A fák... hát, hogy is mondjam, nem túl sok jót ígértek nekem. Ott voltak, pár méterre tőlem, fenyegetően és félelmetesen. Leginkább a földet bámultam, hogy ne essek megint el a saját hülyeségemből. A kavicsok hangosan jelezték a közeledésemet, ezzel is próbáltam elvonni a figyelmemet az erdőről. A lábaim egyre gyorsabban váltották egymást. Eleinte még úgy volt, hogy jobb...bal...jobb...bal. És most ez lett belőle: jobb.bal.jobb.bal.jobb.jobb. Most nem balnak kellett volna jönnie? Úgy megfeledkeztem magamról, hogy még ezt is eltévesztettem.
Egy másodpercre megálltam, mert lépteket hallottam. Hangosan verő szívvel álltam egy helyben, egészen addig, míg morgást nem hallottam az erdőből. Ijedtemben rohanni kezdtem befelé, a tőlem telhető leggyorsabban futottam, egészen addig, míg meg nem láttam az első házat. A vicces az volt, hogy innentől kezdve megint normális, aszfalt utak voltak. Igaz, nem volt széles, maximum annyira, hogy egy nagyobb autó, például terepjáró elférjen rajta. Nekem ez is tökéletesen megfelelt, már százszor jobban éreztem magamat, mint korábban.
Fogalmam sem volt, hogy mégis melyik házat kell keresnem, de mivel minden lakáj előtt ott volt egy postaláda, amire rá volt írva a család neve. Legalább tíz percig kanyaroghattam össze-vissza az utakon a házak között, míg megtaláltam a Shafra lakást.
A ház padlásszobás volt, viszont nem túl nagy. A falak barna fával voltak befedve, az ablakok párkányai fehérrel lettek festve. A bejárati ajtó oldalt helyezkedett el, járdán mentem el addig.
Az épület mellett volt egy melléképület és néhány méterrel még hátrébb, a fák előtt volt egy garázs.
Beálltam az ajtóba és kopogtattam. Mindössze négy másodpercet kellett várnom, míg megjelent egy idősödő, magas férfi velem szemben. Nem tűnt nagyon barátságosnak, de nem is volt túl komoly.

• Segíthetek? - kérdezte.

Bólintottam és épp felelni akartam, amikor meghallottam, hogy egy ismerős hang a nevemet kiáltja.
Oldalra fordítottam a fejemet, Joel éppen akkor jelent meg úgy öt méterre tőlünk. Szélesen mosolygott, majd odajött hozzám és nagy lendülettel magához ölelt, majd elengedett. A férfi felé fordult, gondoltam be akar minket mutatni egymásnak.

• Apa, ő Deborah Spencer. Deby, ő az apám, Abraham.

A régies nevű férfi kedvesen elmosolyodott és kezet nyújtott felém.

• Nagyon örülök.

Elfogadtam a kézfogását és udvariasan feleltem.

• Úgyszintén.

Abraham Joel felé fordult.

• Bejöttök, vagy?
• Nem, a garázsban leszünk.

A férfi bólintott, még egyszer rám mosolygott és bement a házba. Becsukta az ajtót maga mögött, én pedig Joel felé fordultam. A fejével intett, hogy induljunk el, így beálltam mellé és szinte egyszerre lépkedtünk a zöld füvön. A garázs szerintem Joel által eszkábált lehetett, nem volt túl perfekt, de szerintem neki tökéletesen megfelelt. És ha ő így szerette, nekem mi okom lenne nem kedvelni?
Kinyitotta az ajtót és bement felkapcsolni a villanyt. A helyiség teli volt szerszámokkal és középen ott állt az autó is, ami nem kicsi felújításért könyörgött. Még én is láttam rajta, mennyire sok munka van vele. Nem bántam, legalább sűrűbben járkálhatok oda.
Joel előkeresett nekem egy széket, legyen mire leülnöm, aztán felnyitotta a motorháztetőt és sóhajtott egyet. Megrázta a fejét én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Tudtam, hogy mi járhat a fejében. Körülbelül ez: Jesszusom, ez sokáig fog tartani!
Levettem a táskámat a hátamról és nekitámasztottam az egyik szekrénynek, majd leültem a székre.

• Most mit fogsz csinálni? - kérdeztem.
• Komolyan szeretnéd, hogy elmagyarázzam neked? - nevetett.

Gonoszan mosolygott rám, én pedig duzzogva pislogtam a szempilláim mögül.

• Azért csak próbáld meg.

Felsegített a székről és odaálltam mellé. Mondott sok dolgot, de én olyasmiket értettem meg, hogy motor, cső, hűtővíz stb. Egyébként annyi volt az egész, hogy: kézbe vett egy mütyürt, hozzáfogta egy fém valamihez egy furcsa izével. Szükségem lett volna egy Y kromoszómára ahhoz, hogy felfogjam, amit eredetileg mondott. Úgy döntöttem, hogy azért egy kicsit megpróbálok Joel-nek segíteni, ezért ha kérte a csavarhúzót vagy valami hasonlót, azonnal ugrottam, hogy odaadjam neki, de komolyabban már nem mentem bele a dolgokba. Inkább csak figyeltem, hogy mit csinál.

• Jut eszembe, hoztam nasit, ha már úgy is itt lógok a nyakadon – jelentettem ki.
• Szuper! Éhes vagyok! - vigyorgott.

Odamentem a táskámhoz és elővettem belőle egy zacskó chipset. Odadobtam Joelnek, aki fél kézzel elkapta. Kibontotta és már evett is, én pedig jól szórakoztam rajta.
Szerelés közben mesélt nekem vicceket, régi történeteket, ciki sztorikat, amik vele vagy éppenséggel a barátaival történtek meg. Annyit beszélt, hogy mellette végre nem éreztem azt, hogy nekem is dumálnom kell. Jókat nevettem a vidám történetein, felvillanyozta az egész napomat és elfeledtette velem minden problémámat.
A rádiót hangosabbra vettem, mert az egyik kedvenc számomat játszották. Körbetáncoltam a kocsit és az egész garázst, ezáltal én lettem az, akin nevettek. Szinte megfagytam, amikor leesett, hogy nem egyetlen egy nevetést hallok, hanem kettőt, két különböző férfi nevetését.
Zavartan pislogtam a garázs ajtajában álló srácra, és ahogy elnéztem, Joelt is meglepte a hívatlan vendég látogatása. A fiú közelebb jött, én pedig belesuvasztottam a kezeimet a nadrágzsebembe.

• Deby, ő Penn, az unokabátyám – mutatta be a magas srácot.
• Szia Deby – a srác vigyora nem olyan tiszta és boldog volt, mint a Joelé, inkább erőltetett.
• Helló – köszöntem.

Odamentem a rádióhoz és udvariasan lejjebb vettem, hogy tudjanak a fiúk normálisan beszélgetni, bár nem igazán láttam a barátomon, hogy szívesen társalogna a kuzinjával.
Ahogy Penn beljebb jött, megfigyeltem. Akár lehetett volna ő Chace, vagy Liam, vagy bárki más a bandából, ugyanúgy nézett ki, mint a többiek. Réz színű bőrén dagadtak az izmok, fekete haját rövidre nyírta, szerteágazóra. Pólót viselt és térdnadrágot, lábán agyonhasznált sportcipőt. Érdeklődve figyeltem minden mozdulatát. Közelebb jött hozzánk és beállt Joel mellé. A motorháztető fölé hajolva magyarázott valamit az autóval kapcsolatban, de én semmit nem értettem belőle.
Joel egyetértően bólintott, de láttam rajta, hogy nem érezte túl jól magát a srác mellett.
Penn egyszer nézett rám, tekintete furcsa volt, megmagyarázhatatlan. Még egyszer Joelhez fordult és mormolt neki valamit, majd intett nekem és kiment a garázsból.
Egy fél percig dermedten bámultam utána, meg sem tudtam fogalmazni, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Felettébb különösnek találtam a fiút, mint az összes többi bandatagot is, mégis volt benne valami, valami szomorúság, amit visszatart, hogy mások ne láthassák rajta.

• Ez fura volt – jelentettem ki végül.

Joel egyetértően bólintott. Láttam rajta, hogy dühös, de tudtam jól, hogy nem rám. Hisz én csak álltam egy helyben és próbáltam kevésbé hülyén érezni magamat, mint amennyire béna volt a helyzet. Átsétáltam a garázs túloldalára, megálltam az autó mellett és azt figyeltem, amit a barátom csinál. Ahogy belemerült a javításba, egyre nyugodtabb lett az arca minden vonása, de így is lerítt róla, hogy időnként nyugtalankodik. Úgy döntöttem, nem hagyom sokat gondolkodni, beszéltetni kezdtem, csak ne legyen csöndben. Nem akartam, hogy belemerüljön a gondolataiba és azon törje magát, mi a helyzet az unokatestvérével.
Rengeteg mindenről beszéltünk, hogy eltereljem a figyelmét: balesetekről – ezekre úgy láttam, hogy büszke volt, legalább volt mivel felvágnia -, olyan dolgokról, amiket kiskorában követett el, nevezzük csínyeknek. Végre másra tudott figyelni Penn helyett, ami az én helyzetemet is megkönnyítette. Legalább nem rólam és nem a fura unokatesójáról volt szó.
Megpróbálta egy párszor beindítani a motort, de még mindig nem sikerült. Sóhajtott egyet és elmagyarázta, hogy szüksége lenne egy alkatrészre, én pedig ettől a perctől kezdve megígértem, nem próbálom meg megérteni azt, amit magyarázni próbált.
Visszatette a szerszámos ládát a helyére, majd felém fordult.

• Kár, hogy nincs váltóruhád, elvinnélek ugrani – mosolygott.

Visszakérdeztem, mert egy pár másodpercig azt hittem, hogy rosszul hallottam.
Az, hogy érdekelt a téma, még jobban feldobta a hangulatát. Hát, ha ennyi kell, hogy újra mosolyogni lássam, minden után ennyire érdeklődni fogok.

• Van a rezervátumban egy szökőkút, ami köré fel van húzva egy épület, vagy nevezzük inkább emlékműnek. A lényeg, hogy a szökőkút mély és az emlékmű egy méteres párkányáról szoktunk bele ugrálni. Igaz nem nagy a távolság, de jó szórakozás – magyarázta.

Így már sokkal tisztább volt minden. Megvártam, míg lecsukja a villanyt, aztán kimentünk a garázsból. Bezárta az ajtót és elindultunk a ház felé. Már sötétedett, nem is tudom, mennyi ideig lehettünk bent a garázsban. Csak úgy elszállt az idő.

• Szeretném kipróbálni azt az ugrást – jelentettem ki. - Ha adsz nekem ruhát, abban leugrok.

Joel szélesen elmosolyodott, majd összefonta a karjait a mellkasa előtt. Ezt igennek vettem.
Bementünk a házba, fel a lépcsőn és meg sem álltunk Joel szobájáig. A közepes méretű szobában volt egy ágy, egy ruhásszekrény, és egy íróasztal, rajta egy használt számítógéppel.
Leültem az ágy szélére, ameddig Joel kiválogatott magának és nekem néhány ruhát. Az enyéimet lepakolta mellém, majd az ajtóhoz lépett.

• Öltözz át nyugodtan, én addig lemegyek apához – mondta, majd egyedül hagyott a szobában, becsukva maga mögött az ajtót.

Levetkőztem fehérneműre és felvettem a srác – számomra legalábbis – hatalmas ruhadarabjait.
Pólójának ujja a könyökömig ért, a térdnadrágja nekem hosszúnadrág volt.
Még a zoknit is átvettem, mivel kiskoromban belém nevelte Mischa, hogy legkönnyebben a lábamon keresztül fázhatok fel.
Felkaptam a saját cuccaimat és lementem a konyhába. Abraham éppen főzött, Joel vele beszélgetett.
A haverom röhögni kezdett, amikor meglátott a ruháiba. Látszólag az apját sem zavarta az, amire éppen készültünk, jól elvolt egymagában. Joel elővett két hatalmas törölközőt és az egyiket odaadta nekem. Mielőtt kimentünk a házból, Abraham csak annyit mondott, hogy vigyázzunk magunkra és nehogy elkapjanak minket. Később ezt Joel megmagyarázta, hogy van egy férfi, aki esténként a rezervátumban mászkál, hogy megnézze, minden rendben van-e. A szökőkútba való ugrálás ugyanis rendbontásnak számított. Így hát még izgalmasabb volt az egész.
Fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, egyszerűen csak követtem Joelt, aki vidáman fütyörészett mellettem egy dalt. Tájékoztatott arról, hogy nem kell félnem, a víz meleg és a lépcső nem azon az oldalon van, ahova ugrani fogunk. Ez a két dolog egy kicsit megnyugtatott, de azért az izgalom még mindig ott volt bennem.
Mikor odaértünk a szökőkúthoz, még jobban megdobott az adrenalin. A kút körül volt egy félkör alakú műemlék, szobrokkal. Építettek neki amolyan „párkány szerűséget”, amiről Joel is mesélt, úgy 3 méterrel a víz felett. Még lépcső is volt, azon lehetett oda feljutni. Nem értettem, hogy ha tilos ugrálni, minek építettek oda lépcsőt. Minden esetre nem zavart egyáltalán. Csak megkönnyítette a dolgunkat. A kút közepére egy „beton kifutó” vezetett be, legalábbis úgy nézett ki. Onnan középről vezetett le három lépcsőfok. Nekem az volt a feladatom, hogy úgy ugorjak, nagyjából két lépéssel a lépcső mellett érkezzek. Bőven volt hely a medencében.
Fújtam egyet, Joel pedig nevetni kezdett. Megfogta a kezemet és felsegített a bizarr lépcsőn. A cuccainkat és a törölközőket lent hagytuk a szökőkút szélénél, a cipőkkel együtt. Én már csak abban reménykedtem, hogy ne lopják el őket.
Joel, látva a félelmemet, kinevetett, mint általában. Persze nem gúnyosan, vagy lekezelően, hanem vidáman és barátságosan. Én is nevettem, de én azon, hogy mekkora őrültséget készülök végrehajtani.
Joel odaállt a beton szélére, majd rám mosolygott. Beleharaptam az ajkamba, mert féltem, hogy elsikítom magamat, amikor leugrik. Ő pedig nagy vidáman elrugaszkodott, és két másodperc múlva már hallottam is a csobbanását. Ijedten néztem utána, ő pedig pár pillanat múlva már teljesen egészségesen jelent meg a felszínen.

• Tökéletes a víz, gyere nyugodtan! - intett.

Odaálltam a párkány szélére és mélyet lélegeztem. Próbáltam nem figyelni a remegő kezeimre, lábaimra, inkább elmélyültem Joel biztató mosolyában, aki egy kicsit arrébb állt, hogy nehogy rá ugorjak. Döntöttem és elengedtem magamat.
A zuhanás rövid volt, de hatalmas adrenalin bomba. Nagyot csobbantam vízbeéréskor, éreztem a kellemes meleget a testem körül. Lábaimmal fellöktem magamat és hamarosan már újból láthattam Joelt, ahogy felszabadultan nevet: rajtam.
Először azt hittem, hogy elmosódott a szempillaspirálom, aztán rájöttem, hogy a délutáni gyors tusolás után nem sminkeltem újra magamat. A barátom ennek ellenére a térdének támaszkodva, nagyon jól mulatott rajtam.

• Mi olyan vicces? - kérdeztem a szemöldökömet felvonva.
• Ne haragudj, de nagyon csinos vagy a vizes ruháimban!

Mosolyogva megráztam a fejemet és legyintettem, majd odamentem a lépcsőhöz és leültem. Joel mellettem foglalt helyet. A lépcső legalján ültem, így majdnem a nyakamig ellepett a víz. Joel egy fokkal feljebb ült, de mégsem láttam rajta, hogy fázna.

• Hogy tetszett? - kérdezte.
• Borzalmas volt! - hazudtam, de úgy láttam, hogy ő elhitte. - Dehogyis, imádtam!

Velem együtt nevetett és nyújtózkodott egyet. A szökőkút körött gyülekeztek a fák, próbáltam nem arra figyelni, de valamiért vonzották a szemeimet. Az égbolt már besötétedett, és bár hideg volt, azért a csillagokat lehetett látni. A szökőkút nem volt kivilágítva, egyszerűen csak állt előtte egy villanykaró és ennyi. Megdöbbentem, amikor leesett, hogy mennyire romantikus helyzetbe kerültem. Hirtelen megbántam, amikor nem gondolkodtam előre és ekkora bajba kevertem saját magamat. Joel a legjobb barátom és nem akartam megbántani. Úgy döntöttem, hogy elterelem a témát, mert nem akartam, hogy még nehezebb legyen elhagyni Blue Lake-t. Úgy ültem a lépcsőn, hogy meglegyen Joel és köztem a kellő távolság. Rosszul éreztem magamat ebben a kellemetlen helyzetben. Témát kellett váltanom és kicsit bunkónak is éreztem magamat miatta, de önző voltam és nem volt más választásom.

• Mi történt az unokatesóddal? - kérdeztem hirtelen. - Olyan volt, mint...

Nem bírtam befejezni a mondatot, mert Joel felhorkantott.

• Chace.
• Igen – bólintottam.

Sóhajtott egyet. A hangja komoly volt.

• Hosszú sztori.
• Akkor mond el röviden – ajánlottam. - És ha nem megy, van időm.

Fanyarul elmosolyodott, miközben megpróbálta gondolatban összefoglalni a mondandóját. Én csendben vártam, nem sürgettem őt a világért sem.

• Az igazság az, hogy Penn és én nagyon sokat lógtunk együtt. Ő volt a legjobb barátom és azt hiszem, hogy ő utálta talán a legeslegjobban Chace-t. Aztán történt vele egy baleset, eltörte a lábát és nem engedték, hogy meglátogassam. A nagybátyám azt mondta, hogy összeszedett egy nagyon fertőző betegséget is, ezért nem mehettem el hozzá. Borzalmas volt és ez egy hónapon át így ment. Aztán nem bírtam tovább, úgy döntöttem, hogy akármilyen fertőzése van, akkor is a legjobb barátom, így hát elmentem hozzájuk. Semmi baja nem volt – mondta maga elé tűnődve.

Vártam, hogy folytassa, nem akartam megszólalni, nem akartam beleszólni. Egyszerűen csak hagytam, hogy beszéljen és eltűnődve figyeltem, ahogy mesél.

• Vagyis hát egyáltalán nem volt jól – mondta lassan. - A haját rövidre nyíratta, pedig imádta a hosszú haját. Csináltatott egy tetoválást a mellkasára, és borzasztó mogorva volt... Esküszöm, rá sem ismertem elsőre! Aztán megjelent Chace és a bandája, bár akkor még csak öten voltak. Penn lett a hatodik – majdnem elcsuklott a hangja, de szomorúságát mérhetetlen gyűlölet vette át. - Jesszusom, de gyűlöltem azt a napot!

Elsőre megijedtem az utolsó mondatától, akkora haraggal mondta ki, hogy összerezzentem tőle. Odamentem volna hozzá legszívesebben, hogy magamhoz öleljem, hogy megnyugtassam, de tudtam, hogy az végzetes hiba lett volna a részemről, így hát meg sem mozdultam, csak néztem.

• Sátánisták? - bukott ki belőlem a kérdést és vártam, hogy Joel megint nevessen a hülyeségemen, de most nem tette, sőt nagyon komolyan nézett rám.
• Ezen én is gondolkodtam, de... nem bírom elhinni! Penn nem ilyen, nem őrült. Legalábbis közel egy éve még nem volt az.

Értetlenül pislogtam rá, nem tudtam, hogy vajon mi járhat a fejében, bár szerettem volna egy kicsit tudni. Láttam rajta, hogy mennyire fáj neki ez az egész és én nem akartam ellombozni.

• Ha gondolod, válthatunk témát – ajánlottam.

Nem felelt semmit, csak megrázta a fejét és maga elé nézett, miközben ujjával a vízzel szórakozott. Azon tanakodtam, hogyha témát váltanék a fejrázása ellenére, mégis miről lehetne szó. Kirázott a hideg, mert attól féltem, hogy rám terelődne a szó és ezt nem akartam, ezért szemét módon tovább kérdezősködtem a szekta tagjairól.

• És a többiek? Hogy alakult ki ez az egész? Felnőttekkel mi van? Nem tesznek ellenük semmit?

Csendben volt és egy ideig nem felelt, csak maga elé nézett. Azonban a csönd nem tartott sokáig, mivel ismeretlen – vagyis nekem már ismerős – morgás zavarta meg. Ijedten Joel-re néztem, ő viszont teljesen nyugodt volt. Egy kicsit hallgatóztam és vártam, hogy történik-e valami.

• Mi volt ez? - kérdeztem végül.

Joel újra elmosolyodott, ami azonnal megnyugtatott. Olyan régen láttam a fogsorát, hogy már komolyan kezdett hiányozni. Nem szerettem, amikor búskomor volt.

• Megijedtél? Hisz csak valami állat volt az erdőből.

Zavartan nevettem magamon, amiért ennyire könnyen megijedtem egy kis semmiségtől. Elmagyaráztam Joel-nek is, mi a helyzet velem, hogy van ez a „betegségem”, ami persze nem igazi betegség, csak én tartottam mindig is annak. Nem nevetett ki, egyszerűen csak mosolygott rám, én pedig egyszer a víz alá merültem, hogy bevizezzem a hajamat.

• Fogalmam sincs, hogy hogyan alakult ki ez az egész. Csak azt tudom, hogy Chace alapította meg ezt az egész bandát. Csatlakozott hozzá Benjamin, majd Liam, aztán Lewis, Penn, Joseph és végül Christiano. Ismertem Josephet is, a szülei apám barátai. Biztosra veszem, hogy ő sem őrült sátánista, aki gyerekeket áldoz fel az ördögnek – morogta.

Nevetni támadt kedvem az utolsó mondatától, de mivel rájöttem, hogy mennyire komolyan gondolta, inkább csendben maradtam és csak bámultam rá. Hagytam, hogy elmondjon nekem mindent, hogy mennyire utálja azt a bandát, főleg Chace-t azért, mert elvette tőle az unokabátyját. Türelmesen végighallgattam, ahogy elejtett egy-két csúnya szót, eltűrtem neki, hogy szidott mindent, de amikor felhozta, hogy biztosan minden miatta történt, akkor már fellázadtam a véleménye ellen, és megkértem, hogy felejtse el, hogy az ő hibája.

• Nem tehetsz arról, ha valaki megőrül – mondtam komolyan.

Végig ott volt bennem a késztetés, hogy odabújjak hozzá és megnyugtassam, de minél nagyobb volt a vágy, annál erősebben álltam ellen neki. Ökölbe szorítottam a kezeimet, és becsuktam a szemeimet, hogy koncentrálni tudjak. Erőltettem, hogy úgy viselkedjek, mintha egy ismeretlennel beszélgetnék, nem pedig a legjobb barátommal.
Éreztem a remegést, ami annyit jelentett, hogy már nem éreztem jól magamat a vízben. Azonban még nem akartam hazamenni, túl korán volt a számomra és nem akartam Joelt egyedül hagyni. Gonosz dolog lett volna tőlem. Úgy éreztem, szüksége van rám.
Hangokat hallottam műemlék mögül, reakcióképpen nagy levegőt vettem és lebuktam a víz alá. Véletlenül sem akartam lebukni azzal, hogy a meleg vizű szökőkútban beszélgetek és talán némi piszkot is belehordok. Ki tudja, hogy ez a nép mennyire allergiás erre.
Nem bírtam sokáig levegő nélkül, ezért felbuktam a felszínre. Joel vigyorgott, mint mindig, én pedig értetlenül néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mi olyan vicces.

• Nyugi Deby, ez csak Liam, Ben és Chris.

Ó az már más, végül is csak egy különös banda három tagja, mindhárom nagyon magas és erős. Az addig oké, hogy Joel nem fél tőlük, de ő nem egy 55 kilós, 163 centi magas törékeny lány.

• Szuper – motyogtam.

Eddig csak a hangjukat hallottuk, bár elég fura volt, hogy Joel azonnal felismerte a hangjukat, nekem mind ugyanolyannak tűnt. De hát neki biztos volt ilyen adottsága, vagy beleszereltek a fejébe egy hangfelismerő csipet.
Láttam a három alakot, hogy közelednek a szökőkút felé. Most már nem bírtam eléggé messzi maradni Joeltől, automatikusan közelebb bújtam hozzá, a gyomrom összehúzódott a félelemtől és a barátomtól vártam védelmet. Láttam rajta, hogy nem örül a látogatóknak. Én sem tettem.

• Lám lám, szerelmes pár a szökőkútban – vihogott Liam és adott egy ötöst Chrisnek.
• Mit akartok? - kérdezte Joel.
• Ugyan, csak megnéztük, kik vannak itt – jelentette ki Chris.

Egész testem beleremegett a félelembe, olyan szinten, hogy szerintem még Joel is megérezte.

• Hát csak mi – dünnyögtem.
• Lám, a félénk kislány – Ben fura mosolyát még így, világítás hiányában is egész jól láttam. - Kipróbáltad az ugrást?
• Aha.
• Tetszett?
• Igen.

Hallottam két hangot, hogy nevetnek. Ahogy láttam, Liam és Chris szórakoztak olyan jót rajtam.
A szívem már össze-visszakalimpált, a nevetés pedig még jobban felpörgetett. Féltem, hogy hamarosan megjelenik a banda többi fele és elvisznek, hogy feláldozzanak a sátánnak és feldaraboljanak, hogy könnyebb legyen elrejteni a holttestemet.

• Gyertek ki a vízből – jelent meg Chace a srácok mögött, egy pillanat alatt.

Joel torkából mérges morgás szűrődött ki, majd lenézett rám. Forgattam a szemeimet, de bólintottam. Azonnal éreztem a fagyos hideget és máris tudtam, hogy ha tüdőgyulladásom nem is lesz, attól függetlenül még megfázni biztosan meg fogok.
Odafutottam a törölközőkhöz és azonnal magam köré terítettem egyet. Joel megtörölközött és gyorsan átöltözött, én viszont ott vacogtam, összegubózva a földön. Odajött hozzám, én pedig kiegyenesedtem. A srácok minket figyeltek, én pedig hozzábújtam Joelhez.

• Át kellene gyorsan öltöznöd. Nem mászkálhatsz ilyen hidegben, vizes ruhában öt percig – suttogta a fülembe, amitől megint csak kirázott a hideg.
• Ezek előtt? - nyögtem fel. - Viccelsz?

Hallottam a kuncogást, de nem értettem, hogy hogyan hallották meg, hiszen én olyan halkan mondtam, hogy csak Joel hallhassa meg, kizárólag neki mondtam.

• Eltakarlak.

Hátrafordult és megkérte a fiúkat, menjenek el, Chace azonban tagadóan állt egy helyben. Hátat fordított nekünk, a többiek utánozták, de még így sem mentek el. Közben megjöttek a többiek is, most már heten voltak. Tudtam, hogy végleg végünk. Esélyünk sincs menekülésre.
Joel hozzám bújt én pedig olyan gyorsan átöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Ebben a pillanatban egyáltalán nem zavart, milyen kevés öltözetben voltam a haverom előtt. Visszavettem a saját nadrágomat, plusz még Joel összefoghatott két nadrágot, amit sikeresen magammal vittem, így azt is magamra vettem. Bár egy csomó ruhát magamra aggattam, mégis úgy vacogtam, mintha még mindig vizes ruhában lettem volna. Fejemet Joel mellkasának döntöttem, fagyos kezeimet beledugtam a zsebeimbe.
A vizes cuccokat belegyömöszöltük a szatyrokba és elindultunk visszafelé. Ami a legjobban zavart, hogy a többiek velünk tartottak, mintha jó barátok lennénk, vagy hasonlók. Attól tartottam, hogy Abraham-hoz tartanak valamiért félelmemben pedig majdnem elsírtam magamat. Fáztam, vacogtam, a kezeim fehérek és jég hidegek voltak. Benjamin mellettem termett és nem is rám, hanem Joelre nézett először.

• Szabad?

Fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek, főleg úgy, hogy a srác nem is engem kérdezett meg, inkább Joelt kelletlenül bólintott és már csak azt vettem észre, hogy Ben felvett a karjaiba, magához ölelve, én pedig igyekszek elfojtani egy sikolyt.
Olyan meleg volt a teste, hogy reszketve hozzábújtam. Kellemes illata volt, olyan beazonosíthatatlan, de nagyon tetszett. Meg is döbbentem rajta, hogy nem ellenkeztem. Vergődhettem volna, hogy eresszenek el, de ennél kellemesebben esett Benjamin melege. Kezeimet belenyomtam a felsőjének zsebeibe, akkor jöttem rá, hogy az alatt a kapucnis felső alatt nem volt semmi más ruha. Mégis olyan meleg volt, mintha rétegesen fel lett volna öltözve.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy megérkeztünk. Az ajtó kinyílt és éreztem, hogy Ben letesz a földre. Lendületből odaugrottam Joelhez és éreztem, hogy eddig hevesen dobogó szívem kezd lenyugodni. Hihetetlen volt, hogy az egész bagázs bejött velünk a házba, be is telítették a nappalit.

• Köszönöm – suttogtam Bennek, aki csak mosolyogva bólintott.

Abraham is megjelent mellettünk, tekintetéből sugárzott az aggodalom. Ijedten nézett rám, majd a többiekre, akik befoglalták az előszobát.

• Mi történt?
• Semmi apa, csak Deborah kicsit fázós – húzta el a száját Joel, de láttam rajta, hogy Ben miatt.

A barátomra néztem és a lépcső felé bólintottam a fejemmel. Megértette, mit szeretnék, ezért elindultunk a lépcső felé. Ahogy óvatosan hátra néztem láttam, hogy Abraham megpaskolta Ben vállát, mintha nagy haverok lettek volna és épp gratulált volna neki valamiért.
Meg sem szólaltam addig, míg be nem értünk Joel szobájába és egy lendülettel be nem csaptam magam mögött az ajtót. Még én is összerezzentem a hangzavartól, amit keltettem.
Leültem az ágyra és az órára néztem. Már kilenc óra múlt egy kicsivel, én pedig teljesen meglepődtem, hogy így elrepült az idő. Az ágy mellett volt a radiátor, szorosan odabújtam hozzá.

• Jesszusom! - kiáltottam fel.
• Mi a baj? - kérdezte ijedten Joel.
• Semmi, csak ez a radiátor... olyan forró, mint Ben volt – döbbentem le.

Egy pár pillanatig csak néztük egymást, majd Joel zavartan elnevette magát.

• Most mi legyen?
• Hogy érted? - kérdeztem vissza.
• Úgy értem, hogy maradsz még, vagy hazavigyelek, vagy valami?

Jó kérdés volt, még én magam sem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Ha maradok, akkor szembe kell néznem azzal, hogy közelebb kerülök a haveromhoz. Ha hazavitetem magamat, elmenekülök a problémák elől és egyedül leszek: ezáltal unatkozni és félni fogok. Egy ideig magamban tépelődtem a dolgokon, felvetettem érveket és ellenérveket, egyszer-egyszer beleharaptam az ajkaimba, majd végül döntöttem.

• Itt aludhatok nálatok? - érdeklődtem.

Durva választás volt, tudtam én is jól, de egyszerűen képtelen voltam hazavitetni magamat. Későn nem akartam menni, nem is akartam egyedül maradni, így végül úgy döntöttem, hogy ott maradok Joelnél. Lesz, ami lesz.