Ahogy leszálltam a buszról, már indultam is hazafelé. Nem foglalkozva azzal, hogy egy csapat srác mögöttem lófrál, mivel a rezervátumba igyekeztek. Még mindig csak négyen voltak, Chace és Ben továbbra is távol maradtak az iskolától. A legjobban azt hiszem ez Liam-ot zavarta, még morcosabb volt, mint bármikor máskor. Közben pedig mintha egy kicsit boldogabb is lett volna, amiről én úgy gondoltam, hogy jelenleg ő az ideiglenes bandavezér, mivel Chace és Ben nincsenek sehol sem. De valami ismeretlen fáradtság és nyúzottság ott lapult benne és a többiekben is.
Megráztam a fejemet, hogy elzavarjam belőle a gondolatokat. Átirányítottam a figyelmemet az előző napról maradt kajára, amit el fogok fogyasztani ebédre, aztán úgy is megyek a könyvtárba.
A megszokott módon dobtam le a táskámat az ágyamra, majd lazán összekötöttem a hajamat a tükör előtt. A konyhába vettem az irányt, ahol egy tálban megmelegítettem magamnak az ebédet.
Leültem a kis asztalhoz és miközben megpróbáltam enni valamit, csak bámultam kifelé az ablakon. Amikor egyedül ettem, mindig ennél az asztalnál ültem.
Ebéd után bepakoltam a mosógépbe egy adag szennyest és elindítottam a mosást, majd egy kicsit igazítottam a sminkemen a fürdőszobában. Előkerestem az olvasójegyemet és már el is indultam.
Az idő most sokkal kellemesebb volt, a két héttel ezelőtti időjárás csak átmeneti enyhülés volt a környéken és Blue Lake-ben egyaránt. Így most egy hosszúnadrágban, tornacipőben és egy vékonyabb farmerkabátban koptattam a járdát, útban a könyvtár felé.
Szerencsémre nem voltak túl sokan, ezért még az egyik számítógéphez is jutott nekem hely.
Miután megnéztem az e-mailjeimet és válaszoltam azokra, amikre érdemes volt, valamiért úgy döntöttem, hogy utánanézek, mégis milyen betegségben szenved Joel.
Megnyitottam a legnépszerűbb keresőt és beírtam a rubrikába, hogy hanta vírus.
Reménykedtem a használható információkban, tudni akartam, mi az, ami tönkreteszi a fél életemet. Több oldalt is átnéztem és azt tudtam meg róla, hogy a rágcsálók terjesztik, a vizeletükkel vagy az ürülékükkel való érintkezés során lehet a legkönnyebben elkapni. Könnyebb esetben a vesét, nehezebb esetben a tüdőt támadja meg. Legfőbb tünete a láz – amit Joelnél én magam is észrevettem – és innentől kezdve voltak felosztva a tünetek két részre. Ha a tüdőt támadta meg a vírus, akkor köhögés, nehéz levegővétel, ha a vesét, akkor hasi-háti fájdalmak, megszűnhet a vese működése. Ahogy a cikkeket olvastam, kirázott a hideg. Semmiképpen sem akartam szegény Joel helyében lenni. Így azért már jobban elfogadtam azt, hogy nem látogathatom.
Amikor azt olvastam, hogy a vírus lappangási ideje 10-20 nap, kicsit hevesebben kezdett dobogni a szívem, mert véletlenül sem akartam, hogy én is elkapjam. Végül úgy döntöttem, hogyha öt napon belül nem fekszek ágynak, akkor én nem kaptam el. Ez azért megnyugtatott, bár öt nap számomra eléggé tág fogalom. Ahogy egy kicsit jobban utánanéztem a betegségnek, az igazat megcáfoló dolgokra bukkantam. Egy orvos szerint az USA délkeleti-keleti államaiban fordul inkább elő, mint Texas vagy Florida. Továbbá úgy olvastam, hogy mérsékelten magas láz lép fel, viszont amit én azon a szombat reggelen láttam, az egekbe szökött. Ha mérsékelt a láz, nem hiszem, hogy úgy izzadt és szinte égett volna Joel. Sokkal több dolgot találtam ebben a cikkben, az arcról is leírtak néhány tünetet, mint az elkékült bőr az ajkak körül, elfehéredés, beesett szemek, de én egyiket sem tapasztaltam a barátomon. Vagy a sötét bőrszíne miatt nem lehetett látni? Nem hiszem.
Amikor a cikk végére értem, döbbenten bámultam a monitort. A rengeteg információból csak két dolog stimmelt: a láz (bár az nem teljesen) és a szapora lélegzetvétel. Semmi több.
Azon kezdtem el törni a fejemet, mi nem tetszik ebben az egészben. Végül is nem tudhatok mindent, hiszen nem biztos, hogy minden tünet egyszerre jelentkezik. Lehet, hogy miután elmentem, akkor lett még rosszabbul. Vagy talán... tévesen ítélte meg az orvos és nem is hanta vírussal fertőződött meg Joel. Igen, ez lehet az. Vagy?
Vagy Abraham hazudott nekem.
Megremegtem, ahogy a cikk címét bámultam. Mi van, ha ugyanaz történik Joellel is, mint Penn-nel történt? Hogy össze-vissza hazudtak, hogy Joel ne keresse fel Penn-t, pedig a srácnak nem is volt semmi baja. Bár mi van, ha megbetegedett ideiglenesen, valami könnyűvel, például influenza, és beállították valami komolyabbnak, hogy legyen ideje Chace-nek átmosni a srác agyát.
És most ugyanez történne Joellel is? Vagy még rosszabb?
De miért hazudna nekem Abraham erről? És miért akarná, hogy feláldozzák a fiát? Ő is ilyen őrült lenne? Azért nem zavarta, hogy Chace olyan furcsán bánik szegény sráccal?
Mi történik itt?
Majdnem hangosan mondtam ki a legutóbbi mondatot, éppen időben fogtam vissza magamat.
Bezártam az ablakot és úgy döntöttem, hogy ezt a sok őrültséget el kell felejtenem, ezért odamentem a könyvekhez és válogatni kezdtem, hogy mit kellene haza vinnem kiolvasni.
Egymás után vettem elő a könyveket, elolvastam a tartalmukat, ha nem tetszett, visszatettem a helyére, ha tetszett, beleolvastam. Ekkor döntöttem el, hogy mit veszek ki.
Találtam egy egészen izgalmasnak tűnőt, a címe: Hadd mondjam el... A sztori eléggé érdekes volt, az elsős gimnazista Melinda teljesen magába zárkózott, senkivel nem beszél, mert senki se foglalkozik vele. Az egész akkor kezdődött, amikor egy bulin kihívta a rendőröket.
És ezek után csavarodik tovább a történet, engem pedig érdekelt, hogy mi sülhet ki belőle, ezért odamentem a pulthoz és kivettem. Az úton hazafelé nem olvastam, egyszerűen csak fogtam a kezembe. Úgy döntöttem, hogy beugrok Mischa munkahelyére, mielőtt hazafelé venném az utat.
Én sosem akartam asszisztens lenni, engem valahogy semmi sem érdekelt. Nem volt konkrét életcélom, de a filmezés világa érdekelt. Nem színészként, inkább rendező, producer, vagy egyéb háttérmunkásként.
Ahogy beléptem az ajtón rájöttem, hogy életemben először járok ebben az épületben. Nem volt túl nagy sürgés-forgás, itt-ott láttam néhány embert, egy-egy irodát, hozzá asszisztenseket, de anyámat csak az emeleten találtam meg. Épp valamit nagyon pötyögött, amikor odaértem hozzá.

• Szia, M... anya! - köszöntöttem.
• Deby, kicsim! Végre itt vagy! - lelkendezett. - Egy munkatársam szeretne megismerni.

Ijedten rádobtam az asztalára a könyvet, majd megfordultam. A szemben lévő asztalnál egy férfi ült, eléggé kifinomult stílussal, félrefésült hajjal. Tőle nem igazán féltettem anyámat, kicsit másnak nézett ki, mint az átlag férfiak. Azonnal felpattant a székről és odajött hozzám.

• Szia Deborah! Robert vagyok – mutatkozott be.

Rosszul tettem az előítéletességem miatt a férfival szemben, hiszen lehet, hogy kicsit furának tűnt, de közvetlensége és kedvessége majdnem elvarázsolt.

• Örvendek – mosolyogtam.

Beszéltünk néhány dolgot, kérdezett rólam dolgokat, az egyéni ízlésemről, az életemről, a barátaimról, majd visszaült a helyére, mert akkor érkezett meg Matt.

• Dabe, jó újra látni!

Egyéni szokása volt, az biztos. Még soha senki nem becézett így, mindenkinek csak Deby voltam.
Mischa biztosan nagyon jó hatással lehetett rá. Feldobta a fantáziáját.

• Téged is, Matt – feleltem udvariasan.

Egy kicsit kezdtem bánni, amiért beugrottam anya munkahelyére. Igazán mehettem volna haza azonnal és nekiülhettem volna a könyvnek. Mennyivel egyszerűbb lett volna, de nem, nekem ezt is túl kellett bonyolítanom. Gratulálok, Deborah.
Egy kicsit még beszélgettem Mischával, elmondtam neki, mi az a kevés dolog, ami történt az iskolában, majd azt mondtam neki, hogy sok házim van, és inkább hazamegyek. Felkaptam a könyvet és szinte menekültem az épületből.
Időközben egy kicsit be is borult és futni kezdtem, nehogy eleredjen az eső és megázzak. Bementem a házba és a második az volt, hogy elfoglaltam a nappaliban található kényelmes fotelt, és nekikezdtem olvasni. A könyv annyira magával ragadott, hogy addig fel se néztem belőle, míg Mischa haza nem ért. Ekkor már fél hat volt.

• Megtanultál? - kérdezte, miközben átöltözött kényelmesebb ruhába.
• Ööö igen.
• Rendeljek pizzát vacsorára?
• Aha!

Megállt a tévé mellett, ekkor néztem fel először, mióta leültem olvasni.

• Ennyire érdekes?

Elmosolyodtam és bólintottam. Finoman kifejezve, érdekes.
Kezdtem elfáradni, ezért az olvasójegyemet használtam könyvjelzőnek, majd felkeltem a fotelből és nyújtózkodtam egyet. Teljesen elgémberedtek az izmaim.
Mischa már megrendelte a pizzát, így mikor meghallottam, hogy csengetnek, kiáltottam anyának, hogy majd én kinyitom és már az ajtóban is voltam.
Mikor szembetaláltam magamat a futárral, két másodpercre lehűltem. Nem is tudtam, hogy Penn futárként dolgozik. Úgy forgattam a szemeimet, hogy ő ne lássa meg, majd átnyújtottam neki a pénzt. Odaadta a pizzát és még mielőtt közelebb került volna a kapuhoz, mint az ajtóhoz, utána kiáltottam.

• Hogy van Joel?

Megtorpant és pár másodpercig csak állt egy helyben. Nem siettettem, tudtam jól, hogy meghallotta és vártam, hogy megszólaljon. Kíváncsi voltam, hogy milyen magyarázatot talál ki.

• Javult már az állapota? - kérdeztem újból.

Penn nem fordult meg, továbbra is háttal állt nekem. De legalább válaszolt.

• Nem mondanám.

Ezzel a semmit mondó felelettel fogta magát és már rohant is. Beült a kocsiba és elhajtott.
Elhűlve néztem utána és azon tanakodtam, most mi legyen.
Megfordultam és bementem a konyhába. A szeleteket egy nagyobb tányérra tettem, a doboz a kukában landolt, én pedig már vittem is a vacsorát a nappali-étkezőbe. Mischa ott ült az asztalnál, hálás tekintettel bámult rám, amikor megjelentem. Ezek szerint már nagyon éhes lehetett.

• Sokáig tartott – jegyezte meg mosolyogva.
• Egy ismerős volt a futár – magyaráztam.

Elvett egy szelet pizzát, én pedig utánoztam. Ettünk egy kicsit, mielőtt folytattuk volna a témát.

• Ki volt az?

Először elveszítettem a fonalat, közel voltam a visszakérdezéshez, „milyen ismerős”, utána esett csak le, hogy a pizza futárról beszélünk.

• Joel unokatestvére – magyaráztam.

Láttam Mischa-n, hogy egy pillanatra megfagyott, valószínűleg az én arckifejezésemen. Azt hiszem, pofákat vághattam. Nem igazán kedveltem Penn-t, főleg azok után, amit azon a pénteki napon leművelt, amikor elmentem a rezervátumba, hogy Joel társaságában töltsem el a délutánt.
A fél pizzát én ettem meg, mikor már a következő szeletért nyúltam volna rájöttem, hogy anyámnak is hagynom kellene, ezért megköszöntem a vacsorát és már rohantam is a cuccaimért, hogy elfoglalhassam a fürdőszobát.
Legalább negyven percig áztattam magamat a kellemes meleg vízben. Kicsit elszenderedtem, közel álltam ahhoz, hogy elaludjak, ezért kimásztam a kádból és megtörölköztem. Néha elbámultam magamat a tükörben, most is így tettem. Gesztenyebarna színű hajamat rajongásig szerettem, teljesen odáig voltam érte, mert mikor rásütött a nap, olyan vöröses árnyalata volt.
A bőröm színe átlagos barna, szemeim pedig mogyoró barnák, kicsikét sötétebbek, egészen különlegesek. Ez az árnyalat valahogy ritkább volt a szemek tekintetében.
Felvettem az alvó cuccomat és bementem a szobámba. Úgy döntöttem, hogy gyorsan megcsinálom az írásbeliket, a szóbelit ezúttal félretettem.
A biológia munkafüzetben lévő feladatokat gyorsan megcsináltam, spanyolból megírtam a tételt a családomról – ez azért a tervezettnél több időbe telt –, majd befejeztem a matek házit.
Elpakoltam a táskámba és kimerülten feküdtem az ágyamba. A villanyt már eloltottam, bemásztam a takaró alá és a párna egy részét magamhoz öleltem.
Hosszú idő óta most először jutott az eszembe mindaz, amit az interneten olvastam Joel betegségéről. Annyi dolog volt leírva, annyi ellentmondás, hogy teljesen összezavarodtam. Aztán ott van Penn... ő azt mondta, hogy nem igazán javult az állapota.
Valahogy kezdtem úgy érezni, hogy e mögött az egész helyzet mögött több áll, mint egy vírusfertőzés. Másképp miért hazudnának az embereknek és miért hazudna Abraham nekem?
Nem tudtam felfogni, miért történik mindez. Hisz annyira jó volt egy ideig minden. Jól éreztem magamat ebben a kisvárosban, szerettem itt élni, és ami a fontos, hogy barátaim is voltak, vannak is, de a legfontosabbat, azt, aki a legjobban a szívemhez nőtt, elveszítettem.
Borzalmasan éreztem magamat és néha az járt a fejemben, hogy talán az én hibám, talán én rontottam el valahol. Talán valami rosszat mondtam.
Lehetséges az, hogy egy élet megromoljon egyetlenegy kérés miatt? Vagy kettő, vagy még több? Hisz én csak annyit kértem Joeltől, hogy az ott alvásom maradjon titokban, ő pedig annyira felkapta volna a vizet ezen? Én nem hittem, hogy ennyire megbántom vele! Nem akartam megbántani, sohasem.
De mégis, ahogy visszaemlékeztem arra a pillanatra, mikor rám mordult, mikor hangja nem olyan barátságos volt, mint mindig, hanem bunkó, haragvó, kegyetlen.
Annyira szörnyű volt az a néhány hét Joel nélkül. Egyre csak nézegettem a mosolygós fényképet róla és azon tanakodtam, mit csináltam rosszul. Borzalmasan éreztem magam, minden áldott nap. A kedvem nagy ívből elkerült, és még a Halloween bulira sem mentem el. Segítettem anyuéknak feldíszíteni a házat, de hiába hívtak a lányok, én nem mentem sehova. Egész este nem csináltam mást, csak horrorfilmeket néztem Mischa és Matt társaságában.
Halkan sóhajtottam a fájdalmas emlékekre és megengedtem egy könnycseppnek, hogy lefolyjon az arcomon.

Tűnj el innen, Deby.