Chace megállt a házunk előtt, de járatta a motort. Joel gyorsan – túl gyorsan – megkerülte a kocsit és kinyitotta nekem az ajtót, kiszállni is segített. Mintha minden mozdulatom mellett ott akart volna lenni. Annyira különös volt. Vagy a szerelmesek ezt csinálják? Egymás nyakában lógnak minden percben? Vagy ez az erős kötelék, ami köztünk van, az alakította ki a „vigyázzunk egymásra” szindrómát? És a harmadik lehetőség: tényleg közöm van ahhoz a dologhoz, ami Joelt és a bandát egyaránt idegesíti, de mégsem hajlandóak közölni velem.
Belül, szinte a gyomromban éreztem, hogy leginkább a harmadik lehetőség a nyerő. Természetesen nem zártam ki az első két gondolatot sem. Hiszen ha valaki szeret egy embert, azt biztonságban akarja tudni. Lehet, csak én fújom fel annyira ezt a dolgot?
Joel becsapta az ajtót, Chace pedig rálépett a gázra. Megfordult a bejárón és elhajtott. A platón ülők még integettek nekünk egy kicsit, majd eltűntek a látóhatárból.
Joel még mindig ott állt mellettem, figyelmesen fürkészte a környezetet. Teljesen érthető, amiért ennyire gyanakodó lettem. Számomra nem volt megfelelő magyarázat, hogy csak nézelődik. Oka volt a nézelődésének. És ebben az okban az én nevem is ott szerepelt.
A szerelmemre néztem. Fáradtnak tűnt, nyűgösnek és gondterheltnek. Legszívesebben abban a másodpercben beszerveztem volna neki egy pihenőnapot. Lágy zene, gyertyák, füstölő, és egy személyi masszőr, aki természetesen én lennék. Biztosan jól esne neki.

• Gyere, menjünk be – mondta.

Bólintottam, majd kézen fogva elindultunk a bejárati ajtó felé. Megkerestem a kulcsot, aztán kinyitottam az ajtót.
Nyugodtsággal töltött el az otthon illata. Lazán mentem a szobám ajtajához, azt terveztem, hogy gyorsan ledobom a táskámat az ágyra, aztán szétnézek a hűtőben, maradt-e előző napról valami ennivaló, vagy Matt felzabált mindent. Ez esetben már terveztem is, hogy főzök vagy sütök valamit, attól függően, milyen hozzávalók találhatók a konyhaszekrényekben.
Éppen csak kinyitottam az ajtót, amikor Joel felkapott a karjába és arrébb rohant velem. Fogalmam sem volt, mi történik, csak arra eszméltem fel, hogy a nappaliban állunk. Joel forrt mellettem, dühtől vacogott, én pedig csak álltam egy helyben, értetlenül.
A sarokban álltunk, pont a szobanövény mellett, ami takarást adott. Egy ember ülve elfér mögötte. Ezt Joel is észrevette és utasított – tényleg utasított, nem kért –, hogy üljek be oda, ne szóljak semmit, ne mozduljak, csak ha visszajön.
Ráncoltam a homlokomat, de közölte, hogy nem ér rá megmagyarázni, majd ha megnézte a szobámat. Még mindig nem értettem, hisz látta már a szobát, nem is egyszer. Reggel, este, sötétben, világosságban. Minden szemszögből. Mit akar még rajta nézni?
Azzal sem voltam tisztában, miért suttog. Nem mertem belegondolni, miért csinálja. Egyszerűen csak szót fogattam, összehúztam magamat a növény mögött és csendben maradtam.
Joel eltűnt, hirtelen gyorsasággal. Figyeltem, hegyeztem a füleimet, de nem hallottam semmilyen zajt. Nem is éreztem, hogy bárki is lenne a házban rajtunk kívül. Bár már abban se voltam biztos, hogy Joel a házban van. Mondjuk magával vitt volna, ha elhagyta volna a házat.
Már fájt a gyomrom az idegességtől. Az ajkaimat harapdáltam és a kezeimmel babráltam.

Hol van már Joel? - kérdeztem magamban. - Mit csinál ennyi ideig?

Hamarosan megláttam az ajtóban. A szobanövény mögül, messziről is láttam, mennyire feldúlt és ideges. Képtelen voltam felfogni, mi történt.
A szerelmem odasétált hozzám. Szemeiben vihar tombolt, fogait erővel szorította. Mintha ordítani akart volna, csak visszatartaná.
Éreztem, hogy beszélnem kell vele. Most már el kell mondania, mi történik! Láttam rajta, mondani is akarja és nem is. Belül éreztem, miért. Megint az ajkamba haraptam.

• Joel, mi történik? - suttogtam.

A kezeimért nyúlt és felsegített a kuporgásból. A kanapéhoz sétáltunk, leültünk egymással szembe. Szemeimmel biztattam, hogy meséljen. Ha rólam van szó, tudnom kell!
Joel lehajtotta a fejét és nagy levegőt vett. Nehezére esett a szemembe nézni.

• Emlékszel a vámpírra, akit elkaptunk a mezőn? - kérdezte.

Minden porcikám megremegett. Hát persze, hogy emlékszem! Bólintottam.

• Van, akinek ő is hiányzik.

Ettől a kijelentéstől összekuszálódtak a dolgok a fejemben. Mégis kinek hiányozhat AZ?

• Ezt hogy érted? - érdeklődtem.
• A vámpírok általában magányosan élnek, de előfordul, hogy kisebb csoportokra bomlanak. Kapcsolatot alakítanak ki egymással, megkedvelik egymást. És ha elvesztik a társukat, vagy a csoportjuk egy tagját, dühösek lesznek. Bosszúszomjasak.

A kezeim remegtek. Bosszúra szomjaznak? Tehát... ők is el akarják venni valaki társát? De miért pont engem? Vagy engem akarnak egyáltalán? Hát persze, hiszen Joel nem lenne ennyire nyugtalan és elővigyázatos, ha én nem lennék veszélyben!

• Rám vadászik? - csúszott ki a kérdés a számon.

Joel egy pillanatra szinte megkövült. Számomra ez máris válasz volt, de elsuttogta, hogy igen.
Megint összeszorult a gyomrom. Lassan kezdtem kikészülni ettől.
Mindenre gyomorrángás volt a reakcióm. Mindentől féltem.

• Deborah – szólalt meg Joel. - Én esküszöm, hogyha az életemért is fizetek érte, de megvédelek mindenáron!

A szemeim elkerekedtek. Mi? A saját élete árán? Nem! Ezt nem teheti! Ilyet nem ígérhet meg nekem! Nekem miért lenne jó, ha ő meghalna, miattam?

• Ne! - feleltem.

Joel a szemöldökét ráncolta. Tudtam, hogy nem érti.

• Ne? - kérdezett vissza.

Megráztam a fejemet. El kellett magyaráznom neki, mire értettem.

• Nekem nem kell az életem, ha te nem vagy mellettem – jelentettem ki. - Én képtelen lennék úgy élni, hogy feláldoztad az életedet értem. Lehetetlen!

Ez pontosan így volt. El se tudtam volna képzelni nélküle az életemet. Csupa üresség, gyász és fájdalom öntötte el a szívemet, amikor erre gondoltam. Nem akarok, nem fogok Joel nélkül élni!

• Nem hagyom, hogy bajod essen – mondta. - Hajlandó vagyok az életemet adni érted!

Könnyek szöktek a szemeimbe. Dicséretes dolog, de én élve akarom látni!

• Kérlek, ne csináld ezt! A gondolatát sem bírom, hogy nélküled kelljen élnem!

Odabújtam hozzá, ő pedig átölelt. Olyan jó volt érezni meleg bőrét, kellemes illatát. Annyira különleges volt, vad és romantikus egyszerre. Már attól is jobban éreztem magamat, hogy ott lehetek mellette, érezhetem, ahogy magához húz és ölel erős, biztonságot nyújtó, védelmező karjaival. Annyira varázslatos pillanat volt.
Kettesben voltunk az egész házban, személyes pillanat. Ilyenkor szerettem én csókolózni.
Megfordítottam a fejemet és puszit adtam Joel szájára jelzésképpen, ő pedig egyből elmosolyodott.
Meleg, puha ajkai hosszasan elidőztek az ajkaimon, nyelve lágyan simogatta az enyémet.
Bensőséges pillanat volt, az ilyet szerintem otthonra kell hagyni. Nem így neveltek, sőt, ilyen téren nem neveltek sehogy, de én jobban szerettem kettesben lenni a barátommal.
Szinte elvesztem karjai ölelésében, meleg testének sugárzásában. Olyan jó érzés volt hozzábújni, belecsókolni a nyakába és elsuttogni a sokat jelentő szavakat:

• Szeretlek Joel.

Nem láttam az arcát, hogyan reagált rá, de éreztem, kellemesen érintette a kijelentésem.

• Én is szeretlek – felelte.

Elmosolyodtam és közelebb bújtam hozzá. Már amennyire ez lehetséges volt.
Úgy éreztem, erős fáradtság járja át minden porcikámat. Szemeimet lehunytam és hagytam, hogy magával ragadjon az álom hulláma. Időnk, mint a tenger. És ha a vámpírnak sikerülne elkapnia, legalább úgy halhatok meg, hogy nem hagytam ki ezt a pillanatot.
Álmomban sötét úton sétáltam, amit fák fogtak közre. Olyan volt, mint a rezervátumba vezető út.
A félelem érzése járta át a testemet, úgy éreztem, hogy elvesztem. Hideg volt, a beton a talpam alatt nyirkos. Fáztam, egyedül voltam. Nem féltem, egyenesen rettegtem.
De ott volt Ő is. Az út végén ott várt rám. Ezért nem érdekelt, hogy hideg van, nem érdekelt, hogy rettegek. Nem érdekelt a sötétség, a veszélyről suttogó fák. Nem érdekelt senki, mert a túloldalon ott várt rám Joel. Ez pedig erőt adott, hogy végigmenjek a sötét, rejtélyes úton.

Amikor kinyitottam a szememet, az ágyamban feküdtem. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, hiszen soha életemben nem voltam alvajáró, nem voltak ilyen gondjaim.
Oldalra fordítottam a fejemet.

Hol van Joel? - kérdeztem magamtól.

Egy papírdarab volt a párnán, kézbe vettem és elolvastam.

Drága Csipkerózsika!

Amíg szusszantál, bevittelek a szobádba, hogy kényelmesen aludhass. Penn jött, hogy járőröznöm kell, de ne aggódj, Lewis itt van az erdőben, figyeli a házatokat!

Este jövök, legyél jó.

Csók: Joel.

Elmosolyodtam, majd összehajtottam a papírt és eltettem a fiókomba, hogy Mischa véletlenül se találja meg, ha arra vetemedne, hogy keresgéljen egy kicsit a holmiim között.
Tanulnom kellett volna, hiszen rögtön itt lesznek az év végi vizsgák, de valahogy nem volt kedvem a szobámban maradni. Így aztán összetett ötletem támadt, amiben nem kellett a szobámban maradnom, de készülhettem a vizsgákra is. Felkaptam az irodalom tételes mappámat, átöltöztem kicsit otthoniasabb ruhába – ami nálam a melegítőt jelentette –, cipőt húztam a lábamra és felvettem a széldzsekimet. Az ajtót bezártam, a kulcsot a helyére tettem, majd elindultam az erdő felé.
Szinte éreztem, hogy figyelnek. Félelem nem volt bennem, mert tudtam, ki az, aki figyelemmel kíséri a lépteimet. Nem egy vér- és bosszúszomjas vámpír, hanem a vidám, örökké jókedvű leopárd, Lewis. Nagy a különbség a kettő között.
Éppen csak elértem a fákat, máris hallottam a morgását. Volt egy olyan érzésem, hogy annyira nem dobta fel a házőrző kutya szerepe. Ezért is találtam jó ötletnek, hogy kimentem hozzá. Legalább lenyugszik, és nem érzi majd annyira gyerekesnek a feladatát. Bár szerintem semmi gyerekes nem volt abban, hogy egy vámpír miatt, aki rám vadászik, figyelni kell az otthonomat.
Hamarosan megláttam az óriási leopárdot, ahogy a fák mögött rejtőzve figyelt. Önkénytelenül elmosolyodtam és odasétáltam hozzá. Figyelemmel követte a mozgásomat.

• Szia Lew – köszöntöttem. - Remélem nem gond, hogy kijöttem hozzád.

Kedves morajlás volt hallható a torkából. Mint egy házi kedvencnek, megsimítottam a fejét, majd leültem mellé.

• Tudod, hamarosan vizsgázom és egy kicsit tanulnom kellene. Hangosan szoktam olvasni, mert csak úgy ragadnak meg a dolgok a fejemben – magyaráztam.

Lewis a szemeit forgatta, én pedig halkan elnevettem magam. Hozzádőltem a testéhez, melegsége engem is felmelegített. Aggódva rá néztem, hogy nem zavarja-e.

• Szabad? - kérdeztem.

Helyeslően bólogatott, én pedig megköszöntem. Újabb morajlást hallottam, mintha csak azt mondta volna: „nincs mit”.
Kinyitottam a mappát. Írók, költők, filozófusok életrajzai tárultak elém, én pedig azt sem tudtam, hogy mivel kezdjem. Néhányat már megtanultam, de eszembe jutott, amit az irodalom tanárunk mondott. Saját magunk által kiválasztott művész életéből, munkáiból készítsünk tételsort, mert abból is lehet vizsgázni. Ez a művész lehetett bárki, aki az irodalomban tevékenykedett. Mindegy volt, hogy tananyag, vagy sem, él-e még, vagy már meghalt. A lényeg az volt, hogy nagyra tartsuk őt, vagy az alkotásait, vagy legalább a bölcsességeit. Én Danielle Steel-t választottam, mert unalmamban sokszor olvastam a szerelemtől olvadozó könyveit. És igazából, tetszett.
Törökülésbe húztam a lábaimat és óvatosan kényelmessé ficánkoltam a helyemet a leopárd mellett. Elővettem a papírokat és hangosan olvasni kezdtem.

• És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére.

Máris felnéztem a papírból. Sokféle eszmefuttatás suhant át az agyamon, amit nem bírtam magamban tartani. Tudtam, hogy Lewis mást sem kíván, csakhogy az érzelgős csajszöveget hallhassa, de ebben a pillanatban ez nem érdekelt. Ki akartam mondani, amit gondolok.

• Hát ennyi az egész, Lew? - kérdeztem. - Ha valaki azt mondja, „szerelem”, mindenki egy hihetetlen nagy érzésre gondolt, a boldogságra, ami robbanó bombaként üzemel. És mégis, csak egy pillanat az egész. Egy pillanat alatt minden megváltozik az ember életében! Egy röpke másodperc az egész, és minden, amire valaha vágytunk, beteljesült.

Igazából nem tudtam, mit akarok kihozni ebből az egészből, egyszerűen csak beszéltem. Lewis türelmesen hallgatott – mi mást is tehetett volna –, még tiltakozni se tudott, hogy elég legyen a nyáladzásból, hiszen leopárd alakban nem tudott beszélni.

• Nem tudom, mit gondoljak ezzel kapcsolatban – jelentettem ki. - Egy röpke másodpercen múlik az egész életünk? Miért bosszant fel ez egyáltalán? Talán jobb lenne, ha a szerelem nem egyik pillanatról a másikra jelenne meg? Miért lenne jobb, ha folyamatosan alakulna ki? Hisz amíg Joel is csak ember volt, nem láttam esélyt arra, hogy mi valaha is együtt legyünk. De ahogy alakváltó lett, minden megváltozott, egyetlenegy másodperc alatt!

Felpattantam a helyemről, hogy láthassam normálisan Lewis-t. Így jobb volt beszélni hozzá.
Ő azonban nem zavartatta magát, nyugodtan szunyókált. Biztos voltam bennem csak ezért tudta elviselni az érthetetlen, elemezhetetlen szövegelésemet.
Elmosolyodtam és visszaültem a nagymacska mellé. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok magamban tanulni, véletlenül sem zavarni a bizonyára kimerült Lewis-t. Megfogadtam magamnak, inkább nem kezdem el boncolgatni ezt a szerelem első pillantásra témát. Csak még jobban belebonyolódtam volna a dolgokba, amiből sehogy se tudnék kikeveredni. Így legalább tanulni is tudtam az elkövetkező egy órában. Nem csak választott írót, hanem kötelezőket is.
Jó kis idő eltelt a tanulással, már kezdett besötétedni. A szél is feltámadt és úgy láttam, hogy észak felől vihar érkezik. Éreztem a levegőben az illatát.
Visszapakoltam a papírokat a mappába, amikor arra lettem figyelmes, hogy Lewis felébredt és feszülten figyelte a fákat. Morgását elhallgatva félni kezdtem. Gyomrom összerándult és biztos voltam benne, hogy valami történt.

• Mi a baj, Lew? - suttogtam.

Felkeltem a földről és feszülten nézelődtem a fák között. Már Lewis is négy lábra állt mellettem. Így is nagyobb volt nálam, legalább tíz-tizenöt centivel.
Dühösen morgott, majd rám nézett és a fejével a házunk felé bökött. Mintha csak azt akarta volna mondani, hogyha történik valami, rohanjak haza, vissza se nézzek. Én is ezt fontolgattam.
Nevetést hallottam a fák között, mély, gonosz nevetést. Megdermedtem, karjaim libabőrösek lettek.
Halk dobbanásra fordítottam meg a fejemet. Pontosan ettől féltem.
Egy vámpír állt a fa mellett. Nem volt annyira borzalmas kinézetű, mint a múltkor a tisztáson lévő. Ez mintha... újabb lett volna. Nem volt annyira csont sovány, nem torzult el annyira. De a szemei ugyanolyan pirosak, bőre pedig kissé fonnyadt. Pont, mint a másiknál.
Hosszú haja, lágyabb alkata arról árulkodott, hogy nő. Úgy állt a fa mellett, mintha nem tudná, hogy mit kellene csinálnia. Biztos voltam benne, a gonosz nevetés nem tőle származott.

• Mit állsz ott, te bolond? Nem vagy szomjas?

A hang irányába fordultam, teljesen ledöbbentem a látványtól. Ugyanolyan ocsmány, eltorzult lény volt, mint a vámpír a mezőről. Sőt, mintha ez még annál is rosszabbul nézett volna ki.
Kezdtem kétségbe esni. Két vámpír, egy leopárd és egy törékeny ember. Fogalmam sem volt, ebből mi fog kisülni. Úgy láttam, Lewis is kételyek között állt.
Olyan gyorsan történt minden. A fiatalabb vámpír felém rohant, hogy velem olthassa szomját, de Lew elém ugrott és eldobta a torzot nyakánál fogva. Az azonban újból próbálkozott, ekkor már a leopárd sem maradt védekezően mellettem, nekirontott a vámpírnak, aki próbált menekülni előle. Így csak ketten maradtunk. A vámpír és én.
Eszembe jutott Lewis tanácsa, ezért hirtelen ötlettől vezérelve rohanni kezdtem az erdőből kifelé, a házunk felé. Tervem meghiúsult, amikor karok ragadtak meg, majd a levegőbe emelkedtem és legalább öt métert repültem hátrafelé. Egy fa fogott meg, meg is fájdult tőle a hátam és a fejem. Az utóbbit fogtam a jobb kezemmel, mert attól féltem, hogy vérzik. Igazán nagy szerencsém volt, mert így legalább még tudtam húzni az időt. A torz lassan közeledett felém.
Ez egy férfi volt, legalább száznyolcan centiméter magas, csont és bőr, ocsmány, torz, nyeszlett. Vérvörös szemeit le nem vette rólam egy pillanatra sem, nyelvével megnyalta kékült ajkait. Rosszul lettem a látványától. Egyszerűen visszataszító és gusztustalan volt.

• Miattad, a véred miatt halt meg a barátom. Végig kellett, hogy nézzem! És nem tehettem semmit az alakváltók ellen, hisz rengetegen voltak! - dühöngött.

Egyik keze a nyakamra tapadt, felemelt a földről a semmibe. Bőre hidegebb volt az emberekénél, de nem volt fagyos. Hiszen volt benne vér, nem lehetett olyan, mint a holtaké. Még akkor sem, ha elméletileg félig az.
Lábaim nem érték a talajt és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Minden porcikámat átjárta a félelem. Újból repültem, megint egy fa állított meg. Egyre gyengébb voltam, hozzá se kellett érnem a fejemhez, hogy tudjam, most vérzik. Éreztem a meleget, ahogy folyik le az arcomon.

• Elveszítettük! Miattad! - kiáltott.

Egy másodperc alatt előttem termett. Megint felemelt a földről, a nyakamnál fogva, majd közelebb húzott magához. Lenyalta arcomról a véremet, majd csettintett egyet a nyelvével.

• Milyen finom – dünnyögte. - Remélem, nagyon fogsz hiányozni nekik!

A dolgok... annyira gyorsan történtek. Egyik pillanatban még ott lógtam a levegőben, levegőt alig kaptam, fejem szédelgett és vérzett, gyomrom kavargott, a hátam fájt. Magamban könyörögtem az életemért, lábaimmal rugdostam a levegőt. Rettegtem, a félelem tüze átjárta a testem minden pontját. Úgy éreztem, hogy kész, vége. Ennyi volt. Meghalok.
A következő pillanatban morgást, majd üvöltést hallottam, és azt vettem észre, hogy újból a földön vagyok. Látnom kellett, mi történik, ezért hiába éreztem nehéznek a szemhéjaimat, azért is erősen küzdöttem az ellen, hogy lecsukódjanak.
Hópárduchoz hasonló bundájú leopárd állt néhány méterre tőlem, hatalmas volt és gyönyörű. Pár lépésre tőle pedig a torzszülött, aki dühödten engem nézett. Kimutatta a szemfogait, ahogy a macskák szokták, majd megfordult és elrohant. A leopárd – természetesen Joel – csak annyi időt adott magának, amíg a ház felé bólintott, hogy menjek haza, majd a vámpír után rohant.
Menni akartam, minél gyorsabban, rohanni, de nem tudtam. Éppen csak a lábaimra tudtam állni, rögtön hasra estem. A gyomrom háborgott, egyre sűrűbben nyeltem a nyálamat. Tudtam, hogy hányni fogok, de négykézláb elmásztam a fáig, ahol Lewis mellett tanultam. Éppen félretoltam a mappát a bokortól, abban a pillanatban el is hánytam magamat.
Pár pillanatig még ott álltam négykézláb, aztán összeszedtem magamat, kézbe vettem a mappát és próbáltam rohanni a ház felé. Már teljesen lement a nap, talán pont ezért vállalták be a vámpírok, hogy megtámadnak minket. Hiszen csak Lew volt velem egyedül.
Amikor elértem a ház hátulját, felbuktam és hasra estem. Ökölbe szorítottam a kezeimet, majd felkeltem a földről és a lehető leggyorsabban megkerültem a házat. Mischa és Matt már hazaértek, ezért a lehető legnyugodtabb arcomat próbáltam magamra erőszakolni. Reménykedtem, hogy nincsenek a konyhában, mert akkor semmi esélyem nem lett volna elfoglalni a fürdőszobát. Gyors összedobtam egy tervet, miszerint a mappát ledobom a kis szekrényre az ajtótól úgy egy méterre, majd berohanok a fürdőszobába. Reméltem, hogy minden sikerülni fog.
Kinyitottam az ajtót és gyors terepszemlét tartottam. Fény csak a nappaliból jött, hallottam a tévé hangját. Ledobtam a mappát a szekrényre, majd berohantam a fürdőszobába.
A tükörben elég gyatra látvány fogadott. A hajam kócos volt, összevissza állt. Elkenődött rászáradt vér nyoma látszódott a homlokom és a halántékom vonalában. Nyakamon a szorítás okozta kisebb sérülés díszelgett, koszos voltam és a tekintetemből üvöltött a fájdalom és a fáradtság.
Levetkőztem és beálltam a zuhany alá, hogy lemossam magamról a mocskot. Hajamat megmostam, arcomról leszedtem a vért, megpróbáltam összeszedni magamat.
A gyomrom még mindig nem volt túl jól, de már nem volt hányingerem. Meg tanultam örülni a legkisebb dolgoknak is, szóval magamban hálát adtam, amiért nem fenyegetett újabb rókavadászat.
Kiszálltam a tus alól és megtörölköztem. Nem akartam visszavenni a holmiimat, mindet beledobtam a szennyes tartóba. Meztelenül álltam a fürdőszobában, majd miközben fogat mostam úgy döntöttem, felveszem azt a köntöst, amit még régebben kaptam Mischától. Tudtam, hogy a fürdőszobai szekrényben tartotta. Most nagyon hálás voltam érte.
Fogmosás után felöltöztem, megkötöttem a köntöst a derekamon és kimentem a fürdőszobából.
Örömmel nyugtáztam, hogy anyámék még mindig a nappaliban filmeztek. A világért sem akartam volna őket megzavarni, szóval egyszerűen felvettem a mappámat és bementem a szobámba.
Az ajtót becsuktam magam mögött, majd egyből az ablakhoz siettem. Láttam, hogy villámlik, a szél is sokkal erősebb lett. Pár másodperc múlva már hallottam is, hogy dörög az ég, majd éreztem, hogy csapkod az eső. Becsuktam az ablakot, elhúztam a függönyt és úgy döntöttem, felöltözök.
Még nem akartam pizsamában lenni, ezért felvettem találomra egy otthoni felszerelést, majd megszárítottam a hajamat. Kezdett egy kicsit jobb közérzetem lenni, hálás voltam érte.
Kifeküdtem az ágyamra és azon kezdtem el tanakodni, ha nem jut eszembe, hogy kimegyek tanulni Lewis-hoz, akkor is megtörténtek volna a dolgok, csak idebent a házunkban? Nagyot dobbant a szívem, amikor arra gondoltam, hogy Matték hazaérnek, benyitnak a házba és két alakot látnak a nappaliban, miközben engem tépnek darabokra, miután kiszipolyozták belőlem a vért. Utána pedig minden bizonnyal ők következtek volna. Az ajkamba haraptam.
Úgy döntöttem, megpróbálok teljesen átlagosan viselkedni. Jobbat úgy sem tehettem és minden bizonnyal semmi jó nem sült volna ki abból, ha félőrültként mászkálnék a házban, míg meg nem jelenik Joel, hogy elkapták a vámpírt, átszúrtak valamit a szívén és vége mindennek.
Mélyen legbelül volt egy olyan érzésem, hogy valahogy nem ezzel a hírrel fog visszatérni.
Egy pár pillanatig még álltam az ajtómban, hátha kopog valaki a falkából, hogy minden rendben van. De ezek csak remények voltak, egy árva pisszegést nem hallottam. Ezért kinyitottam az ajtót és a nappali felé vettem az irányt. Mischa a kanapén feküdt, Matt pedig a fotelban ült. Épp valami filmet néztek, és amikor odaértem, akkor lett reklám.

• Szia Dabe – köszöntött Matt. - Milyen volt a napod?

Rám támadt egy vér- és bosszúszomjas vámpír, legszívesebben megölt volna és majdnem sikerült is neki, de időben megérkezett Joel, megmentette az életem. Amúgy semmi különös nem történt.

• Érdekes – feleltem szűkszavúan. - Csináljak vacsorát?
• Jó lenne – mondta Mischa. - Kezdek éhes lenni.
• Oké.

Megfordultam és a konyhába mentem. Felkapcsoltam a villanyt, majd kinyitottam a hűtőt, majd a szekrények ajtaját, hogy lássam, milyen alapanyagok vannak, amiből lehet csinálni valamit.
Úgy láttam, hogy Mischa megint volt vásárolni, elég sok mindent találtam. A tejfölös csirke mellett döntöttem, de nem tésztával, hanem sült krumplival. Most nem volt kedvem a tésztához.
Amíg előkészítettem a csirkét sütésre, egyszerűen nem voltak gondolataim. Csak csináltam, nem gondolkodtam, nem reménykedtem, nem idegeskedtem. De ez is csak addig tartott, amíg be nem tettem a lefedett tepsit a sütőbe. Utána minden kezdődött az elejéről.
Merre lehet Joel? Mi történhetett? Sikerült elkapnia a vámpírt? Vagy az elmenekült? És a többiek? Velük mi lehet? Lewis végzett a fiatalabb vámpírral? Ő rendben van?
Rengeteg kérdés suhant át az agyamon, miközben vártam, hogy elkészüljön a vacsora. Minden válasz megfordult a fejemben, jók és rosszak egyaránt. És jöttek az újabb kérdések. Mi lesz, ha nem sikerült elkapni a vámpírt? Mi van, ha valaki megsérült? Tényleg az én hibám, hogy ezek történtek? Én tehetek mindenről, ahogy a torzszülött mondta?
Megráztam a fejemet. Már kezdett elegem lenni a gondolatokból. Kikészítettem velük magamat.
A reggeliző asztalon maradt egy hetilap, azt kezdtem el olvasgatni. Megpróbáltam belemerülni a sztárpletykákba, a szépségápolási tippekbe, a süteményreceptekbe, a horoszkópba. Szerencsémre sikerült is, de csak addig, míg ki nem olvastam az összes betűt az újságból. Amint becsuktam és visszatettem a helyére, megint csak egy dolog járt a fejemben: mi lehet Joellel?
Miközben sült a csirke, nekiálltam krumplit pucolni, majd belepakoltam egy adagot az olajsütőbe. Gondolataimat próbáltam kordában tartani és csak javított a helyzetemen, amikor Matt megállt az ajtóban. Látva a kisebb fajta rumlit, ami a konyhában uralkodott, nekiállt elmosogatni néhány edényt. Örültem neki, hogy van végre valaki a házban, aki legalább Mischánál háziasabb.

• Jól vagy? - szólalt meg hirtelen.

Meglepett a kérdése, de megpróbáltam eljátszani, hogy minden rendben, ezért buzgón bólogattam.

• Fehér vagy, mint a fal – jegyezte meg.
• Megesik – dünnyögtem.

Egy ideig csendben csináltuk a magunk dolgát, csak a nappaliban lévő tévé zaja törte meg köztünk a csendet. Az az ötletem támadt, hogy semmi rossz nem lehet abból, ha megkérem, hogy meséljen az életéről. Legalább jobban megismerjük egymást, az idő is eltelik és a figyelmemet is eltereli.

• Mesélj egy kicsit magadról – kértem. - Azt se tudom, hogy mikor születtél.

Matt elmosolyodott és egyből megadta a választ.

• 1970. július tizenhetedikén.

Gyors fejszámolást végeztem, majd eldobtam a tálat a végeredménytől.

• Negyven éves vagy? - döbbentem le.
• Leszek júliusban – kacsintott Matt.
• De hát... ez lehetetlen! Hiszen alig nézel ki többnek harmincötnél!

Matt elnevette magát, majd leöblítette a habokban fuldokló tányért. Ki gondolta volna, hogy egy olyan házban, ahol van mosogatógép, a férfi egyet gondol és a kézi mosogatót választja?!
Bár ha jobban belegondoltam, Mischa se nézett ki harmincnyolcnak, hiába volt annyi. Húsz évesen szült meg engem, ami korainak számított közel tizennyolc évvel ezelőtt.
Elővettem egy tálat és kiszedtem belőle a megsült krumplit. Belepakoltam az olajsütőbe még egy adagot, majd elővettem a sótartót és a már kész hasábokat megszórtam.
Közben kivettem a sütőből a húst, levettem az alufóliát, majd még visszatettem tíz percre pirulni.
Matt elkezdett mesélni az életéről, a családi hátteréről, a gyerekkoráról, a gyerekkori tréfáiról, aztán a kamaszkoráról, hogy mennyi őrültséget csináltak a barátaival, egyszer a rendőr vitte haza, kapott is érte az apjától. Jó volt hallgatni az élettörténetét. Teli volt szórakoztató történetekkel.
A tinédzserkoránál már Mischa is megjelent és bár biztos voltam benne, hogy ő már hallotta ezt egyszer, mégis ugyanannyira érdeklődve figyelte Mattet, mint én.
A mesélések között kivettem egy újabb adag sült krumplit, megsóztam, majd a húst is kiszedtem a sütőből. Elővettem három tányért, mindre tettem egy combot és egy mellet, valamint valamennyi krumplit. Mischa átvitt kettőt a nappaliba, Matt természetesen a sajátját. Én vettem elő villát, valamennyi kenyeret és követettem őket.
Elfoglaltam a helyemet az asztalnál, és miközben próbáltam megenni a vacsorámat, a tévére koncentráltam. Egy ideig az is lefoglalt, de nem bírtam kiverni a fejemből az erdőben történteket. Megfájdult a fejem és biztos voltam abban is, hogy meghúzódott a hátam.
Evés után visszavittem a tányérokat a konyhába, betettem a mosogatógépbe és jó éjszakát kívántam a többieknek. Láttam rajtuk, hogy furcsállották, amiért kilenc előtt már elvonulok aludni, de nem szóltak egy szót sem. Így nyugodtabban elvonulhattam pihenni.
A fürdőszobában még előtte megkerestem a gyógyszeres dobozt és bevettem egy fájdalomcsillapítót. Reméltem, hogy használni fog valamit.
Bementem a szobámba és bezártam magam mögött az ajtót, majd kivettem egy lazább felsőt és egy rövidnadrágot, majd befeküdtem az ágyamba a jó meleg paplan alá. Az oldalamra fordultam és összehúztam magamat, ahogy csak bírtam. Jobb kezemmel átöleltem a jobb lábamat, állam majdnem megérintette a térdeimet.
Odakint még mindig szakadt az eső, dörgött és villámlott, de ezektől függetlenül is tudtam aludni. Testileg-lelkileg annyira kifárasztott ez a nap, hogy egyáltalán nem esett nehezemre elmerülni az álomvilágban.