A munkalapnak támaszkodva agyaltam azon, most mit kellene csinálnom. Mégis mit tehetnék még? Még beszélni sem tudok senkinek erről az egészről! Mit mondhatnék olyannak, aki nem érezte azt, amit én? Hogyan fogalmazhatnám meg?
A kólás pohárral együtt mentem be a nappaliba. Beleültem a fotelba, és gondolatok nélkül bámultam a kezemben lévő poharat. A teljes csendet megzavarta valami új hang. Mintha valaki dobálta volna az ablakot, vagy valami hasonló. Odamentem az ablakhoz és kinéztem a ház mögött lévő semmiségbe. A házunk mögött nem sokkal volt még egy út a Blue Lake sugárút, de ott már nem voltak házak, utána kezdődött a végtelen erdő.
Eleinte csak a fákat néztem, amik ugyanannyira ki voltak cserélve, mint a Blue Lake – Arcata közöttiek. Máskor, ahogy megláttam az erdőt, máris kirázott a hideg, eszemben sem volt, hogy tegyek egy kirándulást. Most viszont... éreztem, ahogy csalogat. Úgy döntöttem, hogy teszek egy sétát, legalább kihasználom a helyzetet, hogy kevésbé látom félelmetesnek az erdőt, nem úgy, mint általában. Ez alkalommal nagyon is tetszett. Szépnek találtam.
Előkerestem a szekrényemben egy kicsit strapabíróbb cipőt, egyébként nem öltöztem át, csak egy széldzsekit magamra kaptam. Bezártam az ajtót, a kulcsot pedig visszatettem a helyére.
Megkerültem a házat és elindultam az erdő felé. Nem volt messze a ház hátuljától, így nem kellett sokat mennem. Sétálás közben észrevettem valamit.
Mintha az egyik fánál ott állt volna egy férfi, aki annyira ismerős volt a számomra, de egyszerűen nem ismertem fel. Nem láttam tisztán, csak távolról, így nem is tudtam hirtelen kihez hasonlítani. Csak egy pillanatra néztem félre, és már el is tűnt. Biztosra vettem, hogy ő is kedvet kapott a túrázáshoz. Nem csodálkoztam ezen, hisz tényleg annyira szépek voltak a fák.
Ahogy beléptem az erdőbe, valamiféle felüdülést éreztem, mintha megkönnyebbültem volna a fák között. A föld száraz volt, nem kellett dagonyáznom, viszont a melegtől sem kellett szenvednem.
Egy ideig csak lassan sétáltam a totális zöldség között, majd hirtelen megiramodtam és belevetettem magamat a túrázásba. Úgy siettem, mintha az út végén találtam volna valamit, valami igazán értékeset. Folyamatosan kapaszkodtam a fákba, mintha attól tartottam volna, hogy elveszik őket tőlem. Annyira különös volt az egész viselkedésem. Egyáltalán nem értettem.
Egy nappal ezelőtt még a hátam közepére kívántam az erdőt, most pedig a legnagyobb nyugodtsággal felszerelve jártam át azt. Mintha mindig is tipikus túrázó lettem volna, aki örökké csak a kalandokat keresi.
Egy kicsit elkezdtem azon tanakodni, mit mondok majd Mischának, mi vett rá arra, hogy az erdőben lófráljak? Felvetettem néhány ötletet, például azt, hogy láttam valakit az erdőben és követni kezdtem, vagy segélykiáltás szerűséget hallottam, de ezeket egyből kilőttem, hiszen úgy is átlátott volna rajtam. Ha láttam valakit az erdőben, akkor úgy voltam vele, jó neki ott bent, ha már arra vetemedett, hogy bemegy oda. Ezt Mischa is pontosan jól tudta, így azonnal rájönne a hazugságra, és onnantól kezdve már csak egy lépcsőfok volt az igazság.
Így hát úgy döntöttem, majd reflexből mondok neki valamit. Lehet, hogy nem is lesz rá szükség, mert hamarabb hazamegyek, mint ahogy ő megérkezik. Ez a dolog éltetett, mással nem is igazán foglalkoztam. Majd csak mondok neki valamit, ami épp az eszembe jut.
Most viszont teljesen átadtam magamat a fák és páfrányok rengetegének. Minden csupa zöld volt, talán túl zöld – de valahogy ez tetszett. Soha az életbe nem éreztem így és nem is tudtam, mi ütött belém, de rájöttem, hogy ezen felesleges gondolkodnom. Úgyse jutottam volna soha a végére.
Mindig találtam volna ki valami új dolgot. Egyesek szerint túl leleményes voltam kiskoromban.
Ahogy egyre beljebb kerültem az erdőben, valahogy megváltoztak az érzelmeim. Már valahogy nem tetszett annyira, nem éreztem magamat biztonságban. Rám tört a pánik, amit veszély közelében mindig éreztem. Zihálni kezdtem, úgy éreztem, elvesztem.
Fogalmam sem volt, merre kellene mennem, szinte menekültem a fák közeléből, de egy erdőben ez eléggé nehéz próba volt. A nagy ijedtségben és sietségben állandóan felbuktam valamiben, így körülbelül fél óra szenvedés után már egészen jól megismertem a talajt, annyiszor elestem. A kisállatok zaja pedig csak még többet rontott a helyzetemen.
Leültem az egyik fa törzséhez, összehúztam magamat és azon gondolkodtam,  most mi legyen. Hogy fogok kijutni egy hatalmas erdőből? Hisz teljesen elvesztettem az útvonalat! Egyáltalán nem emlékeztem, hogy merről jöttem, hiszen a nagy eszemnek hála nem egyenesen mentem, nem is a sövényen, hanem egy teljesen más, saját útvonalon. Tökéletesen elvesztem.
Úgy döntöttem, hogy elindulok megkeresni a rezervátumot. Elvégre, ha csak keletre megyek, akkor pontosan kijutok valahol a rezervátumba, és akkor már nyert ügyem lesz hazafelé, egyenesen az aszfalton. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy amilyen szerencsés vagyok, elég sokat kell majd barangolnom. Éppen ezért álltam fel a fa mellől és indultam is el kelet felé.
Magamban három szót ismételgettem: egyedül vagyok, egyedül vagyok, egyedül vagyok.
Megpróbáltam arra koncentrálni, hogy kitaláljak a végtelen erdőből a helyett, hogy elkezdek pánikolni egy sorozatgyilkossal kapcsolatos elméletemen, miszerint együtt lófrál az erdőben, csak hogy ő áldozat után kutatva, aminek tökéletesen megfelelek a hatalmas túrázási mániámmal.
Örültem annak, hogy nem sötétedett túl hamar, mert biztosan az erdőben tölthettem volna az éjszakámat. Ettől a gondolattól még jobban iszonyodtam, ezért egyre gyorsabban szedtem a lábaimat. Ki kellett jutnom! Csak ez éltetett.
Először azt hittem, hogy a rezervátum valamelyik sarkát látom, de csalódnom kellett, mert csak egy kisebb tisztás volt ott. Minden esetre legalább egy kevés szabad levegőt adott nekem, ami kicsit frissebb volt, mint a sok fa között lévő.
Szerencsésen felbuktam egy újabb kődarabban, miközben tenni akartam egy gyors kört saját magam körül. Szépen elhasaltam, de ahogy csak tudtam, igyekeztem felállni, miközben leporoltam a széldzsekimről a koszt és még amit összeszedett a talajról.
Mikor felnéztem, már nem voltam egyedül.
Ugyanaz a férfi állt tőlem néhány méterre, akit akkor láttam, mikor elindultam kirándulni. Most, hogy jóval közelebb volt hozzám, jobban láttam, hogy mennyire csúnyák az arcvonásai. Egyet pislogtam és közel álltam az ájuláshoz: legalább öt méterrel közelebb került hozzám, egyetlenegy pillanat alatt.
Döbbenten figyeltem, ugyanaz a férfi volt, akit anno láttam reggelizés közben az ablakból.
Így, közelről, szó szerint rondának láttam. A homloka olyan volt, mintha állandóan mérges lenne és ráncolná, bőre pedig mintha egy megkékült volna a hidegtől, de ajkai vörösek voltak.
És a szemei...
A szívem kihagyott egy dobbanást.
A szemei pirosak voltak. Pirosak, mint a vér. Nem csak a pupillája körül, hanem az egész ínhártyáján. Az egész szeme mélyvörös, akár a bársony. Éreztem, forog velem a világ, szinte felfordult a gyomrom. El sem tudtam hinni, hogy ilyen létezik. És ezek után jött a java.
Egy sötét színű inget viselt, helyenként gomb nélkül és pontosan láttam, teste csont és bőr. Egy teljesen egyszerű nadrág fedte alsó felét, viszont a lábai csupaszak voltak.

Lábai?

Jobb szót nem találtam azokra a gusztustalan, eldeformálódott lábfejekre, amik neki voltak. A lábujjai majdnem hogy egybenőttek, a lábfejek duzzadtak voltak, púposak.
Teljesen ledöbbenten bámultam a torzszülöttet, miközben azon gondolkodtam, mit akarhat tőlem? Ő lenne a sorozatgyilkos, akitől rettegtem? Ő kutat új áldozatok után?

• Hahó – suttogtam, mivel alig jött ki hang a torkomon.

Talán nem lett volna szabad társalgásba kezdenem vele. Közel jártam az ájuláshoz, de amikor gonoszul elvigyorodott, már teljesen elkapott a hányinger is. Fogai sárgásak, szürkék voltak, helyenként letörtek, szemfogai nagyok. Ínyei duzzadtak és élénkpirosak.

• Bevallom, mélyen megsért, hogy ennyire megfigyeled, mennyire ocsmány vagyok – szólalt meg mély, félelmetes hangján.

Azonnal azon voltam, hogy megvédjem magamat. Nem akartam, hogy megöljön, vagy hasonló azért, mert nem tartottam a legszebb embernek a világon.

• Ne haragudj, én nem akartalak megbántani! - hebegtem.

Nevetve mászkálni kezdett előttem, el és vissza, mintha azon tanakodna, mit tegyen velem. Én viszont majdnem összeestem félelmemben. Soha életemben nem találkoztam ennyire ocsmány lénnyel. Megpróbáltam nem bámulni, nehogy még jobban felhúzzam.

• Érzem, mennyire félsz – szólalt meg.

Reménykedtem, megnyugtat, hogy nem kell, mert csak a kinézete torzszülött, egyébként nem egy beteg és kegyetlen sorozatgyilkos.

• Jól teszed.

A szívem egy pillanatra megint megállt, az egész testem megremegett. Éreztem, mennyire rosszul vagyok, és szédülök. A fejem zúgott és kiült rajtam a meleg. A gyomrom összeszorult, én pedig alig kaptam levegőt. Zihálni kezdtem, mire a különös idegen elmosolyodott, kivillantva ocsmány fogsorát.
Újabb pillantás után már közvetlenül előttem állt, egy lépésnyire tőlem. Éreztem, hogy felfordul a gyomrom a látványától. Hogy lehet valaki ennyire ronda? Nagyot nyeltem.

• Annyira ínycsiklandó illatod van, hogy nem bírok ellenállni neked. Pedig tegnap már táplálkoztam egy közeli városban, de kikészít a véred – suttogta a fülembe.

Nem tudtam elhinni, hogy jól hallom-e azt, amit mondott. Kannibál lenne? Emberi vért iszik, és emberi húst eszik? A gyomrom csak úgy kavargott, nem kellett sok, hogy kijöjjön belőlem minden, amit aznap elfogyasztottam. De akkor történt valami.
Morgás, ismerős morgás. Felébredt bennem a remény lángja. Túlélhetem ezt a napot?