Azt hittem, ez az életem utolsó napja. Nem úgy tűnt, hogy lenne bármilyen kiút is az ocsmány szörnyeteg elől. Mindvégig azt hittem, hogy meg fogok halni, esélyem sincsen túlélni a délutánt. Fogalmam sem volt, mi történik, létezik-e egyáltalán ilyen.
Aztán fordult a kocka. Valami közbejött.
Kinyitottam a szemeimet és oldalra fordítottam a fejemet. Olyat láttam, amilyet életemben nem hittem volna, hogy lehetséges.
Sokan voltak, nagyon sokan. Először hárman, aztán öten, majd heten és végül még egy előbukkant a fák közül. Hatalmasak, majdnem akkorák, mint én.
A kezeim megint remegni kezdtek, nem tudtam eldönteni, jól látom-e.
Leopárdok voltak. Életemben nem láttam ekkorára nőtt leopárdokat! Sőt, még életemben nem láttam leopárdokat! Mégis mit keresnek Észak-Kaliforniában? Ráadásul ennyien, szabadon! Hisz ez lehetetlen!
Mindannyian vicsorítottak az ocsmány férfira, aki immáron vagy két méterrel hátrébb állt tőlem. Ugyanolyan döbbenten nézte a jövevényeket, mint én és úgy láttam rajta, hogy menekülni készül.
Mindegyik leopárd rendkívül izmos volt, még a lábaikon is csak úgy dagadtak az izmok. A mancsaik őrületesen nagyok, nem is beszélve a bundájukról. Nagyjából mindegyiknek más színű, bár a nyolc nagymacskából hat teljesen átlagos, kissé fakó barna bundával rendelkezett, pont, mint a perzsa leopárd, bár egy-kettőnek szép, sötét, erős barna színük volt. Az, amelyiket a falkavezérnek gondoltam, az tűnt a legvilágosabbnak, de láttam egy másikat is hasonló színben. Nem kimondottan fehér a bundája, de egészen világosbarna volt, színre inkább a hópárducra hasonlított. Nagyon különleges és gyönyörű. Földbe gyökerezett lábakkal néztem, ahogy a torzszülött villámgyorsan rohanni kezdett az erdő felé. Ez lehetetlen, ilyen gyorsan nem lehet futni!
Az óriás leopárdok pedig utána iramodtak. Mindegyik, egytől egyig, ráadásul ugyanolyan gyorsan száguldottak, mint a menekülő ocsmányság. Hamar beérték és eltűntek vele az erdőben. Döbbenten bámultam utánuk, de úgy döntöttem, nem várom meg, míg visszajönnek engem is elintézni, ezért újból kelet felé kezdtem rohanni.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne találkozzak annyit a földdel, mint az utóbbi fél órában, de nagyon rettegtem, elég nehéz dolgom volt.
A fák között olyan volt rohangálni, mint egy végtelennek tűnő tengerben úszni – úgy láttam, soha nem lesz vége az egésznek. Addig futottam, ameddig csak bírta a lábam, de egy idő után egyre többet bukdácsoltam, az erdőből pedig még mindig nem jutottam ki. Kétségbeesettségemben már sírni kezdtem, de továbbra sem álltam meg. Csak futottam és futottam kelet felé, hátha megtalálom valamikor a rezervátumot. De nem találtam sehol sem, az este pedig közeledett.
Éppen csak csoszogtam az erdőben, reménykedve a reménytelenben, amikor újabb hangot hallottam. Nem morgás volt, hanem mintha valaki futni az avarban, attól függetlenül, hogy nem igazán lehetett találni avart. Ettől függetlenül földbe gyökereztek a lábaim.
Lassan megfordultam és füleltem, hogy merről jönnek a zajok. Visszafojtott lélegzettel koncentráltam, míg meg nem láttam, hogy az egyik hatalmas törzsű fa mögül előbújt az egyik leopárd. Halvány barna színe rendkívül szép volt, és ahogy még közelebb jött, megremegtem, amikor szabályszerűen rám nézett. Az ismerős barna szemektől átjárt valami furcsa érzés.
Újabb zajt hallottam, így balra fordítottam a fejemet. A falkavezérnek tűnő leopárd volt ott, így már egy kicsit jobban kezdtem félni. Elintézték a torzszülöttet és utánam eredtek.
Azonban a világos színű leopárd csak ránézett a másikra, mintha mondott volna neki valamit, majd megfordult és elrohant. A hópárduc színű leopárd úgy nézett rám, mintha csak azt akarná mondani: „maradj itt!”, majd eltűnt, én pedig hűlt nyomát néztem.
Azonban ez az állapot nem tartott sokáig. 15 másodperc sem telhetett el, újból előkerült. A szájában volt egy zacskó, ledobta a földre, majd visszabújt a fa mögé. Mintha valamiféle halk robbanást hallottam volna, de nem voltam biztos benne. Feszülten figyeltem, hogy mi történik.
Hallottam a zacskó zörgését, kétszer is, majd újabb csend következett be, mindössze néhány másodpercig. Aztán láttam, hogy a leopárd újból elő akar jönni. De már nem leopárd volt.
Teljes döbbenettel bámultam a fa tövében álló, magas egyiptomi srácra, akit pár pillanattal ezelőtt még egy hatalmas, különös bundájú leopárdnak láttam. A szívem hevesen dobogni kezdett és el sem bírtam hinni, hogy az, amit láttam, valóban igaz. Csak bámultam a fiút és csodálkoztam.
Mi történik itt? - kérdeztem magamtól.
A srác pedig közelebb lépett. Én meg sem mozdultam, csak végig figyeltem, ahogy felém közeledik. Tökéletes testalkata magával ragadta szemeimet, izmos karjai biztonságot árasztottak.

• Joel – suttogtam.

Elmosolyodott és abban a pillanatban mellettem is termett. Próbáltam legyűrni a belőlem feltörő érzelmeket, de egyszerűen lehetetlen volt. Elgyengültem.

• Joel! - Ismételtem felkiáltva, majd magamhoz öleltem.

Teste forró volt, mintha lázas lenne, engem viszont kellemes érzéssel telített el. Zokogva nyomtam oda a fejemet a srác mellkasára, ő pedig hatalmas karjaival átölelte az egész hátamat.
Fogalmam sem volt, mi mindent láttam az utóbbi éveknek tűnő percekben, de annyira felkavart, hogy még mindig rosszul voltam – nem is beszélve arról a torzszülöttről. Kirázott a hideg.

• Chace azt mondta, hogy vigyelek a rezervátumba – jelentette ki.
• A világosabb leopárd...
• Chace volt – fejezte be a mondatot helyettem.

Remegő hangon sóhajtottam, majd letöröltem az arcomról a könnyeket. Joel mély, barna szemeibe néztem és úgy éreztem, hogy elveszek bennük.
Nem hagyott sok időt arra, hogy bámuljam, felkapott a karjába, mint egy menyasszonyt és már rohantunk is. Ahogy csak bírtam, összehúztam magamat, nehogy felakadjak egy fába.
Joel olyan gyorsan futott, el sem tudtam hinni, hogy ilyen létezik. De hát hogyan? És miért? Mi ez? Egy horror történet, kicsit kiszínezve az én gondolataimmal?
Minden esetre élveztem a száguldást Joel meleg karjaiban, de a szemeimet egyszerűen képtelen voltam kinyitni. Így is eléggé fel volt már kavarodva a gyomrom a történtektől. Csak abban reménykedtem, hogy nem hányom el magamat ebben a helyzetben.
Majdnem összetettem a kezeimet, amikor újból éreztem a földet a talpam alatt. Azt hiszem, nem nézhettem ki túl jól, de ettől függetlenül mégis betuszkolt az ismeretlen házikó ajtaján.
A parányi konyhában egy nő főzőcskézett vidáman.

• Hilary! Mi jót főzöl? - termett mellette Joel.
• Spagettit. Jelenleg ezt tudtam kihozni magamból – felelte a lány.
• Mindegy mit főzöl, mert mindig finom – dicsérte meg udvariasan Joel.

Hilary felém fordult, kedves arcáról lefagyott a mosoly. Hollófekete hajának egy tincsét a füle mögé rejtette, majd az épületben lévő egyetlen srácra nézett.

• Hilly, ő Deborah Spencer.
• Ó, így már értem.

Elmosolyodott, én pedig értetlenül Joelre néztem. A tekintetéből azt vettem ki, hogy volt már szó rólam ebben a kicsi házban. Leültem a székre, közvetlenül az ajtó mellé, hogy ha szükség lesz rá, kirohanhassak hányni. Reménykedtem benne, hogy nem lesz erre alkalom.
Joel felvett a kosárból egy almát és leült mellém. Nem tudtam felfogni, hogy hogy bír ezek után ekkorákat falatozni az almából, amikor nekem az evés gondolatától is felfordult a gyomrom.
Hamarosan férfihangokat hallottam, majd figyeltem, ahogy egymást félrelökve, megelőzve szabadulnak be a konyhába. Néhányan, ahogy észrevették az állapotomat, a lehető legmesszibb elkerülve engem kerestek maguknak székeket. Joel ezt a reakciót dühös morgással jutalmazta.
Chace odament Hilaryhez, megcsókolta a lányt, majd leült az egyik székre és felém fordult.

• Szóval sátánista szekta, mi? - nevetett.

Elszégyelltem magamat és a padlóra szegeztem a tekintetemet. Magamban folyton imádkoztam, hogy nehogy elhányjam magamat, mert akkor életem végéig hallgathatom a piszkálódásaikat.

• Az igazság nem jutott az eszembe – feleltem.
• Ez csak természetes – nevetett Hilly.
• Ha tudnád, milyen klassz dolog! - szólt bele Ben. - Marha gyorsan futunk és leopárd alakban egyként gondolkodunk, így beszélünk egymással!

A gyors futást én is észrevettem, de ettől a gondolatban beszélgetéstől totál kikészültem. Lehet, hogy elfehéredtem, mert néhányan eléggé furcsán néztek rám.

• Ha hányni akarsz, rohanj ki gyorsan, jó? - kérte Lewis.

Joel megint dühösen morgott, de én lecsitítottam.

• Semmi gond – suttogtam.

Hilary tálalta a vacsorát, én pedig egy fokkal vidámabban néztem őket, ahogy esznek. Egymást lökdösték, viccelődtek, ugratták a másikat. Olyanok voltak, mint a testvérek.
Azért néhány dolgot még mindig nem értettem. Hogy lehetséges mindez? Leopárdok? Alakváltóak lennének? De miért pont ők? És mi történt a tisztáson? Ki volt az a gyomorforgatóan csúnya idegen? Mégis mit akart tőlem? Mit magyarázott a véremről?
Meg kellett kapaszkodnom Joel karjában, aki majdnem elejtette a tányért reakcióképpen.
Lehet, hogy azt hitte, elájulok, vagy hasonló, minden esetre szörnyen féltően meredt rám. A többiek is érdeklődve figyelték, mit csinálok és várták, hogy mondjak végre valamit. Liam mosolyából azt vettem le, hogy arra gondol, még csak most fogtam föl mindazt, ami történt.
Mindannyian úgy néztek rám, mintha csak ezt mondanák: „Na, mit akarsz kérdezni?”

• Ki volt az a tisztáson? Életemben nem láttam annyira ocsmány embert! - fakadtam ki.

A srácok nevetni kezdtek, de nem értettem, hogy min. Hisz mi nevetséges azon az alakon?

• Nem ember – magyarázta Chace. - Vámpír.

Úgy megmarkoltam Joel kezét, hogy féltem, elszorítom az ereit. Vámpír? Hát minden igaz? Minden, ami mese, valóság? Lehetséges mindez?
Világéletemben úgy voltam vele, hogy vámpírok csak a filmekben léteznek. Szerettem is azokat a filmeket, Penge, Interjú a vámpírral, hasonlók. De ettől függetlenül nem bírtam elhinni, hogy mindez tényleg igaz. Hogy nem csak álmodom az egészet. Nehéz volt felfogni, hiába láttam mindent.

• Vámpír? - kérdeztem vissza remegő hangon.
• Szerintem úgy is fel lehet fogni, ha nem szorítod el Joel karját – szólalt meg Penn.

Még csak most vettem észre, hogy azóta is izomból markoltam Joelt. Egyenként ellazítottam az ujjaimat, majd elengedtem. Zavartan bocsánatot kértem és éreztem, ahogy elpirulok. De hát ez természetes, hiszen olyan dolgokba nyertem betekintést, amiről soha se hittem volna, hogy létezik.

• Nem hittem volna, hogy ennyire csúnyák – zavartan nevettem.
• A filmekben próbálkoznak, de az igazságot sohasem találják el – felelte Joel.

Ez nagy igazság volt. Senki se tudja igazán jól elképzelni őket. Én viszont tudtam, hogy ezek után lesz néhány rémálmom. Meg kell tanulnom feldolgozni a különös dolgokat.
Felálltam a székről és öntöttem egy pohár vizet magamnak. A konyhaszekrénynek támaszkodva kortyolgattam és próbáltam visszaállítani a gyomromat a rendes kerékvágásba. Már sokkal jobban voltam, mint fél órával ezelőtt, de még mindig nem éreztem úgy, hogy képes lennék egyenesen menni. Visszaültem a helyemre és rátettem a homlokomra a hideg kezemet.

• Hogy kezdődött el ez az egész? - kérdeztem.
• Ezt majd Joel elmagyarázza valamikor – mondta Chace. - Egyébként mielőtt megkérdezed, hogy mikor, én változtam át legelőször, másfél éve.
• De miért pont leopárd? - csattantam fel.
• Nem tetszik? - húzta fel a szemöldökét Ben.
• Nem tudom, hogy mi tetszik és mi nem, ennek az eldöntéséhez még nem vagyok eléggé jó állapotban. Csak úgy értem, hogy... miért nem farkas? Nem az a klasszikus? Miért vámpír és leopárd? Ez annyira...
• Nem hétköznapi? - szólt bele Joel.
• Mondjuk.

Joel nevetve átkarolta a vállamat és egy kicsit közelebb húzott magához. Forró teste közel égette a császkálásban kihűlt bőrömet, de kellemesnek éreztem.

• Majd elmagyarázom.

Bólintottam, majd ahogy kinéztem a természetbe láttam, hogy lassan besötétedik. Lehet, hogy ideje lenne hazamennem, Mischa se tudja, merre vagyok. Jobbnak is éreztem, ha inkább gondolkodnom egy kicsit a történteken, vagy legalább fel kell fognom azokat.
Joel egyet értett velem, felsegített és elkérte Chace kocsijának a kulcsát. Felkapott és kivitt a kocsihoz, és ameddig ő megkerülte az autót, hogy beszálljon mellém, addig becsatoltam magamat. Nem akartam megint elkövetni azt a hibát, hogy megfejelem a műszerfalat.
Joel rálépett a gázra, majd elhagytuk a kis házat. Csöndben bámultam kifelé az ablakon, folyamatosan arra koncentrálva, hogy azt játsszam, hogy tökéletesen jól vagyok.
Az egyiptomi srác sem mondott semmit, hagyott nekem időt, hogy felfogjam mindazt, ami a délután folyamán történt velem. Megkapaszkodtam az ülés szélében, mert átjárt a félelem, amikor leesett, mennyire halál közeli élményem volt. Az a lény (nehezemre esett magamban kiejteni a szót) akármikor megölhetett volna, csak egy kicsit késtek volna a leopárdok (ezt még nehezebb volt elgondolni), akkor már nem élnék. Kirázott a hideg, ahogy mindebbe belegondoltam.
Nem tudom, hogy mennyire gyorsan hajtottunk, de szinte csak pillanatoknak tűnt, míg hazaértünk.
A motor még járt, de egyikünk se mozdult meg. Mindketten magunk elé bámultunk, elfoglalva magunkat a gondolatainkkal. Az agyam megállás nélkül kattogott, nem volt olyan másodperc, hogy ne gondolkodtam volna. Össze kellett szednem magamat, hogy Mischa előtt ne mutassam ki, mennyi mindent átéltem a délután alatt. Mennyi őrültséget, valótlanságot. Lehetetlen dolgokat.

• Be kell mennem – szólaltam meg, miközben kikapcsoltam a biztonsági övet.

Joel bólintott, de nem felelt semmit, ezért egy kicsit felé fordultam, hogy lássa, várok a válaszára.

• Joel – suttogtam.

Felemelte a mutatóujját, megállítva, hogy folytassam a mondatomat. Pedig csak azt akartam tőle kérni, hogy mondjon valamit, valami biztatót, amivel megnyugtat.
Vártam, hogy letegye a kezét, de mivel nem tette, én kaptam bele. Erre ő megfogta a kezemet és egy kicsit közelebb húzott magához. Döbbenten néztem mély, barna szemeibe, de nem tudtam kiolvasni belőlük, hogy mégis mi járhat a fejében.

• Mond meg őszintén. El tudod viselni azt, ami vagyok? - kérdezte.

Sűrűn pislogva bámultam rá, mert nem értettem, mégis miért kérdez tőlem ilyet. Mi az oka?
Rendben, eléggé sok dolgon mentem át a délután, de nem értettem semmit.

• Joel, én...
• Ha igen, csak szólj, és azonnal itt leszek. Ha nem, akkor is szólj, nem haragszom meg. Megértem.

Értetlenkedve ráncoltam a homlokomat, de nem vettem le szemeimet az övéiről.
Kinyitotta az ajtózárat, hogy kiszállhassak a kocsiból és bemehessek a házba. Sóhajtottam egyet, majd épp indultam volna ki, de meggondoltam magamat és visszafordultam hozzá.
Jobb kezemmel óvatosan megfogtam az arcát, majd lassan közeledtem hozzá. Nem akartam még megcsókolni, ezért éppen csak az ajkai mellé elejtettem egy puszit. Megfordultam, kiszálltam az autóból és próbáltam nem beesni a kapun. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy Mischa ne vegyen észre rajtam semmit. De mégis ez hogyan lehetne lehetséges? Túl izgatott voltam és attól tartottam, hogy kiült az arcomra mindaz, amit legbelül éreztem.
Kinyitottam az ajtót, de még egyszer visszafordultam. Joel még mindig ott állt a ház előtt, járó motorral. Intettem neki, majd beléptem a házba és becsuktam magam mögött az ajtót.
Mischa szinte abban a pillanatban megjelent előttem, széttárt karokkal, boldogan. Nem értettem a viselkedését, az agyam annyira tele volt, nem bírtam azon gondolkodni, mi baja van.

• Hol jártál? - kérdezte, miközben átölelt.
• Csak a rezervátumban – próbáltam megütni a közömbös hangnem szintjét.

A háta mögött újabb alakot láttam meg: Matt volt az. Látszólag ő is nagyon örült valaminek, én pedig csak egy dolgot reméltem: hogy nem terhes Mischa.
Ettől a gondolattól megijedtem és gyorsan elengedtem anyámat. Értetlenül néztem rá, mire kézen fogva odaráncigált Matthez. Zsebre vágtam a remegő kezeimet és próbáltam játszani, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem akarta felkiáltani, hogy: hé ma majdnem megölt egy vámpír de a leopárd falka megjelent és elintézte a problémát!
Annyira bolond nem voltam, hogy önmagamat juttassam diliházba.
Várakozóan Mischára meredtem, aki egyik kezével átölelte a derekamat. Kezdtem komolyan megijedni, talán valami olyan dolog történt, amit én nem akarok.

• Nos? - érdeklődtem a magyarázatra várva.
• Matt és én sokat beszélgettünk, rólad és a kapcsolatunkról egyaránt. Nem akartam megint költözni és Matt amúgy is hotelszobában lakik, szóval úgy döntöttünk, hogy ideköltözik hozzánk! Persze, csak ha nem zavar téged – lelkendezett Mischa.

Az igazat megvallva teljesen le voltam döbbenve, de tekintettel az utolsó mondatára és arra, hogy mennyire boldogan mesélte a dolgokat, nem volt szívem azt mondani, hogy ide ne merjen költözni. Matt amúgy is túl szimpatikus személyiség volt a számomra ahhoz, hogy bunkó legyek vele.
Magamra erőltettem egy mosolyt, és igyekeztem minél eredetibb lenni.

• Nem, nem zavar – feleltem.
• Tényleg?
• Aha.

Mischa megkönnyebbülten elmosolyodott, majd magához ölelt és egy pár pillanatig így szorongatott, aztán elengedett, én pedig mosolyogtam még egyet, majd bementem a szobámba, elővettem az alváshoz használt ruhámat, majd befoglaltam a fürdőszobát.
Elmerültem a kád meleg vízben, pontosabban a víz alatt. Nem hallottam hangokat, végre kizárhattam a külvilágot. Így is nehéz volt felfognom mindent, ami történt, amit megtudtam a délután folyamán. De miért? Miért léteznek ilyen misztikus lények? Azért, hogy ne legyen a föld békés? Nem bántam, hogy Joel sokkal különlegesebb, mint azt valaha is hittem volna, de szó szerint sokkolt, hogy olyan dolgokba keveredtem, ahol semmi keresnivalóm nincsen. Nekem nincs semmi erőm, hogy megvédhessem magamat. Nem vagyok gyors, nem tudok átváltozni semmivé, hogy elmenekülhessek, ha szükség lenne rá. De miért is lenne erre szükségem? Miért kellene elmenekülnöm? Hisz itt megtaláltam mindazt, ami az életben rám várt. Ez a hely sokkal több dolgot rejteget, mint amit én valaha is hittem. Mikor ideköltöztünk, azt hittem, hogy ez is csak egy átlagos hegyvidéki kisváros lesz, unalmas emberekkel, nyugodt hétköznapokkal.
Erre mi történt?
Belepottyantam a misztikus világ kellős közepébe. Miért is félek, amikor a világ legtökéletesebb emberei őrködhetnek felettem, ha szükségem van arra? Hiszen minden itt van előttem, csak érte kell nyúlnom! Mi az, ami visszatart? Mi? Hát persze, hogy semmi!
Semmi nem tart vissza, de sokkal több dolog van, ami hozzá húz a misztikumhoz. Gondoljunk azonnal Joelre! Nincs még egy olyan személy a világon, mint ő. Hogy nem vettem észre ezt eddig?
Persze van olyan, ami egy kicsit visszatart: a vámpír.
Bár ha jobban belegondolok, a nélkül is belebotolhatnék egybe, hogy nem tudok mindarról, ami Blue Lake rezervátumában történik. Ennyi erővel teljesen mindegy, hogy tisztában vagyok-e a titokkal, vagy sem. Ez már lényegtelen.
Felültem a kádba és újból lélegezni kezdtem. Erre a napra elég volt a vízből.
Kikászálódtam a kádból és megtörölköztem. A tükörben bámultam magamat és csodálkoztam, hogy Mischa nem jött rá, hogy nincs minden rendben velem. Még én magam is láttam, mennyire megváltoztam. Az arcom egyszerre volt ijedt, boldog és elborzadt.
Ijedt attól, mert nem tudtam felfogni, hogy mi történik velem. Boldog természetesen Joel miatt. Elborzadt pedig a délután kötött ismeretségemtől. Úgy éreztem, ha délután nem csalogat magával annyira az erdő, akkor most a legnagyobb gondom Matt lenne és az, hogy ideköltözik.
Jó, jó, igazából nem volt akkora gond. Csak tudtam jól, hogy furcsa lesz ez az egész. Tizenegy éve csak anya és én voltunk, most pedig befurakodik egy újabb személy. Nem attól féltem, hogy Matt sem pontosan olyan, mint amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Attól tartottam, hogy miatta meg fog változni az a jó, egészen pozitív kapcsolat, amit Mischa és én évek alatt megkötöttünk.
Felöltöztem, majd mentem volna vissza a szobámba, amikor hallottam, hogy anya a nevemen szólít. A hang a nappaliból jött, ezért arrafelé vettem az irányt. Egyedül volt, a tévét nézte, ezért leültem mellé és várakozóan tekintettem rá.

• Matt hol van? - kérdeztem végül.
• Hazament, hogy összecsomagoljon – magyarázta.

Bólintottam, majd a tévére meredtem. Éppen reklám volt, valami sorozat bemutatója. Elnézegettem, mert úgy láttam, Mischa nagyon próbálkozik magában megfogalmazni, mit is akar mondani nekem. Én ráértem, ezért úgy döntöttem, hogy megvárom, míg magában néhányszor lejátssza a beszélgetésünk kimenetelét.
Pont vége lett a sorozat ajánlónak, amikor végre megszólalt.

• Mentem volna segíteni neki, de azt mondta, hogy maradjak inkább itt veled. Röstellem, hogy én nem vettem észre és neki kellett felvonnia rád a figyelmemet... De annyira boldog voltam az összeköltözéstől, hogy képtelen voltam másra koncentrálni. Nagyon sajnálom. De mond csak, most, hogy elnézem az arcodat, tisztán látom, van valami gondod. Mesélj róla, kérlek.

Nos, sok mindenre számítottam, de konkrétan erre a témára egyáltalán nem.
Megpróbáltam ésszerű magyarázatot adni neki, kikerülve a vámpír, vagy éppen a leopárd szót.

• Nem igazán aludtam jól az éjjel – kezdtem bele a hazudásba. - Nyúzott vagyok, ez minden.

Pár másodpercig csak nézett, figyelte az arcomat, majd egyszerűen rávágta.

• Hazudsz.

Döbbenten pislogtam rá. Azt hittem, profi hazudozó vagyok, de most nagyon úgy tűnt, van még mit tanulnom.

• Nem – ráztam meg a fejemet.
• Akkor nem mondod el a teljes igazságot.

Na, jó, ez azért már kicsit tisztább dolog volt. De azért így sem mondhattam csak úgy neki, hogy mi is történik ebben a kisvárosban. Amilyen, mihelyst nem látom, hívott volna egy pszichológust.

• Semmi komoly, csak... megbeszéltük a dolgokat Joellel. Volt egy kis félreértésünk azelőtt, mielőtt megbetegedett, és ma egy kicsit összeszólalkoztunk. Ő is csatlakozott a rezervátumi haverjaihoz, szóval ez is feljött témába. De kibékültünk, mostantól kezdve minden a legnagyobb rendben lesz – magyarázkodtam, majd a mondatom végén egy kicsit elmosolyodtam, hogy megnyugtassam a bizonytalanul méregető anyámat.

Úgy láttam, hogy a beszédem végére egészen megkönnyebbült az arckifejezése. Ennek láttán én is kicsit jobb kedvre derültem, ezáltal Mischa is bevette az egész mesémet. Pedig azt a dolgot még meg sem beszéltük Joellel. De majd az este...
Jó ötlet jutott eszembe, így jó éjszakát kívántam anyámnak és álmosságra hivatkozva bemenekültem a szobámba. Bezártam az ajtót, majd előkaptam a telefonomat.
Tárcsáztam Joel számát és reménykedtem, hogy felveszi, azonban csak az üzenetrögzítő jelentkezett, ezért hagytam neki üzenetet:

Joel kérlek, gyere el az este hozzám. Nyitva hagyom az ablakot, csak be kell lökni.

A rövid üzenet lényege csak annyi volt, hogy várom és reménykedem, hogy eljön.
Letettem a telefont, majd odamentem az ablakhoz és kinyitottam. A hűs levegő betört a szobámba, ezért behajtottam teljesen, de nem fordítottam el a zárat, hogyha Joel hajlandó lesz megjelenni nálam, akkor könnyedén be tudjon jönni a szobámba a nélkül, hogy felkeltenénk Mischa-t.
Lecsuktam a villanyt, majd befeküdtem az ágyamba és megpróbáltam elaludni, bár nem jött könnyen a szememre álom. Sokat forgolódtam és éreztem is, hogy félek.
Csak abban reménykedtem, hogy nem egy vámpír surran be az ajtón, hogy megöljön álmomban.