig még a sajátomat sem bírtam hallgatni.
De ez az ő szíve. Az övétől nem leszek rosszul.
Könnyeimmel bőrét áztattam, fogaimat összeszorítottam, mert valamiért olyan késztetésem támadt, hogy bele kell, harapjak. Egyáltalán nem értettem, hogy miért. Csak úgy éreztem.
Sokáig ültem az ölében, őt átölelve, zokogva. Az időt nem figyeltem, csak arra eszméltem fel, hogy könnyeim elapadtak, hogy kezdtem megnyugodni. Karjaim elgyengültek, már nem szorítottam magamhoz görcsösen Joelt. Egyszerűen csak hozzá voltam bújva.

• Jobban vagy? - suttogta.

A gyomrom már rendben volt, a sírást abbahagytam, de úgy éreztem, hogy lelkileg nem tiszta minden. Éppen ezért nem tudtam konkrét választ adni.

• Ühüm.

Pár percnyi csend következett. Egyikünk sem szólalt meg, csak pihentünk, egymást átölelve. Volt egy olyan érzésem, hogy neki nagyon nagy szüksége volt erre a pihenésre.

• Mi történt? - kérdeztem végül.

Joel elfektetett az ágyon, majd az oldalára fordulva mellém feküdt. Arca gondterheltséget sugárzott, szemeiben szinte égett a düh lángja. Száz százalékra vettem, hogy nem oldódtak meg a gondjaink.

• Nagyon sokáig üldöztem. Néha megállt velem harcolni egy kicsit, de amint meghallotta, hogy más is közeledik a falkából, menekülőre fogta a dolgot. Shasta Lake-nél elvesztettem a nyomát.

Fejét dühösen lebiggyesztette. Azt hiszem, csalódott magában, amiért futni hagyta. De mégis mit tudott volna tenni? Shasta Lake hasonló hely, mint Blue Lake, csak nagyobb. Ott van egy tó, és ha ott szakadt meg a nyom, akkor tisztán érthető a dolog. Mert a víz elrejti a vámpírszagot.

• És a másik vámpír? - kérdeztem. - Lewis jól van?

Joel elmosolyodott. Ezek szerint minden rendben.

• Persze, jól van. Penn besegített neki.

Igen, Penn. Amióta Joel is leopárd lett, azóta újból legjobb barátok lettek. Ha éppen nem velem volt, de járőröznie sem kellett, tuti, hogy együtt lógtak valamerre. És általában Chace is úgy osztotta be őket, hogy járőrözésnél együtt legyenek. Vagy ha más is be volt osztva, akkor egy környéken.
Egyébként ő is rendes srác volt. Ahogy jobban megismertem, meg is szerettem, ugyanannyira, mint a többi leopárdot, persze Joelen kívül. Annyira azért nem szerettem.

• És te, rendben vagy? - kérdezte Joel. - Testileg.

Nem túlzottan. Kezdett egyre jobban idegesíteni, hogy meg akarom harapni a bőrét.

• Nem is tudom – feleltem. - Olyan fura érzésem van.

Joel aggódva összeráncolta a homlokát és várta, hogy folytassam.

• Állandóan meg akarlak harapni – suttogtam.

Szerelmem összeszorította az ajkát, mintha el akart volna fojtani egy üvöltést. A gyomrom görcsbe rándult. Biztosra vettem, hogy ez valami rossz előjele.

• Mi a baj? - kérdeztem.
• Mi történt, amíg meg nem érkeztem? - kérdezett vissza. - Kérlek, tudnom kell!

Erőltettem az agyamat, hogy a lehető legapróbb részletekig vissza tudjak emlékezni. Szerelmem arcát látva tudtam, minden pillanat halálosan fontos lehet. Éppen ezért járattam az agyamat, mert kezdtem félni. Mi történik, ha a félelmem valóra válik, és belőlem is torz lesz?

• Felemelt a nyakamnál fogva – kezdtem megtört hangon –, majd egy fához vágott. Akkor még nem történt semmi, csak a második alkalommal. Vérzett a fejem.

Joel izgatottan az ajkait harapdálta. Láttam, hogy önnyugtatóan igyekszik lélegezni és azt is észrevettem, hogy a kezeit ökölbe szorította. Benne is megvolt az a félelem, ami bennem.

• Lenyalta a vért az arcomról – suttogtam.

Szerelmem torkából dühös morgás szakadt fel. Éreztem, hogy egyre melegebb a teste.
Pár pillanatig csöndben feküdt mellettem, majd felugrott és a szekrényemhez ment. Elővett egy hosszúnadrágot, egy cipzáras felsőt, vastag talpú, magasított szárú tornacipőt, majd egy pár zoknit.
Szótlanul figyeltem, ahogy pakolászik, és addig meg sem mozdultam, míg nem szólt.

• Öltözz fel, megyünk a rezervátumba.

Nem értettem, hogy miért, ráadásul pont az éjszaka közepén, de nem volt ellenvetésem. Felvettem mindent, amit Joel az ágyam végére dobált, majd gyors átfésültem az hajamat.
Joel kiugrott az ablakon, majd segített nekem is kimászni. Magam mögött behúztam az ablakot, hogyha hazaérünk, csak be kelljen lökni. Így, kívülről legalább úgy tűnt, mintha be lett volna zárva.
Egészen hűvös volt a levegő, a vihar eléggé lehűtötte. A szél még mindig fújt.
Joel felkapott a karjába, majd elrohant velem az erdőbe. Ember alakban is olyan gyors volt, mint leopárdként. Pont ezért féltem, hogy felakadunk egy fában, vagy valami hasonló.
Nem telt bele két perc sem, magam előtt láttam Chace és Hilary nyugalmat árasztó otthonát.
Leopárdomra néztem, vegyes érzelmektől terhelt arcára, szemeim könnybe lábadtak. Ez már túl sok nekem, nem bírtam elviselni. Szívem hevesen dobogott és úgy döntöttem, majd én bekopogok.
Legalább öt percet vett igénybe, míg Hilly előkerült. Eleinte két méter távolság volt Joel és köztem, végül odajött hozzám és magához ölelt. Ezt úgy vettem, hogy bármi is lesz, itt van velem. Nem mondta, de ezzel a mozdulattal is elárulta. Nekem pedig elég volt ennyi.

• Jézusom, mi történt? - kérdezte Hilly. - Éjjel fél kettő van!
• Nem jöttünk volna, ha nem lenne őrülten fontos – mondta Joel. - Chace itthon van?

Hilary bólintott, majd félreállt az ajtóban, hogy beengedjen minket. A lány hellyel kínált minket a nappaliban, de valahogy egyikünknek sem volt kedve leülni.
Chace szinte azonnal megjelent az ajtóban. Látva arckifejezésünket, egyből tudta, hogy valami nincs rendjén. A szemöldökét ráncolta, én pedig a szerelmemre néztem. Az ő arca volt a legnyúzottabb a nappaliban. De neki kellett elmondania, én képtelen voltam megszólalni.

• A vámpír nyála valószínűleg keveredett Deby vérével – morogta.

Hilary tekintete egyből összeakadt az enyémmel. Chace abban a másodpercben ott termett mellettem, hirtelen megvágta valamivel az egyik ujjamat. Annyira gyorsan történt az egész, hogy észre se vettem a fájdalmat. Csak figyeltem, ahogy a vérem a felszínre kerül, a falkavezér beleszagol. Fintorogva elhúzta a száját, majd hümmögve felegyenesedett.

• Érzem rajta – jelentette ki. - De az illat eléggé gyenge. Nem fog átváltozni, a szervezete pár nap alatt lebontja.

Olyan méretű nyugodtság áradt szét a testemben, amit még soha nem éreztem. Annyira minimális nyál keveredett a véremmel, hogy nem változtam át vámpírrá.
Joel az ölébe kapott, szorosan magához ölelt, ajkait azonnal éreztem az enyéimen. Visszacsókoltam és elmosolyodtam. Tudtam, hogy mekkora boldogság töltötte el. Szinte rám is átragadt.
Miután Joel elengedett, Chace felé fordultam.

• Most napokig érezni fogom a késztetést, hogy megharapjam? - mutattam szerelmem felé.
• Valószínű – mosolygott. - Ez legyen a legnagyobb probléma!
• Ámen – kacsintottam.

Az előző napi, valamint az éjszaka történtek ellenére nem tudtam otthon maradni. Bár Joel javasolta, hogy aludjak inkább, pihenjek, én nem akartam. Nem értettem, hogy miért kellene elzárnom magamat az emberek elől. Ezért ugyanúgy felkeltem háromnegyed hétkor, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, fésülködtem, egy keveset sminkeltem, majd elküldtem szerelmemet és megkértem, hogy fél nyolc körül legyenek a ház előtt. Próbált volna győzködni, de látva, hogy a kérlelései, érvelései eredménytelenek, adott egy puszit és elrohant.
Bementem a konyhába, tettem egy tálba a reggeli müzlimből, majd felöntöttem tejjel. Leültem a kis asztalhoz, ott eszegettem, miközben bámultam ki a hatalmas konyhaablakon. Majdnem olyan volt, mintha egy üvegajtó lett volna előttem. Azzal a különbséggel, hogy az alja nem a földön kezdődött, és a teteje jóval a plafon alatt végződött. És sokkal szélesebb volt.
Nyugodtan eszegettem a szokásos reggelimet, amikor Mischa becsörtetett a konyhába. Szokásához híven csinos volt, kék, fodros felsőjét betűrte a hosszított derekú, fekete szoknyájába. Harisnyája a legvilágosabb barna volt, lábára fekete, hegyes orrú magassarkút húzott. Szőkés haját lazán felkontyolta, néhány tincset szabadon hagyva. Sminkje is elkészült már, szemhéja sötétszürkén csillogott, szempilláit feketével emelte ki. Ajkaira rózsaszínű szájfényt kent, kedvenc parfümjének illata beterítette a konyhát. Édes volt, szinte cukros. De Mischa – és Matt – nagyon szerette.

• Jó reggelt – üdvözölt vidáman.
• Neked is – feleltem.

A konyhaszekrény egyik rejtekében tartotta a pénztárcáját, épp abba tett némi pénzt, majd bele a táskájába. Mosolyogva néztem, ahogy szedelőzködött, ő ezt észre is vette.

• Mi az? - nevetett zavartan.
• Én is ilyen dögös akarok lenni húsz év múlva – vágtam rá.

Megint nevetett, én pedig büszkén elnéztem őt. Harmincnyolc éves létére jobban nézett ki, mint én tizennyolc évesen.

• Az is leszel – mondta.
• Nagyon remélem – mosolyogtam.

Mischa is elmosolyodott, majd visszament a szobájában, mert bent hagyta az éjjeliszekrényén a mobilját. Egy perc sem volt, nem is értettem, hogyan tudott ennyire gyorsan közlekedni a házban, szőnyegen, parkettán, magassarkúval a lábán.

• Estére ne tervezz programon – szólalt meg.

Meglepett, hiszen sosem mondott még nekem ilyet. Kíváncsi voltam az okára.

• Rendben, de miért?
• Matt elvisz minket egy éttermébe – magyarázta.
• Ó, értem – ennyit tudtam felelni.

Az egyetlen alkalom, amikor étteremben ettem, még gólyaként történt. Gólyavacsora volt az elsősöknek, ezáltal nekem is. Azóta sem voltam ilyen helyen.
Éppen csak befejeztem a reggelit, amikor láttam a konyhaablak előtt elhajtani egy ismerős járgányt.
A motor hangját feltűnően hangosabbnak találtam, de nem foglalkoztam vele. Átjárta a hallójáratomat, kellemes bizsergést keltve ezzel a nyakamban.
Felkaptam a táskámat, majd kiáltottam Mischának, hogy mentem. A szokásos erővel csuktam be magam mögött az ajtót, most mégis csattant egyet. Pár pillanatig értetlenül bámultam az ajtót, mintha kicserélték volna, vagy valami hasonló.
Ben vidám, a szokásosnál mélyebb hangja húzott vissza a való világba. Megfordultam és elindultam a kocsi felé, Lewis ekkor szállt ki a hátsó ülésről. Első utam hozzá vezetett. Erősen magamhoz öleltem, valahogy erősebben, mint ahogy máskor szoktam. Ezt ő is megjegyezte.

• Érezhető, hogy nem tiszta a véred – nevetett.
• És te, rendben vagy Lew? - kérdeztem.
• Hát persze – mosolygott.

Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beszálltam Joel mellé. Szerelmem gyengéd csókkal fogadott, de éreztem a tartásán, hogy milyen feszült. Elmosolyodtam és hozzábújtam, kezem az övében pihent.
Szemeiből üvöltött a fáradtság, a félelem és a kétségbeesés. Rosszul esett, hogy így kell látnom. Kezdtem úgy érezni, hogy ez az egész az én hibám. Azért nyúzott, mert engem kell védelmeznie.
Út közben a platón szórakozó srácokat hallgattam. A segítségükkel sikerült ideiglenesen kivernem a fejemből, hogy mi minden történt körülöttem. Főleg az előző nap történteket.
Ahogy behajtottunk a parkolóba, szemeimmel érdeklődően figyeltem az embereket. Reménykedtem benne, hogy Cariba és Ashley mellett nem tör rám a harapás utáni vágy.
Ben kinyitotta előttem az ajtót, majd segített épségben földet érni. Megköszöntem neki, majd odasétáltam Joelhez. A kocsi elejének támaszkodott, én pedig odabújtam hozzá. Karjaival átölelt, erősen, de vigyázva. Tudtam, hogy hatalmas erő lakozik benne, ezért figyelt mindig arra, hogy nehogy összeroppantson. Bár most a szokásosnál erősebb voltam, nem változott semmi sem.

• Jól vagy? Nem éget az emberek illata? - suttogta a fülembe.

Pár másodpercet vártam. Jelenlegi helyzetemben Joel illata összezavarta az érzékszerveimet, de biztos voltam benne, hogy nem csábítottak az emberek.

• Jól vagyok – feleltem.
• Cariba és Ash ide tartanak – jelentette ki.

Innentől már értettem, hogy miért érdeklődött a jóllétem felől. Meg akarta előzni, hogy ráugorjak valamelyik lányra és jól megharapdáljam a nyakát. Igencsak érdekesen néztek volna az emberek és elég nehéz lett volna kimagyarázni belőle magamat. „Őrülten jól szórakoztam!” Ez lett volna az egyetlen mondat, amivel úgymond kimászhattam volna a csávából.
Joel kicsit engedett az öleléséből, én pedig mellé álltam, hogy ne legyek háttal a csajoknak. Pont akkor értek oda. Vagy már akkor kipécézte őket Joel, amikor elindultak a parkoló túloldaláról, vagy ennyire lassan jöttek. Azt súgta valami, hogy az utóbbi a megfelelő válasz.

• Sziasztok – köszöntöttem őket.
• Halihó – mosolygott Joel is.

Tudtam, hogy a lányok mindennél jobban örültek volna, ha Joel újra a régi lesz, ha visszavarratja a hosszú haját, ha újra velük lóg és az ők táborukat boldogítja, mégis furcsán érezték magukat mellette. Láttam a tartásukon, a zavart viselkedésükön. Cariba megpróbált lazán beszélgetni velünk, de úgy, hogy a teljesen megváltozott barátja mellettem díszeleg, egyszerűen nem bírta. Képtelen volt a szokásos önmagát adni, mert tudta, nem ugyanahhoz a Joelhez beszél, aki régen az egyik legjobb barátja volt. Ő is érezte, hogy valami megváltozott benne. Csak ő nem tudta, mi az. Ellentétben velem.
Ashley azonban meg sem próbált laza lenni. Állandóan az ajkát harapdálta és alig szólalt meg. Elég különösnek találtam a helyzetet, hiszen sosem láttam még ilyennek. Hiába ismertem mindössze úgy másfél-két hónapja. Mindig olyan könnyedén viselkedett. Most azonban ennek nyoma sem volt.
Láttam, hogy mennyire kellemetlen a lányoknak a helyzet, úgy döntöttem, készbe veszem az irányítást. Ők úgysem merték ezt megtenni. Mégis mi rossz történhetett volna? Arra számítottak, hogy nekik ugrik valamelyik egyiptomi srác, amiért elhívnak tőlük? Ugyan már!

• Mi is az első órám? - kérdeztem hangosan, majd előkotortam a táskámból az órarendemet és végignéztem a tanmenetet. - Angol, remek. Indulhatunk?

Angolon általában Cariba mellett ültem, ezért rá szegeztem a tekintetemet. A lány helyeslően, de kissé zavartan bólintott. Elmosolyodtam, majd odahajoltam Joelhez és nyomtam egy puszit az ajkaira. Éreztem, hogy nem akarja elengedni a kezemet, de hogy ezt a többiek ne lássák, még egyszer odahajoltam hozzá egy csókért, majd gyors kirántottam a kezemet a fogásából. Rákacsintottam, ő pedig félmosolyra húzta a száját. Annyira csábos volt.
Elindultam az épület felé, Cariba és Ash pedig engem követtek. Mindketten szabadabban lélegeztek, könnyedebben viselkedtek, ahogy távolodtunk a kocsitól és a bandától. Tudtam, hogy erre van szükségük, így hát tettem nekik egy szívességet.
Ahogy beértünk az épületbe, már teljesen normális lett a légkör. A lányok elkezdtek csacsogni, pletykálkodni, én pedig csak hallgattam őket. Betettem a kabátomat a szekrénybe, majd előkotortam egy füzetet, amit haza kellett volna vinnem a hétvégére. Azóta viszont túl sok minden történt, időm se volt arra, hogy a füzettel foglalkozzak.
Hamarosan megszólalt a csengő, Ashley pedig elbúcsúzott tőlünk. Őt a francia óra várta. Cariba és én pedig elindultunk az angol terem felé. Mégiscsak kezdtem egy kicsit érezni a harapási vágyat.
Órákon minden erőmmel azon voltam, hogy a tananyagra és a tanárra figyeljek, ne pedig a mellettem ülőre. Pontosabban a mellettem ülő nyakára, vagy ruhától fedetlen kézfejére.
Az egész délelőttöm végtelen gyorsan eltelt, szinte rohant az idő, miközben arra ügyeltem, véletlenül se harapjak meg senkit se. Egyszer, amikor már nagyon elragadott a vágy, a padra tettem a fejemet, mintha aludnék, közben a saját kezemet harapdáltam. Néhány perc alatt elmúlt a késztetés, utána egy jó ideig békén is hagyott.
Ebédnél ez alkalommal is az egyiptomi barátaim mellett ültem. Pontosabban Joel és Chace között.
Az alfa haverom hirtelen odahajolt hozzám, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, majd miután megnyugtató választ adtam neki, csendben folytatta a kajálást.
Ebéd után még volt két órám, a többiek pedig szokásukhoz híven megvártak. Rajtam kívül még Chris és Liam is bent szenvedtek valamelyik tanteremben, így legalább nem csak rám kellett várni.