Furcsa álmom volt. Olyan fenyegető, kissé félelmetes. Láttam a rezervátum tábláját és beléptem a kavicsútra, mentem, mentem, egyre fáradtabban, lassabban, de sose értem a végére. Pedig láttam, hogy a végén elkezdődik a betonút, ott állt Joel, csuromvizesen. Mindenáron oda akartam érni hozzá, kapálóztam, futni próbáltam, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni és ott maradtam a sötét kavics utas erdőben. Joel mellett pedig megjelent az unokatestvére. Penn a srác vállára tette a kezét, mondott neki valamit, majd mindketten elmentek. Engem pedig egyedül hagytak védtelenül a különös, sötét erdőben.
Zihálva riadtam fel az álmomból. Már világos volt, és először nem is ismertem fel a szobát. Eszembe jutott, hol vagyok, ezért oldalra fordultam és csak ekkor vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok. Pont, mint az álmomban.
Joel nem feküdt a helyén, ezért kikászálódtam az ágyból és lementem a lépcsőn. Arra gondoltam, biztosan reggelit készít. Elvégre, ahogy elnéztem, már tíz óra volt.
Azonban csalódnom kellett. Áldottam a fejemet, amiért nem igazítottam meg a hajamat, mielőtt elindultam. Penn és Ben körülvették a kanapén ziháló, betegnek tűnő Joelt, Abraham pedig ahogy észrevett, azonnal odajött mellém.

• Deborah, ne haragudj, de el kell menned.
• Jesszusom, mi történt? - kérdeztem ijedten.
• Az orvost várjuk – felelte Abraham.

Nem mondta konkrétan, mégis miért, és ha őszintének kell lennem, nem igazán tűnt riadtnak. Sőt épp ellenkezőleg, ahhoz képest, hogy a fia milyen állapotban volt, éppen csak egy kis izgalmat véltem felfedezni a hangjában, egyébként teljesen nyugodt volt. Ezt nagyon furcsának tartottam.

• Nem hagyom itt Joelt! - akadékoskodtam.
• Kérlek Deby – szólalt meg Penn izgatottan.

Visszarohantam a szobába és amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem. Még nem döntöttem, hogy hazamegyek-e, vagy ott maradok. Nem tűnt úgy, hogy a többiek annyira aggódtak volna az egészségéért, ezért végül úgy döntöttem, maradok. Nem mozdulok el Joel mellől, míg meg nem érkezik egy orvos, hogy megmondja, mi a baja.
Leszáguldottam a lépcsőn és lendületből odamentem a többiekhez. Épp hozzáértem Joelhez, és már el is engedtem: olyan forró volt a bőre, hogy szinte égetett. Ez nagyon súlyos betegség lehet, kórházba kell vinni – futott át az agyamon és már alig vártam, hogy megjöjjön a doki.
Abraham azonban lefogott és szembe fordult velem.

• Deby, most el kell menned. Hazaviszlek, rendben?
• Mi? Nem! Nem hagyom itt Joelt! Nem látod, hogy szenved?
• Mindannyian látjuk – szólt bele mögöttem Ben.

Mérgesen néztem rá, csak utána fordítottam vissza a fejemet, hogy folytassam a szóváltást Abraham-mel, de ő már kapta a kabátját, hogy elvigyen kocsival.
Nyílt az ajtó, én pedig már épp hálát akartam rebegni, amiért megérkezett az orvos, de csalódnom kellett. Chace jött be, mögötte Liam és úgy láttam, hogy a bandavezér valahogy kicsit jobban aggódott a barátomért, mint a tulajdon apja. Kezdett ez az egész furcsa lenni.
Abraham tekintetéből kiolvastam a hálát. Ekkor esett le a lényeg: nem is orvost hívtak, hanem ezt a sátánista szektavezért. Hirtelen dührohamot kaptam és kiabálni kezdtem.

• Hogy ő? Mit keres itt? Ő nem orvos, csak egy fura szekta vezére! Egy ilyenre bíznád a fiad életét Abraham? - követelőztem attól eltekintve, hogy csak egy napja ismertem őt.

Abraham épp azon volt, hogy lenyugtasson, én viszont nem hallgattam rá. Odamentem a többiekhez és kiabálva le akartam rángatni Joel-ről Chace-t.

• Ne érj hozzá! Hozzá ne merj nyúlni! Esküszöm, ha bármi baja esik, feljelentelek téged meg a sátánista bandádat a rendőrségen! - ordítoztam Chace felé, de Ben már le is szedett róla.

Nem láttam a férfin a megbántódást, teljesen nyugodt volt – legalábbis az én mondandómmal szemben. Joel-re azonban figyelt, én pedig attól tartottam, hogy valami nagyon rosszat terveznek, Abraham pedig belement, mert nem tehetett mást. Körülbelül hiszti rohamot kaptam.

• Tűnj el innen, Deby – ez határozottan Joel hangja volt.

Teljesen le voltam hűlve, mert ez nem olyan kedvesen megkérő hang volt, hanem olyan erőszakos, bunkó, flegma. Olyan hangnem, amilyet nem szoktam meg tőle. A mondat belemászott a fülembe, a hallójáratomon át az agyamba. A szavak átjárták a tudatom összes pontját, képtelen voltam pár pillanatig megmoccanni. Szemeim könnybe lábadtak.

• Ben, vidd haza – hangzott Chace nyugodt mondata.

Épp azon voltam, hogy tiltakozzam, de esélyem sem volt. Ben egyszerűen csak felemelt és kivitt az ajtón. Rúgkapáltam, ütöttem a srác hátát, de ő teljesen immunis volt a hisztimre.
Egyszerűen csak bedobott a terepjáróba és mielőtt feltéphettem volna az ajtót, ő már a túloldalon beszállt és bezárta az ajtót. Nem kötötte be magát és csak ekkor vettem észre, hogy milyen lengén van megint felöltözve. Nem időztem el a kinézetén, hiszen majdnem ugyanolyan volt, mint a többi szekta tagja, csak az arca kicsit feszültebb tűnt.

• Engedj el! - kiáltottam rá.
• Akármit csinálsz, nem teszem meg – beindította a motort. - Most pedig hazaviszlek.

Majdnem nekiugrottam, de mivel hirtelen megindult az autó, ráadásul át is hajtott valami nagyobb kődarabon, elkapott a lendület és lefejeltem a műszerfalat. Ájulás lett a következménye, Benjaminnak pedig egy békés pár perc, vagy nem tudom, mennyi. Nem voltam magamnál.
Akkor lettem újra észnél, amikor megérkeztünk a házunk elé. Ben óvatosan pofozgatott, mire kinyitottam a szemeimet. Egy kicsit szédültem és nagyon-nagyon zavarodott voltam. Hirtelen azt sem tudtam, merre vagyok. Kinéztem az ablakon és ledöbbentem. A házunk előtt álltunk, ami a legnagyobb nyugodtságban állt arra várva, hogy bemenjek.

• Ne gyere a rezervátumba. Nem lesz rád szükség.

Ezeket a szavakat akkor fogták fel a füleim, amikor már becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját. Vissza akartam fordulni, tagadni mindent, követleni, hogy visszavigyen, de addigra már Ben el is indult visszafelé a rezervátumba, igaz, kerülővel, mert egyenesen ment.
Döbbenten bámultam utána, majd mikor felfogtam a dolgokat, elindultam befelé a házba.
Értetlenül bámultam az udvaron elhelyezkedő bordó férfiinget. Felvettem, majd bementem a házba. Nem hallottam semmit, ezért felkiáltottam.

• Anya!

Mivel reagálást nem kaptam, ledobtam az inget a konyha ajtaja mellé és elindultam anya szobája felé. A konyhaajtó nyitva volt és egy férfihang dobbantotta meg az amúgy is könnyed ijedő szívemet.

• Helló.

Megremegtem. Megfordultam és félősen beléptem a konyhába, miközben megfigyeltem az ismeretlen férfit, aki a zabpelyhemet ette a kis asztalnál. Félmeztelen volt, csak egy sötét farmernadrágot viselt. Bőre világos, haja szőke, a tarkóján fogta össze. Kékeszöld szemei boldognak tűntek, kevés szőke szakáll az állán ékeskedett.
Zavarodottan nekitámaszkodtam az ajtófélfának, kezeimet belegyömöszöltem a nadrágom zsebeibe. A fal közvetlenül a hátam mögött volt úgy, ha szükséges, ki tudjak rohanni a házból. Velem szemben ült a férfi a kis asztalnál, mögötte a nagy ablakok, amik az utcára néztek.
Nem szóltam semmit, csak szégyenlősen lehajtottam a fejemet.
Ekkor jelent meg Mischa. A zöld trikó volt rajta, amiben aludni szokott, egy törölközővel a vizes haját dörzsölgette. Mikor meglátott, döbbenten fonta össze a karjait a mellkasán. Közelebb lépett, majd benézett az asztalhoz. Zavartan elmosolyodott és intett a férfinak, aki köszöntötte.
Szerintem a legnagyobb zavarban mégis én voltam. Megvakartam a fejemet és megigazítottam a hajamat is. Mischa szőkés haját csavargatta, miközben idegesen harapdálta az ajkát.
Mérges lettem rá, mert leesett, hogy mi történt az előző éjjel. Többet ivott a kelleténél és elcsábította az egyik munkatársát. Éppen nem morogtam, miközben ellöktem magamat a faltól és elszáguldottam anyám mellett úgy, hogy közben rá nem néztem. Beszáguldottam a szobámba, hangosan becsapva magam mögött az ajtót, amit be is zártam. Véletlenül se jöjjön be senki.
Hallottam, ahogy pár pillanat múlva a konyhaajtó is becsukódott. Sejtettem, hogy éppen bocsánatot kér Mischa a pasitól és elmagyarázza neki, hogy mostanában kicsit lázadóbb vagyok, mint máskor.
Kiterültem az ágyra és éreztem, hogy megerednem a könnyeim. Most annyira rosszul jött össze minden. Joel borzalmas beteg lett, ráadásul meg is haragudott rám. Arra kényszerítenek, hogy hazajöjjek, ahol megint nem a legjobb látvány fogad. Egy idegen férfi a konyhában a reggelimet zabálja, anyám pedig tök másnapos, ráadásul a legjobb barátnőm élete is totális romokban hever.
Beleüvöltöttem a párnámba, ahogy csak bírtam, de a hangot próbáltam elnyomni, hogy más ne lehessen része a szenvedésemnek. Csak magamra tartozik, hogy mélyponton vagyok.
Totál ideges lettem, legszívesebben ordibáltam volna mindenkivel, aki a közelemben van. Most annyira jól jött volna, ha utálnék valakit, akin kitölthetném a mérgemet.
Odarohantam a szekrényemhez és átöltöztem kicsit otthoniasabb, kényelmesebb ruhába.
Úgy felgyűlt bennem a feszültség, hogy egyet gondoltam – nem is gondoltam, inkább csak cselekedtem –, és beleütöttem egyet erőből a falba. Reccsenést hallottam, majd eszméletlen nagy fájdalmat éreztem, ezért felordítottam, olyan hangosan, hogy hallottam, Mischa máris dörömbölni kezdett az ajtón. Néhány sikoltást még elejtettem, majd gyorsan odamentem az ajtóhoz és fél kézzel kinyitottam. Mischa ijedten nézett rám, majd a csuklómra, ami máris vörös és lila volt és roppant módon feldagadt. Az ismeretlen férfi ott állt mögötte, ugyanolyan arcot vágva, mint anyám.
A könnyeim megint patakokban hullottak, a fizikai és lelki fájdalom egyvelegétől. Mischa azonnal kapta a kulcsokat, de a férfi kivette a kezéből.

• Majd én vezetek – mondta, miközben magára kapta a cipőjét.

Anya gyorsan felvett egy nadrágot és egy felsőt és már mentünk is. Az út Arcata kórházába robbant hosszúnak tűnt a fájdalomtól. Végig sírtam és szidtam magamat, amiért ennyire meggondolatlanul belevágtam a falba. De túlzottan sok idegem elpattant, amitől nem tudtam mit csinálni.
Anyám újdonsült pasija, vagy egy éjszakás kalandja, mindegy, olyan gyorsan hajtott, ahogy csak lehetett. Az átlag húsz-huszonöt perces távolságot nagyjából nyolc perc alatt tettük meg.
A férfi, akinek még mindig nem tudtam a nevét, nem engedte, hogy fussak az ajtóig, felkapott a karjába és úgy rohant velem. Csak az ajtóban tett le, előre engedett engem is és anyát is. Az egyik nővér szinte azonnal mellettünk termett és már vitt is a sürgősségi osztályra.
A fájdalom már kicsit tűrhetőbb volt, de éreztem, hogy még mindig lüktet a csuklóm.
Azonnal mentünk röntgenre, megvizsgálni a törésemet. Abból a képből semmi értelmeset nem bírtam kivenni, mert nem láttam, mégis mit kellene néznem. Csak bámultam az elkészült röntgen képet és vártam, hogy az orvos megállapítsa, hogy mi a helyzet.
Végül odajött és átsegített egy nővérrel együtt valamelyik szobába. Adtak egy fájdalomcsillapítót, majd begipszelték a kezemet és elláttak tanácsokkal, hogy mit csináljak és mit ne. Arról is fel lettem világosítva, hogy akinek egyszer eltörik a csontja, annak azon a helyen sokkal érzékenyebb lesz a teste. Én pedig a történtek után sokkal érzékenyebb leszek a csuklómra. Én hülye!
Ami a legérdekesebb volt, hogy nem csak Mischa várt rám türelmetlenül, hanem a pasija is.
Szinte égő fejjel mentem ki a szobából, miközben a gipszemet bámultam. Azonnal eldöntöttem, hogy összefirkáltatom a barátaimmal.
Mischa szinte nekem ugrott, szorosan átölelt és úgy motyogott, mintha öt éves lennék. Forgattam a szemeimet, de nem feleltem semmit. Tudtam, hogy még úgy is el kell intéznie egy-két papírt, ezért inkább kimentem a kórházból, mögöttem pedig anya pasija várakozott. Ő a korlátnak támaszkodott, én már a lépcső mellett vártam, hogy hazainduljunk.

• Sajnálom, hogy ilyen helyzetben kell megismerkednünk – szólalt meg a férfi. - Egyébként Matt vagyok. Matthew Felton.

Végre! Végre elmondta, mi a neve! Legalább nem kell „a pasi” vagy „a férfi” néven emlegetnem. Udvariasan elmosolyodtam, de nem voltam boldog, kicsit sem.

• Te is ott voltál tegnap a bulin? - kérdeztem.
• Igen. Mischa az asszisztensem.
• Ó, már érthető.

Szóval a vállalati bulin összegabalyodtak, iszogattak, flörtöltek egymással és úgy döntötték, nem szakítják félbe az éjszakát. Meg kell hagyni, a férfi, vagyis Matt nem volt csúnya, korban is illett Mischához, de... nem tudom, hogy el tudnék-e viselni egy pót-apát. Annyira megszoktam a zavartalan életemet, hogy bárhogy kinézhetek otthon, anyát nem érdekli, és most lőttek ennek?

• Mi van köztetek? - érdeklődtem.

Azzal, hogy ilyen nyíltan rá mertem kérdezni, kissé meghökkentettem Mattet és saját magamat is.

• Hát nem tudom – vakarta meg a tarkóját. - Erről még beszélnünk kell Mischával.

Az említett nőszemély a mondat után lökte ki az ajtót. Mikor meglátott, egy kicsit nyugodtabb lett, vagy csak annak mutatta magát, teljesen mindegy. A lényeg, hogy azon kívül, hogy megállás nélkül a homlokát ráncolta, nem tűnt már annyira aggodalmasnak. Biztos azért, mert már túl voltunk az egészen. Odajött hozzám egyből és nagyon óvatosan felemelte a karomat.

• Nagyon fáj? - kérdezte.
• Nem. Még tart a fájdalomcsillapító hatása.
• Szólj, ha fáj, feltétlenül.

Bólintottam, majd elindultam a kocsi felé. Elhaladtunk közben egy nagyobb autó mellett, én pedig belenéztem a hátsó üvegbe. Pontosan jól láttam, hogy Matt anya kezét fogta, nekem pedig nagyot dobbant a szívem és hirtelen megálltam, majd úgy tettem, mintha megigazítottam volna a nadrágomat, csak Mischának ne legyen feltűnő a dolog.
Visszamásztam a kocsi hátsó ülésére és a hazaúton végig azon tanakodtam, hogy most akkor csak nekem hazudott Matt, vagy tényleg nem tudják még anyával, mi legyen velük.
Rendben, Mischa túl csinos és szép volt ahhoz, hogy egyedül élje le az életét miattam, és ezt nem is vártam el tőle, szóval részben örültem is a boldogságának, de azért furcsán is éreztem magamat. Mi lesz, ha összeköltöznek? Ha Matt költözik hozzánk, vagy ha még rosszabb, mi fogunk Matthez költözni? Nem tudom úgy elfogadni, mint a mostohaapámat. Ez nekem annyira...öreges, pedig se anya, se Matt nem öregek. Hiszen anya korán szült engem, mindössze húsz évesen, és ahogy elnéztem, a pasi se nézett ki többnek harminchétnél, szóval korban is egymáshoz illenek.
De azért egy új személy érkezése a házba biztosan nem fog jól jönni. Nekem legalábbis biztosan nem.