Mindig is gyűlöltem a hétfőt. Utáltam elkezdeni egy újabb hetet, újabb kihívásokkal. Nem szerettem korán kelni sem, de ezen a napon még nehezebbnek tűnt, mint bármikor máskor.
Megpróbáltam kimászni az ágyból, de a tervem nem sikerült. Belegabalyodtam a takaróba és leestem a földre. Nagy nehezen feltápászkodtam és kikapcsoltam az ébresztőmet. Ilyenkor mindig korábban keltem, mert tudtam jól, hogy milyen lassú vagyok. Most is csak átcsoszogtam a fürdőszobába, hogy egy gyors tusolást megejtsek, már amennyire csak gyors tudtam lenni.
Kétszer felbuktam, egyszer csak a fürdőszekrény választott el a földtől. Sikeresen megkapaszkodtam benne. Először mindig hideg vizet zúdítottam magamra – na persze nem jéghideget –, hogy egy kicsit felébredjek. Jesszusom, mondtam már, hogy gyűlölöm a hétfőt?
Vasárnap este előkészítettem a ruhát is, hogy normálisan öltözzek fel, ne kómásan szedjek össze egy szettet, ami ráadásul nem is illik egymáshoz. Felkaptam a táskámat és átbotorkáltam a konyhába.
Elővettem egy tálat, öntöttem bele müzlit meg tejet és leültem a székre reggelizni, miközben – szokásomhoz híven – a szemben lévő ház felett halványan látszódó dombokat bámultam.
Úgy láttam, hogy túl hideg nincsen, ezért már előre örültem, hogy fagyoskodni nem fogok.
Mischa a reggeli kávéjáért könyörögve esett be a konyhaajtón. Jó reggelt kívánt, én pedig közöltem vele, hogy a hétfő reggelek sosem jók. Bár az utóbbi időben teljesen mindegy volt, hogy hétfő vagy péntek, mindegyiket ugyanúgy untam, Joel nélkül.
Nagyon reméltem, hogy hamarosan jobban lesz. Utoljára múlt pénteken beszéltem Abraham-mel telefonon, azt mondta, hogy már jobban van, de még mindig nem látogatható. Szomorú voltam, amiért nem mehetek hozzájuk, de annak azért örültem, hogy végre jobban van.
Mindennek ellenére ugyanolyan unottan indultam az iskolába, mert tudtam jól, hogy úgyse lesz ott a buszmegállóban. Emlékszem, hogy néhány napig mennyire kerestem a négy bandatag között, hogy hátha ott rejtőzik ő is valahol. Aztán egy idő után már mind a hatan ott voltak az iskolában, akkor már újból kocsival jöttek, de nagyon zavart, hogy az ebédlőben, vagy ha találkoztam velük a folyosón, akkor állandóan néztek. Attól tartottam, hogy Joelt megölték és most engem szemeltek ki újabb áldozatnak, de őszintén szólva ezt mással nem osztottam meg. Elég volt az is, hogy én néztem magamat abszolút hülyének. Nem volt szükségem arra, hogy más is annak lásson.
Mint minden reggel, most is csendesen és egymagamban sétáltam a buszmegálló felé. Az idő tűrhető volt, bár a szél fújt és állandóan felkavarta a hajamat. Majdnem leálltam vele veszekedni, hogy ne kavarja össze a nehezen beállított hajamat, de már komolyan kezdtem azt hinni, hogy szakemberre lesz szükségem. Még egy pszichiáter is hülyének nézett volna.
Ahogy sejtettem, a buszmegállóban megint csak a szokásos emberkék voltak. Csatlakoztam hozzájuk és vártam, hogy folytatódjon a borzalmasan unalmas hétfői napom.
Hallgattam a többieket, ahogy vidáman beszélgetnek, hogy elbohóckodnak egymással, mindannyian boldogok és könnyedén veszik a mindennapokat. Azon tűnődtem, hogy nekem is ilyennek kellene lennem. Hisz az egy dolog, hogy sorra vesztem el a legjobb barátaimat, kezdve Jasmine-nal és remélhetőleg befejezve Joellel. Nem akartam egyedül leélni az életemet azért, mert azok, akikhez a legjobban kötődtem, valami úton-módon eltávolodtak tőlem.
A busz megérkezett, én pedig ledobtam magamat valahova középtájra, szokás szerint be az ablak mellé. Az utolsó felszállóhelynél Ashley mellém ült, Cariba pedig elénk. Mellette ült egy srác, szinte bömbölt a fülhallgatójából a zene, ami egyikünknek sem volt zavaró tényező. Cariba állandóan hátrafelé nézett és velünk beszélgetett. Vagyis legtöbbet ő beszélt meg Ash, de azért néha én is megszólaltam, csak ne tudják rám fogni megint, hogy alig beszélek.
Éppen bámultam ki az ablakon és hallgattam a csajok vitáját, miszerint két színész közül melyik a helyesebb, amikor ismerős motorhangot hallottam. Szokás szerint, most is megelőzött minket az egyiptomiak terepjárója, de most volt valami, ami még furcsább volt: Joel.
Először nem is bírtam volna felismerni, de furcsának tartottam, hogy most hárman voltak a platón, pedig általában csak ketten voltak, hiszen bent legalább négy hely van. Öten is elférhetnének bent, hanem lenne mindegyik annyira széles vállú.
Teljesen letaglózva tapadtam az üvegre. Nem tudtam elhinni, hogy Joel is olyan lett, mint ők. Hosszú, fekete haja már nem volt sehol, felváltotta a rövid, borzos séró. Ugyanúgy, mint a többiek, csak egy felső meg egy hosszúnadrág volt rajta, kezeiben kártyák voltak. Megint játszottak.
Azonban mikor elhaladtak mellettünk, láttam, hogy felemelte a fejét és nézett a buszra. Nem tudtam pontosan, hogy engem nézett-e, vagy bárki mást, de abban biztos voltam, hogy nem egy boldog arc nézett fel az ablakra.
Megszólalni se tudtam, annyira le voltam taglózva. Ash azonnal észrevette rajtam, hogy nincs minden rendben, de mire ő kinézett az ablakon, a terepjáró már elhajtott.

• Mi a baj Deby? - érdeklődött Cariba is.

Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam el nekik, hogy mi a baj. Mondjam azt, hogy Joel csatlakozott a sátánista egyiptomiakhoz, lenyírta a haját és ugyanúgy keménykedik a platón, mint a többi új haverja? Azt hiszem, nem ezt a választ várnák el tőlem.

• Majd meglátjátok a suliba – feleltem.

A lányok döbbenten néztek rám, én viszont nem voltam hajlandó tovább magyarázni a dolgot. Úgyis meglátják, és majd reagálnak, ahogy akarnak. Vagy mint én.
Mérhetetlenül dühös lettem, ökölbe szorítottam mindkét kezemet, bár a jobbat gyorsan elengedtem, mert éreztem a fájdalmat a csuklómban. Ilyen mozdulatoktól még mindig fájt.
A bal kezemet viszont ugyanúgy szorítottam. Nagyon mérges voltam, megfogalmazhatatlanul.
Ha Chace Bomani a közelemben lett volna, fú, nagyon leordítottam volna a fejét. Mit csinált, amivel sikerült rábeszélnie Joelt a csatlakozásra? Magától nem tette volna, ezt jól tudtam! Átmosták az agyát, vagy mi?
Képtelen voltam elhinni, hogy vele is megtették. De miért ő? Hisz ő annyira vidám és életre való volt! Miért kellett tönkretenni a gyermekiesen szabad lelkét? Miért kellett elvenni tőlem?
Addig, míg le nem szálltam a buszról, csak magamban morgolódtam. Ahogy mentünk fel a barátnőimmel az épületbe, pontosan láttam, hogy a srácok ott ülnek fent a platón, vagy ott beszélgetnek a kocsi mellett. Láttam, páran engem néztek, ezért szigorúan előre meredtem, hogy csak az iskolára tudjak koncentrálni. Szinte berúgtam az ajtót, teljes idegből. Végre valamin kitölthettem az idegességemet. Cariba és Ashley mellettem jöttek, hozzánk csatlakozott Alea is.
Most már ők is tudták, hogy miért lettem a buszon annyira ideges. Egyenesen a szekrényekig mentünk, meg sem álltunk addig. Kinyitottam az enyémet, kivettem belőle az egyik könyvet, majd amilyen erősen csak tudtam, bevágtam a szekrény ajtaját. Hatalmasat csattant, mindenki rám is nézett, mire morcosan felkiáltottam, hogy mit bámulnak. A csajok látták rajtam, hogy mennyire felhúzott, hogy Joel csatlakozott a rezervátumi bandához, mióta leszálltunk a buszról. Egyikük sem csodálkozott a dolgokon, ugyanolyan döbbent arccal ültek le mellém a padra, mint amilyet én vágtam. Csak én pluszban még mérges is voltam.

• El sem tudtom hinni, hogy ő is olyan lett – suttogta Cariba.
• Most mit csináljunk? Hisz nem engedhetjük, hogy Joel is ilyen őrült legyen! - csattant fel Ashley. - Én kimegyek és kiosztom őket!
• Nehogy! - pattant fel Alea és lefogta a szőke lányt. - Még a végén hajlamosak lesznek megütni!

Mindketten visszaültek a padra és csak néztek maguk elé.
Fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom. Ash igazat mondott, nem hagyhatjuk, hogy Joel is olyan őrült legyen, mint a haverjai! Ekkor jutott eszembe, hogy az első órám biológia, és ilyenkor mindig a legjobb barátom mellett ültem. Most vajon mi lesz? Új órarendet kért magának, vagy mi? Vagy nem fog mellém ülni, csak hogy ne kelljen hozzám szólnia?
Jó ideig ott ültünk a padon és agyaltunk, legalábbis én agyaltam. Éreztem, hogy valamit tennem kell, valamit muszáj, mert nem hagyhatom, hogy ő is olyan legyen.
A csengő hangja szakította félbe a gondolatmenetet.
Azonnal felpattantam a padról és már indultam is a biológia tanterem felé. Még nem volt bent a terembe, én ettől függetlenül leültem a helyemre és vártam, hogy Joel is megjelenjen.
Az óra elkezdődött, én pedig legalább tíz percet öklendeztem, mivel a belső szervekről volt szó, mikor nyílt az ajtó.
Nem láttam, hogy ki állt ott, csak azt láttam, hogy a tanár valakivel konzultál, majd belép egy srác. Elsőnek azt hittem volna, hogy új diák, ha nem láttam volna már.
Joel volt az, azonnal el is indult az utolsó szabad hely felé – vagyis mellém. Nem bírtam rá nézni, egyszerűen olyan dühös voltam, hogy csak magam elé bámultam, bele a füzetbe, miközben firkáltam. Joel ledobta magát a székre, végig láttam a testtartásán a szemem sarkából, hogy mennyire feszes és komor. Szigorúan csak előre néztem, amikor láttam, hogy egy kicsit felém fordította a fejét. Kisebb fájdalmat éreztem a csuklómba, ezért azonnal odakaptam az ép kezemmel.
A hajamat úgy megigazítottam, hogy véletlenül se tudjak ránézni a fiúra, és ő se lásson tisztán engem. Alig vártam, hogy vége legyen az órának.
A levegő annyira túlfűtött volt, végig éreztem a remegést a
testemben, azt nem tudtam pontosan, hogy az idegességtől, vagy a félelemtől, amit Joel jelenléte váltott ki belőlem. Őszintén, még soha nem féltem a közelében. Ez alkalommal viszont komolyan elfogott a rettegés. Szégyelltem magamat e miatt. Hiszen ő – talán csak volt – a legjobb barátom. Miért bántana?
Mindennek ellenére áldás volt a csengő hangja. Felpattantam a székről és kimenekültem a teremből. Majdnem nekimentem Dan-nek, aki éppen el tudott kapni.

• Minden rendben, Deby? - kérdezte.
• Igen, köszi – feleltem gyorsan és már mentem is tovább.

Biztos voltam benne, hogy egy ideig csak nézett utánam, mert már valamilyen szinten ismertem, ha valami furcsa emberrel találkozott, mindig utána bámult.
Sikeresen felbuktam a saját lábamban, pont a szekrényem előtt. Nekiestem, de legalább elkapott valami. Kinyitottam, beletettem a könyvemet, kivettem egy másikat és megint bevágtam az ajtót.
Olyan gyorsan száguldoztam, hogy mindenki csak nézett, mi ennyire sietős nekem. Őszintén szólva én sem tudtam, egyszerűen csak siettem, hogy addig se gondolkodjak, egyszerűen meg akartam szabadulni saját magamtól. Természetesen nem sikerült, mikor kiértem a szabad levegőre, azonnal elkaptak a gondolatok, amiktől már kikészültek. Fogalmam sem volt, mi történik, de teljesen tönkretette az életemet. Azt hittem, hogy Blue Lake unalmas és csendes lesz, erre állandóan történik valami, ami még jobban és jobban megterhel. Már fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék.
Az egész délelőttöm így telt. Minden szünetben kétségbe voltam esve és azt kívántam, hogy bárcsak maradtunk volna Los Angelesben, ott, ahol tökéletes volt az életem. Ez a kisváros mindent tönkretett! Szó szerint mindent! Gyűlöltem és szidtam, ebben a pillanatban döntöttem el, hogy mihelyst leérettségizek, költözök vissza. Majd dolgozok valamit és besegítek Connornak, hogy el tudjuk tartani a családját. Akkor Jasmine bátyja visszamehet az egyetemre, az anyja pedig mehetne a kórházba. Bárcsak ott maradtunk volna Mischával! Miért kellett ide költöznünk? Miért kellett tönkretennie az életemet? Miért nem voltunk jók ott, LA hatalmas világában? Miért?
Idegességemben természetesen enni sem tudtam. Ott ültem az asztalnál, elettem egy érintetlen alma és egy rostos üdítő, de az sem bontottam ki. Egyszerűen csak bámultam és azon agyaltam, miért futott zátonyra az életem?
Hangos nevetést hallottam, ezért oldalra fordítottam a fejemet. A szekta belépett az ajtón, egy újabb taggal. Joel is ugyanolyan vidámnak tűnt, mint a barátai. De a nagy boldogság mögött én láttam az arcukon a fáradtságot, némi kínszenvedést. Tudtam, hogy nem örülnek annyira a fejüknek, mint amennyire mutatják. Fogtak néhány tálcát, telepakolták mindenféle étellel, majd leültek a törzsasztalukhoz és csak úgy tömték a fejüket. Undorodva meredtem a bandára, legfőképpen a bandavezérre és egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Éreztem, hogy szinte szétvet az ideg, képes lennék felrobbanni. A kezeim szinte remegtek a dühtől és mérgelődtem a korábbi csuklótörésem miatt, hiszen szétverhetnék egy bokszzsákot.
Eltoltam magamat az asztaltól és mielőtt a többiek lefoghattak volna, már el is indultam a hatalmas és félelmetes banda felé. Észre sem vették, hogy feléjük tartok, teljesen nyugodtan és szórakozottan ettek tovább. Útközben megköszörültem a torkomat, hogy meg tudjak szólalni és arra figyeltem, hogy a nagy sietségemben nehogy felbukjak a saját lábaimban.
Mikor odaértem az asztalhoz, még mindig nem néztek rám. Olyan érzés volt, mintha semmibe vettek volna. Vagy éppen az, hogy észrevették, hogy ott vagyok, csak megvárták, míg megszólalok.
Én úgy voltam vele, ha ez kell nekik, hát legyen ez. Akkor kezdem én.

• Beszélnünk kell, Joel – jelentettem ki komolyan, ellenvetést nem tűrően.

Ekkor rám nézett az egész banda, néhányan mögém is néztek. Hátrafordultam és láttam, hogy az egész ebédlő minket néz. Most ennél fontosabb dolgom volt, ezért visszafordultam a szektához.
Chace felállt a székről, így magával vonzotta a tekintetemet.

• Beszéljünk – mondta lazán.
• Nem veled akarok beszélni! - morogtam rá.

Mindenki Chace-t figyelte, szó szerint, az egész étkező. Karba tettem a kezeimet és vártam, hogy mondjon valamit. Láttam rajta, hogy fontolgat dolgokat, majd leült a helyére.

• Menj – szólalt meg végül.

Joel egyszer se nézett rám, ebben a pillanatban sem. Egyszerűen csak felállt a helyéről és elindult az ajtó felé. Akármennyire is lett a szekta tagja, az ajtóban megállt és bár nem nézett rám, az ajtót kinyitotta előttem. Nem feleltem semmit, csak mohón kimentem az udvarra, olyan helyre, ahol négyszemközt beszélhetünk. Nem néztem hátra, de tudtam jól, hogy Joel ott jön mögöttem, hiába volt teljesen hangtalan. Egyszer csak úgy döntöttem, hogy a fa alatt tökéletes lesz, ezért odamentem és megálltam alatta. Mikor megfordultam – nem is tudom, hogy miért – arra számítottam, hogy egyedül leszek, azonban Joel ott állt mögöttem. A földet kémlelte és valahogy addig nem is volt hajlandó felkapni a fejét, ameddig meg nem szólaltam.

• Én... megértem, hogy megharagudtál rám, amiért arra kértelek, hogy a nálatok alvásomról ne beszélj senkinek, de... ettől még nem kell ebbe a szektába tartoznod! Mit csináltok ti, hogy ennyire fáradtak vagytok mindig? Egész éjszaka imádkoztok a sátánnak, vagy mi?
• Nevetséges, hogy azt hiszed, sátánisták vagyunk – morogta. - Fogalmad sincs, hogy mennyi mindenen mentem át az utóbbi napokban! - még mindig nem nézett rám és ez idegesített.
• Igen, láttam, hogy mennyire szenvedtél a hanta vírustól, de attól még nem kell csatlakoznod ezekhez! Ez nem magyarázat semmire!
• Ez nem erről szól! Nem a hanta vírusról! - hördült fel.

Felemelte a fejét, egyenesen rám nézett, bele a szemeimbe.
Megváltozott körülöttünk az egész világ.
Nem tudom, hogy mi történt. Egyszerűen csak néztük egymást, bámultam a hatalmas csokoládé színű szemeit, és teljesen úgy éreztem, hogy elvesztem. Nem voltak gondolataim, megszűnt minden körülöttünk. A szívem nagyot dobbant, majd mintha egy másodpercre elhallgatott volna.
Pislogni sem tudtam, egyszerűen csak bámultam őt. Annyira gyönyörű volt. Megmagyarázhatatlan.
Nem tudom, hogy az ő fejében mi játszódhatott le, de én teljesen elhűltem. Úgy éreztem, hogy megőrülök, hogy akarom, nem akarok nélküle élni, fontos a számomra, és hogy... szeretem.
Teljesen ledöbbentem. Nem tudtam megszólalni, egyszerűen csak néztem őt, ugyanúgy, ahogy ő nézett engem. Értetlenséggel, lepődöttséggel és elképesztő csodálattal. Óvatosan kinyújtottam a kezemet és hozzáértem forró mellkasához. Sóhajtottam. Olyan érzés volt, mint egy beteljesülő vágy. Pedig még nem is éreztem ajkait, nem éreztem, hogy átölel és hozzám simul, egyszerűen csak megérintettem a testének egy pontját és máris úgy éreztem, mindenem megvan a világon.
Láttam rajta, hogy ő sem értett semmit. Nem zavart, úgy döntöttem, hogy elengedem, hadd fontoljon át mindent, hadd beszélje meg a barátaival.
Mikor nagy nehezen le tudta venni rólam a szemeit, megfordult és berohant az ebédlőbe. Nem tudom, mi történhet odabent, de biztos voltam benne, hogy a barátai már tudják. Ők, akik kiállnak mellette, akik testvérüknek tartották.
Joel... Csak most vettem észre, hogy mennyire gyönyörű ez a név, hogy mennyire káprázatos és hogy mennyire hozzá illik. Mennyire tökéletes, s hibátlan.

Várjunk csak!

Mély levegőket vettem és próbáltam összeszedni magamat. Mikor gondoltam így a szektára ilyen pozitívan? Mióta gondoltam úgy, hogy ezek a srácok kitartanak Joel mellett? Mióta gondoltam úgy, hogy testvérükként tekintenek rá? Mi történik, mi történt velem?
Leültem a fa melletti padra és továbbra is döbbenten bámultam magam elé. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt velem. Sosem vettem észre, hogy Joel ennyire helyes. Sosem vonzódtam hozzá ennyire, mint most.
Már minden teljesen más. Most még nagyobb a káosz. De hol marad a magyarázat? Azt ki mondja meg nekem, mi történik ezen a helyen? Hogy mi történt Joel és köztem?
Hallottam a csengőt, ahogy jelzi a diákoknak, hogy véget ért az ebéd, ideje órára menni. Én viszont moccanni se tudtam, csak bámultam magam elé és nem is érdekelt, hogy esetleg lemaradok az utolsó órámról, ami történetesen testnevelés. Figyeltem, egy csomóan elhagyják az ebédlő területét, néhányan szabályszerűen rohantak. Sejtettem, hogy milyen órájuk lehet.
Azt is láttam, hogy valaki felém tartott. Lazán lóbálta a karjait maga mellett, én pedig csak most vettem észre, hogy mennyire nem hasonlítanak egymásra a rezervátumiak. Legalábbis Ben és Joel egymás ellentétei voltak. Hogy nem vettem észre mindezt eddig?

• Hahó – mosolygott rám Ben. - Jössz?

Próbáltam magamat összeszedni, mély levegőt vettem, hogy egy kicsit visszakerüljek az élők világába. Felálltam a padról és bólintottam.

• Ettől a naptól kezdve szerintem egy kicsit többet fogunk találkozni – nevetett.
• Nem értelek – feleltem őszintén.
• Majd fogsz.

Én úgy voltam ezzel, hogy hát ha ő mondja, akkor az biztosan úgy lesz, így nem feleltem semmit, csak mentem tovább a tornaterem felé. Benjamin megígérte, hogy a női öltözőnél megvár, én pedig bementem gyorsan átöltözni. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mit vettünk előző órán, de az emlékeim hiányosak voltak. Most valahogy egy kicsit sem sikerült koncentrálnom.
Ahogy ígérte, Ben ugyanott állt az ajtó mellett, rám várva. Együtt mentünk be a tornaterembe és megígérte, hogy lesz a párom órán. Mintha a biztonsági őröm lett volna, de komolyan.
Ahogy szétnéztem a csarnokban, már kicsit jobban emlékeztem az előző órára. A tollaslabda szabályait tanultuk, amiről nekem fogalmam sem volt, mert én azt hittem, hogy dobáljuk egymás felé a labdát és vissza kell ütni, lehetőleg a tollas ütővel. Most pedig jött a gyakorlat.
Párokat kellett választanunk, majd szétszéledtünk és elkezdtük a játékot. Borzalmasan béna voltam, valahogy teljesen el volt varázsolva az agyam. Alig tudtam néhányszor visszaütni a labdát, de Benjamin végig türelmes és kedves volt velem. Megdöbbentett ez az egész, minden, ami történt velem. Hogy megváltozott a véleményem az egyiptomi srácokról, és ők is kedvesebben viselkedtek velem, legalábbis Ben eléggé jó fejnek számított. De ami a legmegdöbbentőbb volt, az Joel.
Kellett nekem ennyit agyalnom, a labda helyett az ütőt dobtam vissza a páromnak és majdnem fejbe is találtam vele. Éppen csak félreugrott előle, én pedig azonnal mellette teremtem.

• Jesszusom Ben, jól vagy? - kérdeztem ijedten.
• Hát persze. Semmi bajom – vigyorgott.
• Annyira sajnálom, én nem akartam!
• Nyugalom Deby, tudom – megfogta mindkét vállamat és csak mosolygott.

Felszedte a földről az ütőmet és visszaadta, hogy folytassuk tovább a játékot, már amennyire bírtam. Ez a srác kicsit elvonta a figyelmemet, állandóan kinevetett, amiért nem tudtam elütni a labdát, és a végén már annyira készen voltunk mindketten, már azon is nevettünk, hogy feldobtam a labdát, ütésre készen. Főleg olyankor, mikor feldobtam a levegőbe és a hátam mögött esett le. Próbálkoztunk úgy játszani, hogy háttal álltunk egymásnak, de természetesen esélytelen volt. Hálás voltam Bennek, amiért elszórakoztatott.
Óra után egyedül álltam kint a buszra várva egészen addig, míg Cariba meg nem jelent mellettem.
Azonnal kíváncsi volt mindenre, mit beszéltünk, mitől lett annyira különös Joel, amikor visszatért az ebédlőbe. Én azt sem tudtam, mit kellene hazudnom neki, így azt mondtam, egy kicsit összevesztünk azon, hogy csatlakozott a szektához, de nem igazán beszéltünk.
Nem igazán beszéltünk. Nem a legjobb kifejezés, de megfelelt magyarázatnak.
Út közben hazafelé – mint mindig – én ültem az ablak mellett és a fákat bámultam. Megváltoztak.
Mintha a nap folyamán kicserélték volna őket. Most nem félelemkeltőek voltak, hanem barátságosak, biztonságot nyújtóak. Szinte hívogattak.
Kotortam hazafelé menet, csak úgy szedtem a lábaimat. Berontottam a ház ajtaján és úgy becsaptam magam mögött, hogy nem csodálkoztam volna, ha kitörik belőle az üveg. Beszélnem kellett valakivel, de sürgősen. Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem.
Ledobtam a táskámat az ágyamra, miközben elővettem a mobiltelefonomat. Visszamentem az előszobába és a sarkamba lépve lehúztam a lábaimról a cipőket, közben pedig vártam, hogy barátnőm felvegye a telefonját.

• Deby?
• Jas! Szia!
• Mi történt? - hallottam a hangján, hogy izgatott a beszédstílusom miatt.

Fogalmam sem volt, hol kezdjem neki a mesélést. Miközben a konyhában matattam üdítő után, megpróbáltam megfogalmazni magamban, mit is mondjak neki.

• Deby ott vagy?
• Persze itt. Csak nem tudom, hogy hol kezdjem!
• Az elején.
• Jó... - kihangosítottam a telefont, majd letettem a munkalapra. - Emlékszel a rezervátumi egyiptomiakra, akikről annyit meséltem?
• A sátánistákra?
• Ne mondj ilyet! Nem azok!

Meglepett csend volt a válasz a legutóbbi mondatomra. Miközben kiöntöttem magamnak egy pohár kólát, vártam, hogy Jasmine reagáljon valamit.

• Mi van velük? - kérdezte végül.
• Nos... az a helyzet, hogy Joel... csatlakozott hozzájuk.

Hangos kiáltás jött a túloldalról, ami a Teremtő nevével párosult. Tehát megleptem ezzel is.
Belekortyoltam az üdítőbe és vártam, hogy folytathassam.

• Ezért hiányzott három hétig az iskolából? - érdeklődött tovább.
• Nem tudom – feleltem határozatlanul, majd vártam egy kicsit a folytatással. - De ma találkoztam vele.
• Tényleg? Beszéltetek?

Istenem, hogy mindenki azt kérdezi, beszéltünk-e! Igen, beszéltünk, de csak addig, amíg a szemeimbe nem nézett. Most tényleg azon tanakodtam, mégis miért hívtam fel Jasminet. Hisz mit mondhatnék neki erről az egészről? Hogy összenéztünk és megváltozott minden? Mégis hogy fejezzem ki magamat, hogy ne nézzen teljesen őrültnek? Tanácstalan voltam, de valami válasszal elő kellett rukkolnom.

• Pár szót – feleltem röviden. - Egy kicsit veszekedtünk, amiért sátánista szektának neveztem a bandát, de valahogy... nem jutottunk a téma végére.
• Miért? Mi történt?

Haboztam. Mondjam el neki az igazságot? Végül is miért ne? Hiszen a legjobb barátnőm! Mi baj lehet? Legfeljebb őrültnek hív, amit talán túlélek. Rosszabb nem lehet.

• Fogalmam sincs, hogy mi történt. De biztos vagyok benne, hogy megváltoztatta az életemet.
• Deborah, nem értem, hogy miről beszélsz. Érthetőbben nem megy?
• Sajnálom, de nem – mondtam. - Mennem kell! Szia.

Jasmine még marasztalt volna, meg akarta beszélni, de én már ki is nyomtam a mobilt.