Megdöbbenés, lepődött arckifejezés, tágra nyílt szemek, majd körülbelül tíz másodperccel később szélesen vigyorgó ajkak és boldog tekintet jellemezte Joelt.
Ezt máris igennek vettem, pedig még nem is válaszolt semmit, de az arckifejezése egyértelműen pozitív választ jelentett, így én is elmosolyodtam. Lehet nem kellett volna ezt tennem, de az emberek a hibákból tanulnak. Én pedig hagytam, hogy az élet feladja nekem a leckét.

• Hát persze! - kiáltott föl boldogan.
• Köszönöm – hálálkodtam.

Előkerestem a telefonomat és úgy döntöttem, hogy írok egy üzenetet anyának, hogy tudja, merre vagyok, és ne féltsen. Legalább nem fogja szégyellni magát másnap, ha nem látom becsípett állapotban.
Már fürödnöm sem kellett, a tisztálkodást erre a napra már többször is bevégeztem. Most nagyon hálás voltam magamnak, amiért belementem az ugrálásba.
Megkértem Joel-t, hogy szóljon az apjának is, míg SMS-t írok, ő pedig szinte feltépte az ajtót és hallottam, ahogy ledübög a lépcsőn. Elmosolyodtam és közben bepötyögtem az üzenetet, majd elküldtem. Nem kértem, hogy hívjon fel, vagy hasonló, csak annyit írtam neki, hogy a rezervátumban alszok, és majd csak holnap megyek haza, de nem tudom, mikor, legfeljebb megcsörgetem, ha elindultam hazafelé. Röviden megírtam, véletlenül se próbáljon meg főzni, ha nagyon éhes, csináljon szendvicset vagy rendeljen pizzát. Főtt étel is volt még a hűtőben, szóval reménykedtem abban, hogy nem próbál meg szakácskodni nekem.
Joel hamarosan visszatért, még boldogabban, mint egy perce. Ezek szerinte az apja is belement a hirtelen megtervezett ott-alvós buliba. Felálltam az ágyról és odamentem a ruhás szekrényhez.

• Mit csinálsz? - érdeklődött Joel.
• Csak nézek magamnak valami cuccot alváshoz – feleltem.

Beleástam magamat az egyforma ruhák tengerébe és kiválasztottam a lehető leghosszabb pólót, de a biztonságom érdekében még elővettem egy sötét kockás bokszer alsót.

• Bugyit ne adjak? - viccelődött.
• Az van nekem is – nevettem.

Felkelt az ágyról, hogy megágyaljon, én pedig addig gyorsan átváltottam a pólókat. A közel térdemig érő póló alá már könnyebb volt felvenni a bokszert, akkor már kevésbé voltam zavarban.
Mire Joel kész lett, én már bekapcsoltam a számítógépét, ugyanis a zölden villogó dobozka számomra azt jelentette, van internete.

• Itt alszol, hogy gépezhess? - kérdezte.
• Meg szeretnék nézni egy-két dolgot – haraptam bele az ajkaimba.
• Csak nyugodtan – mosolygott.

Bólintottam, majd visszafordultam a monitor felé. Bár használt volt, mégis gyorsan töltött, aminek piszkosul örültem. Azonnal megnyitottam az e-mail címemet és a bejövő leveleket nézegettem.
Jött legalább három Jasmine-tól, mintha nem érdekelné, hogy telefonon szinte minden nap beszélgetünk, meg néhány másik barátomtól. Még Roman is írt, mi újság velem, és hogy nagyon hiányzom neki. Az utóbbiaknak válaszoltam, a végére hagytam Jas leveleit.
Az első kettő olyan volt, mint bármelyik más levél, amit tőle olvastam, de a harmadik sokkal szomorúbb, élettelenebb és tanácstalanabb volt a többinél.

Szia Deby!

Gondolom még nem sikerült beszerezned gépet, ezért nem válaszolsz túl gyorsan.
Nem tudom, hogy mit csináljak. Minden rosszra fordult! Minden!
Apát kirúgták a cégtől, bátyámtól megvonták az egyetemen a támogatást, anyukám nagyon beteg. Nem bírjuk fizetni a lakást és attól félek, hogy még a végén utcára kerülünk. Teljesen összetörtem!
Ne haragudj, hogy korábban nem mondtam el mindezt neked, de nem bírtam telefonon közölni, mert nem akartam beszélgetés közben sírni!

Remélem megérted.

Puszi: Jas.

Döbbenten bámultam a monitorra, miközben azon tanakodtam, vajon mit tehetnék, hogy jobbá tegyem szegény barátnőm életét. El se tudtam hinni, hogy ennyire rossz helyzetben vannak, hiszen ők mindig annyira jók, mindig annyira becsületesek. Miért a jó emberekkel történnek rossz dolgok? Ezt sosem bírtam megérteni és ezek után még kevésbé értettem az életet.
Gyorsan rákattintottam a válaszol gombra és írtam neki pár sort, amiben kifejtettem, mennyire sajnálom mindazt, ami velük történt, és hogy nem lehetek ott vele. Pedig ilyenkor jó, ha ott az ember legjobb barátja. Én viszont nem tudtam ott lenni Jasmine mellett. Nagyon sajnáltam a dolgot.
Miután megvoltam az e-mailekkel, kijelentkeztem és kikapcsoltam a gépet. Joel látta rajtam, hogy nincs minden rendben, de egyelőre nem bolygatta a dolgokat, ezért nagyon hálás voltam neki. Sok ember azonnal kérdezgette volna, hogy mi a baj, de nem a részvétnyilvánítás miatt, hanem csak azért, mert annyira kíváncsiak, mert mindent tudni szeretnének. Ilyen pillanatokban jöttem rá a legjobban, mennyire undorítóak tudtak lenni az emberek. Kirázott a hideg ezektől a dolgoktól.
Beültem a radiátor mellé, szemben Joellel. Igazság szerint azon kellett volna tanakodnom, hogy mégis mi volt az a dolog, ami rávett, hogy a rezervátumban maradjak éjszakára. Rossz előérzetem volt. Mintha... most változna meg az életem bizonyos része. Elhessegettem a gondolatot a nagylánnyá válásról és komolyabbra fordítottam a szót. Tényleg olyan érzésem volt, valami meg fog változni a közeljövőben, ami ellen nem fogok tudni semmit se tenni. Talán ezért is hoztam fel az ott alvás ötletét a helyett, hogy hazavitettem volna magamat. Úgy éreztem, így van rendjén, ennek így kell lennie. Hát nem bántam, úgy voltam vele, akkor legyen így. Kibírom.

• Mi a gond? - zökkentett ki Joel a gondolataimból.
• Jasmine elég nagy bajban van – taglaltam.
• Mesélj.

Tettem, amit kért. Elmeséltem neki mindent, amit barátnőm leírt a levélben. Csak úgy dőltek belőlem a szavak, mérhetetlenül komolyan beszéltem. Joel végig úgy figyelt rám, mintha a kedvenc filmjéről meséltem volna neki, szinte itta minden szavamat. Ezután elmeséltem azt is, mi mindent csináltunk LA.-ben a barátnőimmel, hogy Jasmine olyan nekem, mintha testvérek lennénk, és ezért is volt olyan nehéz eljönnöm Los Angeles-ből. Most én beszéltem ki magamat. Az idő pedig csak telt és telt. Egyre jobban kiszáradt a torkom, éreztem, hogy szomjas vagyok, de nem akartam inni, inkább csak beszéltem és beszéltem.
A mesélésből Jasmine-ról eljutottam az én életemig. Hogy mi minden történt velem LA hatalmas világában, és most úgy éreztem, teljesen megnyíltam Joel előtt. Nem voltak tabuk, mindent elmondtam, kinyilvánítottam azt, amit gondolok. Őszinte voltam, magammal szemben is.
Negyed tizenegykor akadt ki a torkom. Olyan szinten szomjas voltam, hogy szó szerint megnyikkantam, amikor meg akartam szólalni. Joel szívből nevetett, majd kézen fogott és lehurcolt magával a konyhába. Abraham a tévé előtt ült, valami amerikai foci meccset nézett. Igazából sose értettem, hogy mi abban a jó. A jégkorong meccseken legalább van verekedés, izgalom, de az amerikai fociban a legnagyobb szám az, hogy egymásnak ugranak, aztán dobálják egymásnak a labdát. Őszintén szólva nekem egyáltalán nem tetszett.
Joel öntött nekem rostos üdítőt, én pedig egymás után két pohárral lehajtottam belőle. Legalább a torkomat sikerült megnyugtatni.
Vendéglátóm megéhezett a nagy figyelésben, pattogtatott magának kukoricát – vagyis hát szerintem kettőnknek, mert baromi sokat betett a mikróba. Kérdezés nélkül is megmagyarázta, hogy van néhány filmje gépen meg DVD-n, legalább addig sem fogunk unatkozni.
Felvittünk egy üveg kólát, két tál pattogatott kukoricát, majd míg Joel beállította a filmet, én addig lefeküdtem hasra az ágyon. Elindította, majd visszaült mellém.

• Mit nézünk? - érdeklődtem.
• Gondoltam nem akarsz belezős horrort nézni, szóval inkább „Az ördög Prada-t visel” lesz most a középpontban – magyarázta.

Anne Hathaway állítólag nagyon jót alakít benne. Izgatottan vártam.
Már az elején megtetszett, és ahogy bonyolódott a helyzet, még jobban elvarázsolt. Joelel egyfolytában csak tömtük a fejünket kukoricával, felváltva ittuk a kólát, pont úgy, mint két testvér.
Pár pillanatig felmerült bennem egy kérdés: vagy több? Ezt gyorsan elhessegettem az agyamból.
Az utolsó fél órában már nem volt se popcorn, se kóla, szóval csak a filmnek éltünk. Végül is teljesen elvarázsolt, nagyon szórakoztató film.
Éjfél után, de negyed egy előtt lett vége. Ameddig Joel levitte az üres üveget és a két tálat, addig én kikapcsoltam a gépét, majd felkerestem az emeleti fürdőszobát. Volt benne egy magas, de vékony tükör, amiben éppen láttam az egész felsőtestemet. Viccesen álltak Joel ruhái, úgy láttam, hogy nagyon is jól döntöttem. Miután alaposan megfigyeltem magamat a számomra XXL-es ruhákban, kerestem fogkrémet és az ujjam segítségével egy kicsit átsikáltam a fogaimat.
Kezdtem érezni, hogy a szemeim le akarnak csukódni, így visszamentem a szobába, ahol már Joel is jelen volt. Még csak most esett le, hogy egy ágyban fogunk aludni, mivel nincs se vendégszoba, se vendégágy. Nem vertem ki e miatt a hisztit, inkább csak kijelentettem, hogy én alszom belül és átmásztam az ágyon, be a radiátor melege mellé.

• Nehogy bepróbálkozz – intettem le Joelt mosolyogva.
• Ugyan! Úgy ismersz? - nevetett.

Megrántottam a vállaimat és a hátamra feküdtem. Joel felcsukta az éjjeli lámpáját, majd a nagyot lekapcsolta. Befeküdt mellém és a fejére húztam a paplant. Nevetve kereste a kiutat alóla, én pedig szórakozottan néztem a próbálkozását.

• Kérhetek valamit? - szólaltam meg, amikor kiszabadította magát.
• Hát persze!

Egy kicsit gondolkodtam, hogy hogyan is kellene megfogalmaznom a kérdést a nélkül, hogy megbántanám. Véletlenül se akartam elrontani az estét.

• Nem szeretném, ha a suliban kitudódna, hogy itt aludtam nálatok. Tudod, nagyon utálom, ha pletykákat terjesztenek rólam – mondtam.

Láttam az arcán, hogy megkeményedik, de mégis elmosolyodott. Nem tudott átverni, láttam rajta, hogy nem örül a dolognak. Nem olyan igazi mosoly volt az, mint amilyen lenni szokott, mint amit már a hetek alatt megszoktam. Tudtam jól, ez nem a legkellemesebb kérés a számára, de nekem fontos volt. Nem akartam, hogy az egész suliban mi legyünk a téma.

• Rendben van – bólintott.
• Joel, ne haragudj, én csak...
• Nyugi Deby! Semmi gond.

Vigyorában láttam a fájdalmat, de próbáltam úgy tenni, mintha megnyugodtam volna. Utólag eszembe jutott, talán jobb lett volna, ha nem az este kérem meg erre, hanem reggel, hazafelé menet. Akkor legalább hagytam volna neki időt, hogy feldolgozza, ameddig nem lát. Így viszont nem szomorkodhatja ki magát előttem. Rossz lehetett neki. Megsajnáltam, főleg azért, mert nem akartam megbántani. Nem volt jó látni, hogy szomorú.
Ásítottam egyet, Joel pedig óvatosan megsimította az arcomat.

• Aludjunk? - kérdezte.
• Ha neked nem gond.
• Nem az – kacsintott.

Bólintottam, majd megint letettem a fejemet a párnára. Joel az éjjeli lámpáért nyúlt és eloltotta.
Egymás felé fordulva feküdtünk, és ahogy elsötétült a szoba, motoszkáltam egy kicsit, Joel kezét keresve. A bal karját a párna alá bújtatta, a jobb azonban egyszerűen köztünk pihent az ágyon. Két kezemmel közrefogtam, majd álomra hajtottam a fejemet.