A következő hetek egyszerűen borzalmasan teltek! Pár napig otthon maradtam a csuklóm miatt, egész nap csak filmet néztem és unatkoztam. Mozogni nem igazán bírtam, így legalább két kilót híztam is. Megesküdtem, ha minden rendben lesz a kezemmel, egyből tornázni kezdek.
Ráadásul még meg is fáztam! Állandóan tüszköltem, fújtam az orromat, a torkom is fájt egy kicsit. Negyed óránként mentem a konyhába, csinálni magamnak teát, amivel enyhíthetem a szenvedésemet. Úgy négy nap múlva már jobban is lettem, legalábbis a náthából kigyógyultam. Hálát adtam az égnek, amiért nem tüdőgyulladással szenvedtem. Ez is elég rossz volt.
Főzni is csak fél kézzel tudtam, ami legfőképpen akkor nem volt jó, mikor pakolásznom kellett dolgokat. Az első héten egyáltalán nem is voltam iskolában, állandóan kaptam is az üzeneteket, amiben gyógyulást kívántak. Mindenkitől jöttek SMS-ek, kivéve attól, akitől a legjobban vártam.
Én viszont hívogattam egészen addig, míg Abraham felvette. Érdekelt, mi van Joellel, de én is mesélni akartam arról, hogy mennyire unalmas a mosolya nélkül.
Abraham viszont azt mondta, hogy nem tudja adni, mert nagyon-nagyon beteg. Azon nyomban meg akartam látogatni, de azt mondta, hogy véletlenül se tegyem. Azt mondta, hogy hanta vírusa van, ami rendkívül fertőző és nem akarja, hogy én is megbetegedjek.
Kérdeztem, hogy mikor látogathatom meg Joelt, erre Abraham lecsapta a telefont – vagy megszakadt a vonal. Egy pár pillanatig csak döbbenten bámultam a készüléket, utána próbáltam elhitetni magammal, hogy egyszerűen csak megszakadt a vonal.
Matt nem járt hozzánk, de Mischa elég sűrűn „túlórázott”. Nem értettem, miért hazudott nekem, hiszen annyival könnyebb lett volna azt mondania, hogy mégis együtt vannak és munka után még együtt töltenek valamennyi időt. Nem haragudtam volna meg miatta, hisz megértem, ha Mischa boldog akar lenni. Sosem haragudtam volna rá ezért.
Ahogy telt az idő, a csuklóm már jobban is volt és végre mehettem iskolába is.
Cariba és Ashley majd' a nyakamba ugrottak, amikor megláttak a buszon. Gondoskodtak arról, hogy sose unatkozzak. Állandóan magyaráztak, mesélték, hogy mi történt az iskolában, ameddig én otthon szenvedtem egymagamban. Annyit beszéltek, főleg Cariba, nem is kellett attól tartanom, hogy nekem kell felhozni valami témát a zavart csend ellen.
Épp az ebédemet turkáltam, amikor Dan visszahozott az életbe a kérdésével.

• Joel miért nincs itt?

Én azt hittem, ők jól tudták, hogy mi a baja, meglepett Dan azzal, hogy a legjobb haverjával egy hétig nem beszélnek. Rendben, aláírom, csak a suliban találkoznak, de én azt hittem, iskolán kívül is jóban vannak. Lehet, hogy vannak, csak nem találkoznak. Megesik az ilyen.
Az asztalnál mindenki engem nézett, várva a magyarázatot.

• Ömm... Joel elkapott egy nagyon fertőző vírust – magyaráztam.
• Ez komolynak hangzik – jegyezte meg Ashley.
• Az is – bólintottam. - Nem mehet hozzá senki sem meglátogatni.

Nagyjából ezzel le is zártam a témát, a többiek pedig folytatták a társalgást.
A legfurcsább azonban az volt, hogy egy bandatag se jött ezen a hétfőn iskolába. Döbbenten vizsgáltam az asztalukat, ami olyan üres volt, mint a gyomrom. Kíváncsi voltam, a múlt hetet is kihagyták-e, vagy csak ez alkalommal maradt otthon az egész társaság. És ha az utóbbi volt az igaz, akkor mégis miért mulasztottak egy hetet? Vagy egy hetet és egy napot. Vagy ennek sosem lesz vége? Miért kell annyira furcsának lenniük? Mi bennük annyira különleges, ami állandóan magukra vonja a figyelmemet? Egyáltalán miért járnak mindig az eszembe?
Ezen tanakodtam, miközben pénteken a busz felé bandukoltam. A legnagyobb az volt, hogy se kedden, se szerdán és még csütörtökön sem jött egy bandatag sem iskolába. Az egészet egyedül én találtam furcsának, pont ezért csak magamban gondolkodtam erről az egészről, a többieknek nem hoztam fel. Nem akartam, hogy azt higgyék, hiányoznak nekem a rezervátumiak.
Akkor döbbentem le teljesen, amikor odaértem a buszmegállóhoz. Jóval többen voltunk, mint mennyien általában lenni szoktunk. Négy magas, rövid hajú, izmos srác tarkította a nyájat. Természetesen felismertem mindet: Liam, Chris, Joseph és Lewis. De hol vannak a többiek?
Egy pillanatra megálltam és hökkenten figyeltem őket. Mind a négyen felém fordították a fejüket, és amikor találkozott a tekintetünk, kirázott a hideg. Elfordítottam a fejemet és megpróbáltam nem rájuk nézni, amikor elsétáltam előttük, de a szemem sarkából őket figyeltem. Ők pedig nyíltan engem bámultak.
Odamentem Cariba mellé és belekapaszkodtam a karjába, hogy legyen egy ideiglenes biztonságos támaszom. A buszon is mellé ültem, bár nem voltam valami nagy társaság a számára. Őt viszont nem zavarta semmi, megállás nélkül csak dumált, mesélt minden őrültségről, elmesélte, milyen filmet nézett előző este, mi történt benne meg hasonlók. A legnagyobb gondom az volt, hogy mindig a megfelelő elcsodálkozó szavakat bökjem ki, többet magyaráznom nem kellett.
Az egész délelőttöm borzalmasan lassú és unalmas volt. Közel két hete nem találkozhattam és még csak nem is beszélhettem Joelel, ami bosszantott. Valahogy annyira unalmas volt nélküle minden napom, szabály szerint kezdtem megőrülni. Mikor megláttam valakit, aki egy kicsit is hasonlított rá, már majdnem odarohantam hozzá átölelni. Nem mosolyogtam, nem igazán beszéltem, unalmamat tanulással próbáltam elűzni és olyan voltam sokszor, mint egy élőhalott.
Ezt Mischa is észrevette, egy kedd este fel is hozta témának.

• Joel még mindig beteg? - kérdezte.
• Azt hiszem – bólintottam.

Anya rosszallóan megrázta a fejét, miközben repetát szedett magának a vacsorából.

• Nem jó ez így.

Nem feleltem semmit, az igazat megvallva nem is igazán hallottam, hogy mit mondott. Mintha a fülembe vattát tettem volna, hogy ne halljak meg semmit. Néha annyira elbambultam, hogy észre se vettem, hogy mit csinálok. Most is így volt, ugyanis már nem a tányéron lévő ételt piszkálhattam a villával, hanem a tányér szélét.

• Remélem, hogy minél hamarabb meggyógyul, mert, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy mit tudnék csinálni veled, hogy visszahozzalak az életbe – tette csípőre a kezeit.
• Én élek – vágtam rá, de nem túl határozottan.
• Aha... ezt próbáld meg bemesélni olyannak, aki nem lakik veled egy házban és nem látja, hogy mit művelsz itthon.

Szégyenlősen lehajtottam a fejemet és idő előtt el kezdtem azon gondolkodni, mégis mit csináljak. Mivel ebben a hihetetlen nagyvárosban nem tudok szórakozni, úgy döntöttem, hogy elnézek a könyvtárban és kiveszek valamilyen könyvet. Legalább addig sem fogok unatkozni és Mischa is örülni fog, hogy nem rohadok otthon állandóan.

• Holnap elmegyek a könyvtárba – szólaltam meg végül.
• Remek. Addig is emberek között leszel.
• Miért te nem vagy ember? - húztam föl a szemöldökömet.

Mischa végre elnevette magát és úgy láttam rajta, hatásos volt a kérdésem. Legalább nem húzta tovább a témát. Meg volt elégedve azzal, hogy hajlandó voltam felelni neki.
Vacsora után betettem a mosogatóba a tányérokat, majd elfoglaltam a fürdőszobát, ahol hosszasan elidőztem. Hogy Mischa ne szólja meg, hogy már fél kilenckor megyek aludni, inkább csatlakoztam hozzá és együtt néztük a tévét. Valami krimi – thriller volt, ami legalább lefoglalta az agyamat. Végig azon agyaltam, hogy ki lehet a telefonáló és miért. Legalább tíz emberre ráfogtam volna a gyilkos szerepét, de a végén teljesen más volt a tettes. Briliáns.