Egyszerűen szörnyű rémálmom volt. Azon a mezőn voltam, ahol délután találkoztam a vámpírral. És most is ott állt. Ugyanolyan ocsmány volt, koszos és sovány, mint a valóságban. Menekülni akartam, de képtelen voltam rá, meg sem tudtam mozdulni. A vámpír pedig folyamatosan közelebb és közelebb került hozzám, én viszont nem tudtam elrohanni.
Épp sikítani akartam, amikor éreztem, hogy egy meleg kéz a vállamat rángatja. Kinyitottam a szememet és ijedten zihálva ültem fel. Joel ott ült mellettem az ágyamon, én pedig hisztisen odabújtam hozzá és átöleltem. A könnyeim majdnem megindultak, folyamatosan remegtem.
Joel próbált lecsitítani, a hajamat simogatva suttogta, hogy nincs semmi baj, nyugodjak meg, ő itt van velem. A jelenléte jót tett a sűrűn dobogó szívemnek, fél perc alatt visszakerült minden a rendes kerékvágásba. Mondjuk, a mindent inkább idézőjelbe tenném. Tehát „minden”.

• Megkaptam az üzenetedet és egyből iderohantam – suttogta a fülembe.
• Mielőtt belevágunk, a kérdezz – felelek játékba, ugye nem sikítottam? - kérdeztem.

Elmosolyodott és megrázta a fejét jelezve, hogy nem. Megnyugodtam.
Arrébb csúsztam az ágyamon, ő pedig befeküdt mellém. Félmeztelen volt a nagy hideg ellenére, a cipőt lerúgta a lábáról. Nem voltam tisztában vele, hogy az egyiptomi népség mióta nő olyan magasra, minden esetre Joel alig fért el az ágyamon.
Odabújtam mellé és élveztem, hogy árasztja magából a hőt. Fogalmam sem volt, miért olyan meleg a teste, de nem zavart. Inkább legyen melegem, mint hogy fázzak. A telet is ezért utáltam.
Szólt, hogy kezdhetem a kérdezést, én pedig megpróbáltam minél gyorsabban átpörgetni gondolatban, miről is kellene először érdeklődnöm. Annyi dolog érdekelt.

• Miért pont leopárd? - kezdtem.
• Az egyiptomiak szent állatként tisztelte a macskákat, a macskaféléket. A leopárdok otthonosak Afrika sok területén, Egyiptom környékén is. A népem ezt az állatot választotta jelképül – magyarázta.

Ez teljesen korrekt feleletnek tűnt.

• Minek nevezitek magatokat? - tettem fel a következő kérdést.
• Alakváltóknak. Ebben állapodtunk meg, mert az Idősek szerint a vérleopárd túl bizarr.

Halkan nevetni kezdtem. Nem bizarr ez az egész egyébként is? Miért kell pont az elnevezésen fennakadniuk? Egyébként nekem a vérleopárd is tetszett. Azt is elfogadtam volna.
Fontolgattam, hogy a következő kérdést, hogy feltegyem-e, de úgy döntöttem, ha már mindketten annyira odáig vagyunk azért, hogy bámuljuk egymást, ez a kérdés nem csaphatja ki a biztosítékot. Így hát a nagy nézelődés közben folytattam a kérdezést.

• Miért vagytok alakváltóak? Mármint... nem az indiánok szokása az ilyen?
• Honnan tudjuk, hogy nem változnak át az indiaiak tehénné? - kérdezett vissza.

Elnevettem magamat, mert belegondoltam, hogy az indiaiak is alakváltóak lennének, nekik ugyebár a tehén szent állat. Kíváncsi volnék, mit csinálnának, ha rajtuk nem a láz törne ki, hanem elkezdenének tejet adni, aztán átváltoznának tehénné és lelegelnék a füvet.
Még közelebb bújtam Joelhez, hogy érezzem a meleg bőrének kellemes illatát.

• Mióta van ez így? - érdeklődtem tovább.
• Hogy érted?
• Mióta tart ez az átváltozós dolog? És most nem kimondottan Chace-re gondolok, hanem amúgy az egész népre. Mikor kezdődött mindez?

Egy kicsit magában gondolkodott, vagy lehet, hogy csak visszaemlékezett a legendákra, amiket még otthon, családi körben hallhatott, évekkel ezelőtt. Annyira kíváncsi voltam, hogyan létezhet mindez. Ésszerű magyarázat természetesen nincsen rá. De azért reménykedtem, hogy Joel megpróbálja úgy elmondani, hogy el is tudja hitetni velem.
Azt akartam érezni, hogy mindez igaz, és nem csak egy gyönyörű, és mégis borzalmas álom.
Mikor Joel nagy levegőt vett, elkezdtem abban reménykedni, hogy végre választ kaphatok mindenre, amire szeretnék. Jól tettem.

• Nem tudom, mennyire vagy otthon Egyiptom vallási szokásaiban, így azt sem tudom, mennyire ismered Básztetet. Ő egy macskaistennő, ő az én népem legfőbb istennője. A legenda szerint egy egyiptomi férfi, akit Herisefnek hívtak, a sivatagban vándorolt, hazafelé tartott. Szomjas és éhes volt, a halál küszöbén állt, amikor egy leopárd testében megjelent neki Básztet. Azt mondta, gondoljon valamire, ami nagyon felbosszantja, mire a Herisef remegni kezdett, a ruhái szétszakadtak és leopárddá változott. Az istennő végigkísérte útján és elmondta neki, hogy mostantól kezdve meg fog változni az élete, mi mindennel jár, ha megőrzi magában a szent állatot. Leopárdként Herisef egy röpke óra alatt hazaért. Visszaváltozott emberré és később feleségül vette szerelmét. Ez a férfi ugyanis ekkor még csak tizennyolc éves volt, ezek után nemzett gyermeket. Két fiút és egy lányt. Ahogy telt az idő, a két fia is felnőtt, az egyik tizenkilenc, a másik tizenhét évesen leopárddá változott egy veszekedés során. Aztán sokáig minden fiú szülött örökölte a gént, de az eltűnt, mintha soha nem is lettünk volna alakváltóak. Aztán egyszer... új jövevény környékezte meg a falut. Rendkívül félelmetesen csúnya kinézettel rendelkezett, az emberek rettegtek tőle. És akkor megtámadt egy lányt. Megharapta a nyakánál, a fél falu szeme láttára. Az emberek döbbenten nézték, ahogy szipolyozta a vért a lányból. Egy férfi, pontosabban egy mindössze tizenkilenc éves fiú szerelmes volt a vérszívó áldozatába, kétségbeesett, mély dühében szó szerint felrobbant és előkerült belőle a leopárd.

Csak úgy ittam Joel minden szavát. Ez a történet... annyira szívhez szóló és meghökkentő volt egyben. Egyáltalán nem sejtettem, hogy ennyi minden állt Joel népének hátterében.
Nem akartam – nem tudtam – megszólalni, egyszerűen csak bámultam és vártam, hogy tovább folytassa a mesélést. Csendesen figyeltem, ahogy meleg ujjával a kézfejemen köröz. Olyan megnyugtató volt számomra a közelsége. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok.

• Nem találkozott a nép azelőtt hasonló fajzattal. De akkor, mikor újra előjött az alakváltás a falu fiain, minden megváltozott. Azóta gyűlöljük a vámpírokat és a vámpírok is gyűlölnek minket, attól a naptól kezdve kicsit sűrűbben találkoztunk velük – folytatta elgondolkodva.

A kerekek forogtak az agyamban, miközben próbáltam felfogni, hogy nem egy horrorfilm történetét meséli el nekem, hanem a népe legendáját. A legendát, ami teljesen igaznak bizonyult.

• Azon tanakodtam valamelyik este, ha akkor nem öli meg a vérszívó a lányt, két lehetőségünk lenne. Amúgy is előtört volna valamikor az alakváltás és én most ugyanígy itt lennénk, csak kevesebb legendával. De ha mindez nem történik meg, talán nem lennénk a vámpírok ellenségei.

Nagyot nyeltem, mert kérdezni akartam. Őszintén szólva nekem nem esett kedvemre kimondani a V betűs szót, továbbra is maradtam a torzszülött és az ocsmányság kifejezésnél.

• Ezeknek a torzszülötteknek csak ti vagytok az ellenségei? - érdeklődtem.

Megrázta a fejét. Nem is tudom, hogy miért kérdeztem ilyet, pedig sejtetem.

• Ott vannak a vérfarkasok is és a többi alakváltó. Egymás ellen nem harcolunk, de a vámpírok mindenkinek közös ellensége. Meg kell tőlük védenünk a népünket.

Így már tisztább volt a kép, de amikor újból meg akartam szólalni a döbbenettől megakadt a hangom. Háromszor kellett elkezdenem, hogy végig tudjam mondani.

• Léteznek mások is? - nyögtem ki végül.

Csábos félmosolyra húzta a száját és éreztem, hogy még közelebb húz magához. Izmos teste lángokban állt, szinte én is égtem tőle.

• Hát persze – úgy mondta ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszéltünk volna.

Sóhajtottam egyet, majd pár pillanatig csukott szemmel feküdtem mellette. Megpróbáltam felfogni, hogy mindaz, amiről eddig azt hittem, csupán horror történet, igazából a valóság.
Sok dolog járt az eszembe. Mivel a leopárdokról nem hallottam, így nem is hallottam róluk legendákat, de a... az ocsmányságok, azokról ugyebár mindenki hallott valamit. Egyébként meg ott vannak a filmek és a könyvek, ami annyiféleképpen megmozgatja az emberek fantáziáját. Most viszont első kézből kaphattam meg a legeredetibb információkat, így úgy döntöttem, hogy utánajárok. Csak abban reménykedtem, hogy nem húzom fel ezzel Joel-t.

• Hogy lehet megölni a torzokat? - kérdeztem. - Foghagyma, kereszt és szentelt víz?

Joel szája széles vigyorra húzódott. Ez a mosoly mégsem volt annyira feltétlenül boldog. Kevés erőltetést láttam az arcán, de eljátszottam neki, hogy beveszem a vidámságát.

• Sajnos nem elég ennyi – fújtatott. - A szívükbe kell döfni valamit. Bármi lehet az, csak szúrja át a szívüket! Persze a Nap atomjaikra szedi őket, de napközben is mozognak, ha árnyékban vannak, vagy felhős az ég.

Ezen kicsit megdöbbentem. Kicsit? Nagyon!
Egyrészt eléggé sokkoló volt ez a szívátszúrásos dolog, meg kell hagyni. Másrészt pedig én úgy tudtam, hogy a… vámpíroknak nincs szívük, átváltozáskor leáll, nincs bélműködés, csak az izmaik és az agyuk dolgozik. Nem hittem, hogy így lehet őket elpusztítani.
Lehet, hogy kicsit kifehéredtem, mert Joel eléggé aggódó tekintettel nézett rám.

• Jól vagy? - kérdezte.

Helyeslően bólintottam, hogy megszüntessem az aggodalmát.

• Jól, igen. Csak elgondolkodtam azon, amit mondtál.

Felhúzta bal szemöldökét, vele együtt félmosolyra húzta az ajkai bal végét.

• Mi nem tiszta?

Zavartan nevetni kezdtem, mert attól féltem, hogy a gondolataimmal csak leégetem saját magamat.

• Azt mondtad, hogy a szívükbe kell döfni, bármit. De hát átváltozáskor nem áll le a szívük?
• Nem. Pontosan nem tudom, hogy mi történik velük átváltozáskor, de minden működni fog tovább, kivéve a beleket, a májat, a veséket és egyéb szerveket. Tehát az olyan szervek maradnak életben, mint a szív, az agy, a gyomor. De nem láttam még, hogy egy vámpír dulakodna a toalettért, mert rájött a vérmenés – poénkodott.

Vele együtt nevettem és próbáltam elképzelni ezt a helyzetet. Biztosan csak néznének az emberek, ha egy ocsmány férfi, vagy nő előzné őket a nyilvános vécéért.
Elhessegettem a gondolatokat és visszairányítottam a figyelmemet a legfontosabbra: Joelre.

• Ugye nektek nincs gyenge pontotok? - kérdeztem remegő hangon.
• Nem tudok róla – megrántotta a vállait. - Van, amivel meg tudnak fenyegetni minket, de szerintem ez mindenkinél ugyanígy van. Lényegtelen, hogy ember vagy misztikus lény.

Elgondolkodtam ezen a dolgon is. Mégis mi az egyetlen dolog, amivel mindenkit, kivétel nélkül, meg lehet fenyegetni? Hát persze, hogy a családtagjai, a szerettei.
A szívem a torkomban dobogott. A szemhéjaim megpróbáltak erővel lecsukódni, de én kitartó harcosként igyekeztem felvenni velük a háborút.
Sóhajtott egyet, eléggé feltűnően, amivel egyből magára vonta a figyelmemet.

• Mi az? - kérdeztem.
• Most már van, aki miatt aggódnom kell – suttogta a fülembe.

Reakcióképpen az egész oldalam libabőrös lett, mivel a nyakamra és környékére roppant hamar reagáltam. Általában így, hogy kirázott a hideg.
Elkábultan néztem a szemeibe, készen állva mindenre, csak hogy ő boldog legyen.
Életemben nem éreztem azelőtt ilyet. Minden pillanatban csak arra tudtam gondolni, Joelnek a legnagyobb biztonságban kell lennie, azt akartam, hogy minden rendben legyen vele.
És amikor a két elragadó, csokoládé színű szemeibe néztem, ezek az érzelmek csak még jobban felerősödtek. Teljesen olyan volt, mint a gravitáció.

• Mi van még, ami hozzájárul ehhez az egészhez? - érdeklődtem tovább.
• Természetesen az, hogy nem lehetünk mindig együtt – húzta el a száját Joel. - Őrjáratban kell lennem időnként, hisz én is tagja vagyok a falkának. Nem adhatok át minden feladatot másnak.

Ezt még talán túlélem, de sóhajtottam. Jobb kezemmel a hasizmán köröztem. Reménykedtem benne, hogy nem csiklandós, mert nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha élénk hahotában tör ki, amire Mischa száz százalékosan felébredne.

• És még?

Joel kétségbeesetten fújt egyet. Nem értettem a reakcióját és kezdtem attól félni, hogy előáll azzal a szöveggel, hogy nem akar bántani, hogy azt akarja, hogy felejtsem el. Remegett a gyomrom.

• Deborah Spencer – suttogta a nevemet. - Ugye emlékszel a legendára, amit pár perce meséltem?

Bólogattam, többször is, mintha először nem vette volna észre.

• Arra a részletre emlékszel, amikor a vámpír megölte a lányt?

Fújtam egyet. Miért ne emlékeznék rá? Az a legmegrázóbb része a történetnek.

• A fiú dühből változott át – mondta Joel. - Minket ez vezérel. A düh.

Értetlenül néztem rá, miközben próbáltam azon törni a fejemet, hogy ez mit jelenthet.

• Nagyon törékeny vagy Deby, mint egy porcelánbaba. Nem hagyhatom, hogy bármiféle módon is megengedjem, hogy a közeledben elöntsön a düh.

Hallottam a hangjából üvöltő fájdalmat és komolyságot, de egyszerűen válaszoltam rá.

• Akkor nem bosszantalak fel. Ez az én felelősségem.

Pár percig csak csendesen egymás szemébe néztünk, megpróbáltuk kiolvasni belőle, hogy mire gondol a másik. Attól tartottam, hogy ezzel a mondatommal máris felhúztam.

• Ez nem csak erről szól. Nem csak te bosszanthatsz fel! Bármi felidegesíthet. Emlékszel az első napodra? Mikor megláttad, hogy a platón kártyáznak Lewisék? Liam nagyon felhúzta magát, nem? Pedig csak pókereztek - rövid szünetet tartott, miközben szemeivel hipnotizált. Veszélybe sodorlak a puszta létezésemmel – mondta komolyan, mintha ettől megváltoznának vele kapcsolatban az érzéseim.

Értetlenül ráncoltam a homlokomat és éreztem, idegességemben bekönnyezik a szemem.

• Nem, Joel!

Most rá került a sor, hogy ráncolja a homlokát. Nem érdekelt, mert tudtam,  nincsen igaza.
Nem is értettem, mégis hogyan gondolhat ilyet. Hisz ez lehetetlen!

• Nem sodorsz veszélybe! Te vagy a lehető legjobb, ami történhet velem! Még csak ne is merj gondolni arra, hogy hibás vagy bármiben is!

Láttam a tekintetén a boldogságot, a feszültsége eltűnt és sokkal vidámabb lett, ami engem is feldobott. Hálás voltam neki, végre megint láthattam a felszabadult mosolyát.
Teljesen odáig voltam érte.

• Sosem értettem, hogy mit érezhet Chace és Hilary. Most már tudom – mosolygott lágyan.

Hát igen. Ameddig nem tapasztalod a szerelmet, addig nem tudhatod, milyen. A filmek kicsit eredetibbek, mint néhány könyv. Kevés olyan férfi van, aki reggeltől estig csak nyáladzik a szerelmével, viszont annál több, aki veszekszik, mert nem bírja, ha a barátnője féltékenykedik „csak” azért, mert megbámult egy agyonplasztikázott szőke csinibabát. Az utóbbi volt a filmes.

• Ezt még el kell magyaráznom – motyogta Joel.

Várakozóan tekintettem rá jelezve, hogy mondhatja, én készen állok a beszélgetés folytatására.

• Ami közöttünk van, az több mint egy kis érzelem – kezdte.

Ha ezt nem mondja, nem fogom tudni, komolyan! Én is úgy éreztem, ahogy ő.

• A népem bevésődésnek nevezi.

Most voltam hálás magamnak, amiért nem szóltam bele az előző mondatába. Hülyét csináltam volna magamból és lejárattam volna az egész lényemet előtte.
Bevésődés? Érdekesnek hangzott. Volt benne valami... titokzatos és különös.
Hagytam, hogy tovább mondja, úgy bámultam, mintha utoljára láthatnám. Ez a gondolat elborzasztott. Soha, de soha nem akartam úgy érezni, hogy utoljára láthatom.

• Ez egy olyan különleges dolog, ami nem sok mindenkinek adatik meg. Kétféleképpen tudom megfogalmazni. Az egyik az, hogy olyan, mint a szerelem első látásra, csak sokkal erősebb. A másik pedig az, hogy olyan, mint a gravitáció. Csak nem a földhöz vonz, hanem ahhoz, akin lenyomatot hagytál.

Tisztább volt a helyzet állása, de ettől függetlenül kavargott a fejem.
Persze, örültem annak, hogy ez a lenyomat van köztünk. Csak az információtenger dobta meg az agyamat. Emberi elmémnek amúgy is sok volt ez a nap.
Joel fülelt, én viszont nem hallottam semmit. Épp meg akartam szólalni, amikor az ajkamra tette a mutatóujját jelezve, hogy maradjak egy kicsit csendben. Én nem értettem, hogy most mi történt, egyszerűen csak a lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy történjen valami.
Az ajtót figyeltem és láttam, hogy a kilincset valaki halkan lenyomja és megpróbál bejönni.
Majdnem pánikba estem, de mikor nem nyílt ki az ajtó, eszembe jutott, hogy elalvás előtt bezártam.
Halkan kifújtam a levegőt és vártam.
Joelre néztem, aki mutogatni kezdett az ablak felé. Megráztam a fejemet és kértem, hogy ne menjen el, ő pedig a lehető leghalkabban a fülembe suttogta, ha be akar jönni a vendég, akkor keljek fel az ágyról és szóljak neki, hogy jövök, amikor ő kinyitja az ablakot, hogy addig kimeneküljön, míg magyarázkodok egyet.
Feszülten vártam a jelet, vagy azt, hogy egyáltalán történjen valami. Kopogás törte meg a csendet.
Mischa volt az, azt kérdezte, hogy ébren vagyok-e. Joel azonnal az ablakban termett, majd mikor bólintott, megszólaltam.

• Igen. Megyek és kinyitom az ajtót.

Ennyi idő alatt Joel már kint is volt valahol a ház közelében, addig én kezembe vettem az egyik könyvemet és odabotorkáltam az ajtóhoz, elfordítottam a kulcsot és lenyomtam a kilincset.
Mischa hálóruhában, kócos hajjal állt előttem, én pedig várakozóan meredtem rá.

• Hangokat hallottam – magyarázta.
• Menj el dili dokihoz – mosolyogtam gonoszan.

Mischa is elmosolyodott, összefonta a karjait a melle előtt.

• Nem tudsz aludni? - kérdezte.
• Nem – ráztam meg a fejemet. - Megpróbáltam tanulni valami unalmasat, hátha elálmosodom.

Hazudtam, de anya elhitte. Tekintetével az ágyamat fürkészte, ami az egyik részénél normálisan be volt vetve, mintha tényleg csak egyedül lettem volna a szobában. Észre se vettem, hogy Joel ennyire alapos. Az viszont foglalkoztatott, hogy vajon Mischa se tud aludni, hogyha hallotta a hangokat.

• Te se tudsz aludni? - érdeklődtem most én.
• Felébresztett a hólyagom – mondta, miközben az alhasára tette a kezét.

Nevettem, majd megjegyeztem, hogy akkor először a vécét kellett volna megcéloznia, mire elmagyarázta, hogy ott már volt. Azért hallotta a hangokat.

• De én úgy hallottam, mintha egy fiú is lenne itt – makacskodott.
• Csak azért mert változtattam a hangomat. Szórakoztattam magamat egy kicsit – feleltem egykedvűen.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire egyszerűen át lehet verni Mischa-t. Most már tudtam, jó színésznek kell lennem ahhoz, hogy kimásszam a csávából.
Anya jó éjszakát kívánt, majd végig figyeltem, hogy biztosan visszamenjen a szobájába. Bezártam magam mögött az ajtót, ekkor Joel már újból előkerült. Ott állt a szoba túl oldalán, széttárva a karjait, csak nekem. Odaugrándoztam hozzá és belebújtam meztelen felsőtestébe.
Hatalmas karjaival felmelegítette az egész hátamat. Bőre kellemes illata jól esett az orromnak.

• Jut is eszembe – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam meg. - Hogy van a csuklód?

Érdekesnek találtam, hogy észrevette, pedig nem is meséltem neki.

• Elvan – motyogtam.

Sóhajtott egyet.

• Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor szükséged lett volna rám.

Hallottam a hangjában a fájdalmat, de én nem akartam, hogy így érezzen.

• Megvolt a saját problémád. Neked kellett a segítség, én pedig egyedül is el tudtam látni magamat – vágtam rá és tudtam, hogy igazam van. - Ne emészd magad.

Megsimította az arcomat és adott a számra egy puszi. Lágy, meleg ajkai megremegtették a lábaimat.

• Olyat kérsz tőlem, amit nehezen teszek meg. Nem voltam melletted, nem ápoltalak, mint ahogy egy átlagos barát tette volna.
• De te nem vagy átlagos! - csattantam fel a kelleténél egy kicsit hangosabban.

Fájdalmasan meredt maga elé.

• Ez a baj.

Megráztam a fejemet és a kezeim közé fogtam az arcát, hogy a szemeimbe nézzen.

• Csodálatos. Ez nem baj, hanem csodálatos. Annyira különleges vagy Joel. Sose felejtsd el!

Nem reagált semmit, egyszerűen csak úgy álltunk, egymással szemben. Úgy éreztem, hogy elveszek a szemeiben, de képtelen voltam elfordítani a fejemet.
Úgy vonzott a tekintete, mint a mágnes. Romantikát nem ismerve ugrottunk egymásnak, hatalmas hévvel. Most először csókolóztunk. És elképesztő volt. Mint egy valóra vált álom.
Puha ajkai hozzátapadtak az enyémhez, szenvedélyesen és forrón. Beletúrtam rövidre nyírt, borzos hajába, ő pedig magához szorított.
Csókja tele volt érzelemmel, vadító szerelemmel. Teljesen megbabonázott az illata, lehelete meleg volt és édes, de éreztem, hogy még így is visszafogta magát, mielőtt összetörne.
Éreztem, hogy mindkettőnk ajkai lelassulnak, egészen addig, míg átcsaptunk puszilkodásba. Én hagytam abba hamarabb, mert Joel letért a számról és az arcomat, majd a nyakamat öntötte el forró puszikkal. Halkan nevettem rajta, majd megpróbáltam elnyomni egy ásítást, de az legyőzött engem.
Joel látta rajtam a fáradtságot, így visszazavart az ágyba.

• Nem vagyok álmos – hazudtam.
• Már hogyne lennél az hajnali fél háromkor! Tessék aludni!

Betakaróztam és kérlelő szemekkel meredtem a leopárdomra.

• Hazamész? - kérdeztem.
• Csak ha szeretnéd.
• Nem szeretném – jelentettem ki.

Joel elmosolyodott és leült az ágyra. Bebújt mellém a takaró alá, én pedig hozzábújtam.

• Akkor nem megyek sehová – kuncogott.

Hálás tekintettel néztem rá, ő pedig lekapcsolta az ágy fölött lévő éjjeli lámpát.
Odabújtam hozzá és kezdtem úgy érezni, hogy a takaró felesleges, elég csak Joel forró teste.
Már csak abban reménykedtem, hogy nem fog horkolni. Különben hazudhatom azt Mischa-nak, hogy én voltam. Biztosan díjazni fogja.

Egészen nyugodt álmom volt az elsőhöz képest, amit Joel jelenlétéhez írtam jóvá.
Mikor felébredtem, még mindig ott volt mellettem. Olyan nyugodtan aludt, hogy semmi pénzért nem ébresztettem volna fel. Végigsimítottam az arcán, mire hunyorogni kezdett.
Elmosolyodtam és megpusziltam az arcán, közvetlenül az ajkai mellett.

• Jó reggelt! - somolyogtam.

Átkarolt és közelebb bújt hozzám.
Épp kinyögött válaszként annyit, hogy „neked is”, és már újból le is hunyta a szemeit.
Nagyon utáltam, ha valaki ilyen reggelente. Jó, én sem voltam korán kelő, a délután az én napszakom, de hogy valaki ennyire kómás legyen! Idegesítőnek tartottam.
Meglökdöstem Joelt, közben kacéran nevetni kezdtem.
Felkapta a fejét, majd egyből ott termett az ablak mellett, kifelé bámult. Én nem értettem a reakcióját, hisz nem állt szándékomban letámadni.

• Mi az? - kérdeztem.

Elmosolyodott és félreállt az ablakból.

• Csak Mischa pasija. Meghozta a cuccait. Úgy látom, hogy nem sok van. Csak három bőrönd.

Fújtam egyet jelezve, hogy nem tetszik mindaz, amit hallok.
Joel pillanat alatt mellettem termett az ágyban. Megsimította az államat, majd az ölébe húzott.
Hozzábújtam és élveztem meleg bőre kellemes illatát. Úgy szerettem!

• Nem kedveled Matt-et?
• De, kedvelem – vágtam rá. - Csak éppen ez az összeköltözés dolog... nem tudom, mi lesz ezután. Nem akarom, hogy megnehezítse az életemet.

Joel bólintott, de nagyon komolyan meredt maga elé.
Én ellettem volna így egész nap, de a korgó gyomrom megzavart. Joelnek nagyon tetszett, én viszont kellemetlenül éreztem magamat. Egy ilyen remek pillanatot felborít az éhség.

• Menj, egyél.
• Nem vagyok éhes – hazudtam.
• Ne viccelj – röhögött. - Hallottam.

Forgattam a szemeimet és jelezve a ragaszkodásomat, még jobban hozzábújtam.

• Nem akarlak itt hagyni.
• Deby, nekem is haza kell mennem. Apám nem tudja, hogy eljöttem, bár biztosan azt hiszi, hogy járőrözni vagyok. De a többiek! Mivel ember alakban vagyok, nem tudják, hol lehetek. Összekavarok mindenkit és ennek nem örülnek.

Önző lettem volna, ha elszedném a csapatától, a barátaitól. Én pedig nem akartam önző lenni. Karjaimmal átöleltem a nyakát és adtam a szájára egy puszit, amiből végül csók lett.
Nem annyira szenvedélyes, mint amit az éjjel leműveltünk, de éreztem benne a lángolást, a forróságot. A búcsúcsók után félreigazította a hajamat az arcomból.
Elmosolyodott, majd még egy puszi után kibújt a karjaim közül és az ablakhoz ment.
Kinyitotta, kiugrott rajta és már el is tűnt. Kinéztem az ablakon és az erdő felé fordítottam a fejemet, de már nem láttam semmit.
Elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam az ajtót. Az előszobában három bőrönd árválkodott a földön, amiket igyekeztem átlépni, vagy legalább nem felbukni bennük.
Előkerestem a zabpelyhemet, a maradékot beletettem egy tálba és felöntöttem tejjel. Leültem az ablak mellé és elkezdtem kanalazni a reggelimet. Most már teljesen jól voltam, azt hiszem kialudtam az előző napot. Kirázott a hideg, amikor megpróbáltam feleleveníteni a történteket, ezért inkább úgy döntöttem, felhagyok a próbálkozással és a reggelizésre koncentrálok.

• A szendvicssütőt viszem a konyhába!

Matt jelent meg az ajtóban, miután közölte újdonsült párjával, mire készül.
Intettem neki, ő pedig elmosolyodott és jó reggelt kívánt. Letette a munkalapra a szendvicssütőt, majd indult volna vissza, de megfordult és leült velem szembe.

• Tényleg nem gond, hogy ideköltözök? - kérdezte.

Megráztam a fejemet és lenyeltem a falatot, mielőtt válaszoltam volna.

• Tényleg nem.

Úgy éreztem, hogy ez még nem minden, zavarában ugyanis nem rám nézett, hanem kibámult az ablakon. Nyugodtan eszegettem a reggelimet, majd csak megszólal egyszer.

• Csak tudod, én nem akarom eljátszani a gonosz mostohaapa szerepét. Szeretném, ha jóban lennénk – őszinte arca zavart volt. - Rég voltam szerelmes és szeretném, ha ezúttal komolyan működne. Én csak... boldog szeretnék lenni.

Nem értettem, miért önti ki nekem a lelkét, de azt tudtam, hogy ez a bizalmaskodás jele. És ha ő megbízik bennem, akkor én miért ne bízzak meg őbenne? Meg tudtam érteni, hogy fontos neki Mischa. És engem is feldobott, ha boldognak láttam az anyámat.

• Ez természetes, Matt. Nem fogom játszani a sértődött tinilányt – kacsintottam.

Láttam az arcán a megnyugvást. Elvigyorodott és hálálkodott egy sort.

• De érdekelne, hogy mi tetszett meg benne – jelentettem ki.

Ezzel a mondattal jeleztem neki, hogy beszélgethetünk bizalmas témákról is.
A gondolataiban kutakodott a megfelelő szavak után.

• Az, hogy órákig traktálhatom a hülyeségeimmel, akkor is képes úgy nézni rám, mintha a világ legérdekesebb dolgáról mesélnék neki. Türelme végtelen és nagyon okos. Nem is beszélve arról, hogy mennyire szép és csinos – somolygott.

Bólintottam, majd egy biztató mosolyt felé dobtam.
A kitárgyalt személy hamarosan megjelent a konyhaajtóban, mintha képtelen lenne kibírni egy kis időt Matt nélkül. Most elraboltam tőle, hát ez van. Előfordul az ilyen.

• Ugye nem épp most fenyegettétek meg egymást, hogyha bármi bajom esik, megölitek a másikat? - kérdezte kissé rémült képpel.

Matt és én összenéztünk és hangos nevetésben törtünk ki.

• Na meg persze a fantáziáját – egészítette ki a korábbi témát Matt.

Elfogyasztottam a maradék reggelimet, majd eltöröltem a tálat és visszamentem a szobába.
Felöltöztem valami otthoni szerelésbe, a kedvenc melegítő nadrágom és egy hozzá színben illő póló tökéletesen megfelelt. A hajamat egyszerűen megfésültem és összekötöttem.
Kíváncsi voltam, hogy fogunk-e találkozni Joellel napközben, vagy megint beugrik este.
Kíváncsi voltam, hogy mi fog történni velem a továbbiakban.
Kíváncsi voltam, hogy mi lesz kettőnkkel.
Kíváncsi voltam mindenre.