Ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem érezni, hogy megkedveltem Blue Lake-t. Voltak barátaim, az iskolában elfogadtak. Bár a rezervátumi banda még mindig nem volt a legkedvesebb jelenség a környéken, tőlük függetlenül elvoltam a haverjaimmal. Mivel minden napot együtt töltöttünk, megnyíltam nekik és ők is nekem. Jól megvoltam velük, bár sosem tagadtam, hiányzik LA.
Joel is a szívemhez nőtt, hiszen minden nap együtt lógtunk. Napok alatt ő lett a legjobb barátom, pedig nem is ismertem túl régóta. Épp elmúlt egy hete, hogy költöztünk.
Mischa szívéről is nagy kő esett le, mivel látta rajtam, hogy egyre jobban kezdtem megszokni a helyet. Szinte egyáltalán nem veszekedtünk ezen az egészen. Körülbelül minden második nap főznöm kellett valamit, csak hogy véletlenül se anya próbálkozzon meg vele, de nem bántam, ha már ez a feltétele annak, hogy életben maradjak, akkor hát legyen, megbirkóztam vele.

• Mit csinálsz holnap délután? - szólalt meg Joel.
• Gondolom a szokásost: főzök, takarítok, tanulok, meg ilyesmi.
• Átjöhetnél hozzám, a rezervátumba! Apának van egy 1966-os Buick-ja a garázsban. Azt mondta, hogyha saját kezűleg megjavítom, nekem adja! Már úgy is van jogosítványom, szóval csak egy kocsi kellene! Mit szólsz?

Olyan lelkes volt, hogy egyszerűen nem tudtam visszautasítani, de sajnos nem tudtam neki segíteni, hisz ha leesik a bicikli lánca, akkor is a falra mászok, és szerelőért kiáltok, nem, ha még egy kocsiról van szó!

• Nem is tudom Joel. Az igazság az, hogy nem értek az autókhoz.
• Az nem gond, attól még eljöhetsz! Majd csak elleszünk valahogy! - vigyorgott kivillantva tökéletes, fehér fogsorát.
• Hát jó. Mikor menjek? - kérdeztem.
• Nekem mindegy! Ha gondolod, tanulás után azonnal.

Átgondoltam a napirendemet: hazaérek a suliból, ma estéről úgyis fog maradni kaja, szóval főzni nem kell, tehát tanulok egy kicsit, legfeljebb gyors letusolok, pihenek egy fél órát, aztán unatkozok. Rendben, az unatkozás kilőve, gyors fürdés után legfeljebb takarítok egy keveset, aztán mehetek.

• Hét óránk lesz?

Joel gyorsan átgondolta az órarendet, nehogy hülyeséget mondjon.

• Neked annyi, nekem nyolc – felelte.

Egy kicsit számoltam, ha nyolc órája lesz, az azt jelenti, hogy olyan negyed négy körül érhet haza.

• Jó lesz, ha négyre megyek?

Elmosolyodott és bólintott.

• Tökéletes.

Leszálltunk a buszról és elindultunk hazafelé, legalábbis addig, míg együtt szoktunk menni.
Egyedül voltam a házban, így kicsit lazábbra vettem a stílusomat, melegítőbe rohangáltam, beraktam egy adag ruhát mosni, feltakarítottam a konyhát, bepakoltam a mosatlant a mosogatógépbe, felporszívóztam a szobámat, aztán ültem le tanulni. Teljesen belemélyedtem az angolba, fogalmazást kellett írnom az egyik műből, amiről a könyvben is lehet olvasni, három teljes oldalon át és a szöveggyűjteményben is volt belőle részlet. Bár kaptunk rá egy hetet, én úgy döntöttem, hogy inkább most csinálom meg, hogy túl legyek rajta.
A nagy munkából csak akkor hajoltam föl, mikor meghallottam, hogy Mischa hazajött.
Hallottam, hogy mászkál össze-vissza, bement a szobájába, átöltözött, bekapcsolta a tévén az egyik zenecsatornát, főzött pudingot – ezt ugyanis tudott. Mikor készen lettem a fogalmazással úgy döntöttem, hogy sütök palacsintát, ahhoz úgyis tökéletes lesz a puding. Végre együtt csináltunk valami olyat, ami nem annyi volt, hogy ültünk egymás mellett és bámultuk a tévét, hanem beszélgettünk, viccelődtünk és a többi.
Miközben én éppen összeállítottam a palacsintatésztát, Mischa elkezdett mesélni egy kicsit a munkahelyével kapcsolatban.

• Az a helyzet, hogy holnap lesz egy céges buli, amire el szeretnék menni – a kezeit tördelte, mintha attól kellene tartania, hogy nem engedem el.
• Hát akkor menj – feleltem bátorítóan.
• Biztos nem gond?

Megráztam a fejemet. Megszoktam, hogy egyedül vagyok, ez az egy nap nem oszt, nem szoroz.

• Amúgy is holnap megyek a rezervátumba, legfeljebb nem igyekszem haza – gondolkodtam hangosan.

Mischa erre azonnal felkapta a fejét és láttam is rajta, hogy mennyire érdekli a téma.

A csillogó szemeiből azt olvastam ki, hogy nem kellett volna kimondanom azt, amire gondolok.

• Ellátogatsz Joelhez? - kérdezte.
• Aha.

Odapakoltam a palacsintasütőt a gázra és mellé tettem a kellékeket. Mischa már végzett a puding főzésével, épp kiöntötte egy tálba, hogy hűljön.

• Na és mit fogtok csinálni? - faggatózott tovább.

Forgattam a szemeimet, de úgy, hogy ő ne lássa, majd begyújtottam a gázt.

• Joel kap egy kocsit, ha megjavítja – jelentettem ki.

Füttyentett egyet, én pedig elnevettem magamat. Valóban elég szép ajándék, és még nem is megerőltető a feltétel, hiszen ennek a srácnak nem esik nehezére ennyi. Épp ellenkezőleg, teljesen jól érzi magát közben, szóval csak irigykedni tudtam.

• Egyébként hogyan lehet eljutni a rezervátumba? - érdeklődtem.

Egy kicsit gondolkodott, hogy pontosan le tudja írni a dolgokat, én addig kavargattam a tésztát, hogy csomómentes legyen. Beleöntöttem a serpenyőbe és lassú lángon kezdtem sütni, mivel a vastag tészta miatt nem lehetett egy perc alatt átfordítani.

• Ahogy mész a sugárúton, az úton lesz balra egy kanyar, ahol az aszfalt egy kis idő után elfogy. Mindegy, úgyis megtalálod, mert ki van írva egy nagy táblára, hogy Blue Lake-i Rezervátum, Egyiptomi Bevándorlóknak. Onnantól kezdve földút van, szóval azon kell menni addig, míg meg nem látod a házakat. Nem sűrűn vannak, inkább olyan, mintha tíz méterenként építettek volna egy házikót – jegyezte meg.

Ahogy hallgattam a magyarázatát, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon honnan tudja.

• Voltál már ott?
• Igen. Egy ott élő férfinak hiányoztak a papírjai, de nem tudta behozni a lábműtéte miatt, ezért úgy gondoltam, hogy elmegyek érte én magam. Legalább bevágódtam az egyiptomiaknál – nevetett.
• Kedves vagy – vigyorogtam.

Átfordítottam a palacsintát, hogy a másik oldala is megsüljön. Elővettem közben két tányért, hogy azokra pakolgassam egyesével. Meglocsoltam egy kicsi juharsziruppal, hogy ízletesebb legyen és az illatára összefutott a nyál a számban. Kezdtem megéhezni.
A vacsora nagyon finomra sikerült, főleg hogy minden egyes palacsinta közé tettem valami tölteléket: pudingot, lekvárt vagy valami hasonlót. A tetejét leöntöttem juharsziruppal és fújtam rá tejszínhabot. Csak úgy tornyosult a palacsinta mindkét tányéron. Az egyiket Mischa ette, a másikat én. Anya megdicsért és elárulta, hogy irigykedik rám, amiért ilyen jól tudok sütni és főzni.
Már fél tízkor az ágyban voltam, mert éreztem, hogy rögtön lecsukódnak a szemeim.
Ezúttal nem volt annyira nyugodt az álmom. Azt hiszem, hogy az agyamnak még csak akkor sikerülhetett feldolgoznia az agyamnak Chace korábbi komor nézését, aztán a későbbi kedvességét, amikor felajánlotta, hogy hazavisz. Álmomban azon az Acarta – Blue Lake közötti úton sétáltam, mindenhol sötét erdő volt, a fák mellett pedig mindig ott állt valaki a bandából. Mindig fenyegető, komor tekintettel néztek rám, én pedig futni próbáltam, de nem bírtam megmozdulni.
Borzalmas érzés, olyankor arra szoktam felébredni, hogy kapálódzok az ágyban. Most viszont arra ébredtem fel, hogy sikoltottam egyet a párnába. Még jó, hogy legalább a párna felfogta a hangot, mert nem tudom, hogyan magyaráztam volna meg ezt az egészet Mischa-nak.
Az ablakon már beszűrődött a fény, odakint már világos volt, ezért a telefonomért nyúltam, ami pont akkor szólalt meg. Ébresztő.
Kinyomtam és az ablakhoz sétáltam, hogy megnézzem, mi a helyzet odakint. Egy kicsit köd volt, egy pillanatra kinyitottam az ablakot, ami csípős hideg levegőt engedett be a meleg szobámba. Reméltem, hogy csak egy ideig lesz ilyen idő, de nem számítottam túl sok jóra.
Átcsoszogtam a mosdóba, hogy összeszedjem magamat. Mischa úgy rohangált a szobájában, mint egy őrült, a nappali ajtajából pont láttam. Elmosolyodtam és visszamentem a szobámba.
Felhúztam egy hosszúnadrágot, majd hosszú ujjú felsőre felkaptam egy rövid ujjút, a lábamra a szürke Converse tornacipőmet vettem.
Épp egy tál müzlit eszegettem és bámultam ki az ablakon, amikor láttam, hogy a házunkkal szemben lévő ház udvarán lévő fa mögül kukucskál egy férfi. Csak messziről láttam, de valahogy... nagyon csúnyának tűnt. Mintha eltorzult volna vagy hasonló. Kirázott tőle a hideg és inkább gyorsan befejeztem az evést. Átugrottam még a fürdőszobába, hogy indulás előtt fogat mossak, aztán magamra kaptam egy dzsekit és szóltam Mischának, hogy elindultam.
A hideg csípte az arcomat és láttam a leheletemet is. Behúztam a nyakamat, hogy ne tudjon a levegő bemászni a kabát alá. Kapkodtam a lábaimat és próbáltam nem gondolkodni, de nem ment.
Vajon miért álmodtam az egyiptomi srácokkal? És mégis miért keltem fel belőle sikoltva? Hisz csak egy banda, akik túl veszélyesnek néznek ki, de mindössze ennyi a helyzet! Miért kell nekem ennyire túldramatizálnom? Kezdtem úgy érezni, hogy lassan elveszítem az épp eszemet.
A megállónál már jó páran ott vacogtak. Tudtam jól, milyen rossz, hisz én is ugyanúgy éreztem, mint ők. Beálltam a társaság mellé és élénk beszélgetést kezdtünk. Találomra felhozott Cariba egy témát, én pedig valahogy úgy megváltoztattam az egészet, mire megérkezett a busz, már vagy öt-hat témát átdumáltunk. Tehetségem volt a gyors témaváltáshoz.
A buszon már kicsit jobb volt az idő, fel is lélegeztem, hogy egy ideig nem kell fagyoskodni.
Mikor megláttam a terepjárót, a platón két sráccal, akik mindössze egy hosszúnadrágot és egy hosszú ujjút viseltek, belekapaszkodtam Joel izmos karjába, hogy a földön maradjak. Mi majd meg fagytunk, ők viszont lazán rohangáltak a hideg levegőn. Milyen bolondok!
A délelőtt általában gyorsan telt. Kikaptuk a spanyol dolgozatot, tesztet írtunk biológiából, amit Joelről lestem, ebédnél pedig végre olyan kajákat tudtam választani, amiket szeretek is és ezek mellett jól szórakoztam. Valaki mindig ott volt, hogy felvidítson, hogy ne unatkozzak, amiért minden alkalommal roppant hálás voltam. Szerintem az óta társaságfüggő lehettem, amióta megszülettem.
Épp hazafelé tartottam busszal és hallgattam Cariba soha véget nem érő fecsegését. Tökéletesen éreztem magamat mellette, mindig olyan vidám volt és szószátyár, mint én is Los Angelesben.
Ezt a tulajdonságomat nem akartam elveszíteni, szóval majdhogynem versenyezni kezdtem a helyes japán lánnyal, „ki beszél többet és gyorsabban” címmel.

• Képzeld a múltkor anyám mondta, hogy tavaszi szünetben elutazhatok az unokatestvéremhez Japánba! Tök szuper, mi? Te mész valahova? - kérdezte.
• Talán Los Angelesbe, messzibb biztosan nem. De lehet, oda se megyek, legfeljebb nyáron. A tavaszi szünet úgyis csak egy hetes lesz, szóval inkább megvárom, míg vége a tanévnek – magyaráztam.
• Ha leérettségiztél, visszaköltözöl? - érdeklődött csöndesen.

Magam elé bámultam, mert még én sem tudtam, hogy mi lesz velem az érettségi után. Egyértelműen hiányoltam a barátaimat, de nem tudtam, hogy itt bírnám-e hagyni az anyámat, hogy magára próbáljon meg főzni. Beleremegtem a gondolatba, hogy fém edénybe próbál önteni ecetet és megmérgezi magát. Közel jártam a síráshoz.

• Nem tudom még, hogy mi lesz. Hiányzik LA., de nem tudom megmondani, hogy vissza megyek-e oda. Azt hiszem csak Jasmine az, aki miatt itt tudnám hagyni Mischát.
• Jasmine? - talán még nem említettem neki.
• Ő a legjobb barátnőm, gyerek korom óta – magyaráztam.

Bólintott.
Igazából még nem sokat törtem rajta a fejemet, hogy mi lesz érettségi után. Először is szerettem volna túl lenni rajta, aztán majd meglátjuk.
Próbáltam arra gondolni, hogy délután Joel nyakán fogok lógni és legalább addig is a rezervátumban leszek a nagylelkű, hihetetlenül vidám és szórakoztató barátommal.
Mikor leszálltam a buszról, nem hazafelé indultam, először még beugrottam a boltba, hogy vegyek valami nassolni valót a délutánra, legalább legyen mit rágcsálni a rezervátumban. Az eladó kedves volt velem, mint mindig, kaptam tőle ingyen egy nyalókát is.
Nem kapkodtam túlzottan a lábaimat, úgyis volt bőven időm, hogy elszórakozzak otthon. Természetesen egyedül voltam, így ledobtam a táskámat a szobámba, majd átugrottam a konyhába.
Éhesnek éreztem magamat, ezért elővettem néhány dolgot a hűtőből és szendvicseket készítettem. Egy tányéron betettem őket a mikróba és ameddig megmelegedtek, visszapakoltam a hűtőbe a dolgokat és eltöröltem a kést is.
Átmentem a nappaliba és leültem a tévé elé. Kicsit gyereknek éreztem magamat egy ideig, mert Disney csatornát néztem, de túlzottan jól elvoltam ahhoz, hogy ez a dolog engem zavarjon.
Amikor kisebb voltam, kevesebbet néztem tévét, de most elé kényszerültem, hiszen itt nem túl sok jót tud művelni az ember, ha unatkozik.
Miután megettem a szendvicseimet, eltöröltem a tányért és visszatettem a helyére.
Átmentem a szobámba és leültem az íróasztalomhoz.
Elővettem a könyveket és úgy döntöttem, hogy először az írásbelivel kezdem. A matekot nem igazán értettem, megpróbáltam megbirkózni vele, de nem jártam sok sikerrel. Az irodalommal valahogy jobban jártam, fogalmazást kellett írni, és bár az sem volt a legkönnyebb, végül is húsz perc alatt végeztem vele. Volt még valamennyi időm, ezért bementem a fürdőszobába és gyorsan letusoltam. A sminkemet is leszedtem, nem is tettem fel másikat, most jól elvoltam így, sminktelenül. Az órára néztem, közel háromnegyed négy volt. Felálltam az asztaltól és úgy döntöttem, hogy átcserélem a csinos ingemet valami átlagos, otthoni pólóra, amit nem baj, ha netalán összekoszolok. A fürdőszobában a tükör előtt még megfésülködtem és fogat mostam, csak utána indultam el a nassolni valóval teli táskámmal a hátamon. Bezártam az ajtót, elrejtettem a szokásos kő alá és már kint is voltam az úton. A legbizarrabb az egészben az volt, hogy a Blue Lake sugárút eléggé hosszú egy út és nem igazán tudtam, hogy mégis merre kellene mennem.
Valahogy a fák nem voltak túlzottan biztatóak a számomra, de egészen addig ez nem is zavart, míg el nem hagytam az utolsó házat a város szélén. A vicces az volt, hogy ennyire féltem az erdőtől, pedig a házunk mögött már azonnal a fák rengetege látszódott. Úgy húsz méterre lehetett Mischa hálószobájának ablakától. Nem is értettem, ő hogy nem félt annyira. Engem a hideg rázott ki, amikor csak az eszembe jutott, hogy egy csomó, öreg, hatalmas, sötét fa ott tengeti mindennapjait a házunk mögött, Mischát viszont látszólag nem zavarta. Nem kötöttem bele, ha neki így jó volt, nekem tökéletesen megfelelt. Ilyenkor örültem igazán az utca felőli szobámnak.
Az idő határozottan jobb lett, mint a reggeli tizennégy fok, de Hawaii időjárás még mindig nagyon távol állt a várostól. Pedig én százszor jobban örültem volna ennek.
Ahogy elhagytam az utolsó házat, egyre sietősebben kezdtem kapkodni a lábaimat. Nem tudom, hogy miért, de engem eléggé könnyen be lehetett ijeszteni, bármivel. Éppen csak a szél fújta a fák leveleit, engem mégis rázott a hideg és attól tartottam, hogy kiugrik az erdőből egy emberrabló, valami pókokkal teli helyre visz és halálra kínoz.
Nevetni támadt kedvem a saját hülyeségeimtől, nem is csodálkoztam ezen, hiszen csak én lehettem annyira okos, hogy egy ilyen helyzetben is csak még ijesztőbb dolgokra tudtam gondolni, a helyett, hogy visszaemlékeztem volna valamelyik csütörtök esti bulira, amit még a csajokkal töltöttem, Los Angelesben. Ilyenkor általában többet ittam a kelleténél, olyankor Jasmine támogatott hazáig – vagy ha még többet ittam, akkor az ők házukig, mert olyankor mindig ott aludtam. Connor, Jas apja mindig tartotta a hátát Mischa előtt, így sosem kellett attól tartanom, hogy a túlzott bulizás miatt szobafogságra leszek ítélve. Mindig sikerült megúsznom.
Mindkét kezemet a cipzáros felsőm zsebeibe rejtettem és automatikusan gyorsabban mentem.
A földet néztem, csak ne lássam a fenyegető fákat két oldalt, hogy nyugodtabb legyek. Mischa korábban el akart vinni pszichológushoz is, hátha tudunk a túlzott félelmeimen javítani, de én ez alól is kibújtam azt tettetve, hogy már minden rendben velem. Olyankor tanultam meg a párnába sikítani, hogy anyám ne hallja meg. Ugyanis akkoriban még a sötétségtől is féltem – hála az égnek, ez mind már régen történt, elmúlt. Elég hosszú idő volt és örülök, hogy túl lettem rajta.
Plusz egy pont nekem.
Egy idő után már annyira siettem, hogy elkezdtem bukdácsolni mindenben: egy gyomban, egy kőben, kétszer a saját lábamban is, pedig nem voltak problémák a mozgásommal, két évig társas-, négy évig modern táncra is jártam, és nagyon szerettem. De amikor féltem, és ezért még jobban siettem, egyáltalán nem számított, vannak-e koordinációs problémáim, vagy sem.
Annyira felgyorsult a gyaloglás, hogy futás lett belőle, abból pedig orra esés, mivel megcsörrent a telefonom és ijedtemben hasra estem. Megráztam a fejemet és pár ocsmány szó is elhagyta a számat. Levettem a hátamról a táskámat és előkotortam belőle a telefonomat.
Egy kicsit szidtam a hívót, de egyből visszaszívtam, amikor megláttam, hogy Jasmine az.

• Szia! - majdhogynem belekiáltottam a telefonba.

Jasmine hangja jóval nyugodtabb volt, de meg is lepődött rajta, hogy miért vagyok annyira feldobva.

• Deby, hogy vagy?
• Mihelyst sikerül felkászálódnom a földről, jól leszek – feleltem.

Nevetett rajtam, mint mindig, amikor hülyeségeket csináltam.

• Mit keresel te a földön? - kérdezte.

Összehúztam a táskám cipzárját, felálltam, visszavettem a hátamra és továbbindultam.

• Most már semmit. Egyébként nem mondom el, mert megint kinevetsz!
• Na, mond már! - unszolt.
• Hát jó – egyeztem bele. - Épp a rezervátumba tartok és jelenleg sehol egy ember, mindenhol csak erdő, én pedig itt vagyok egyedül és félek. Éppen futottam és úgy megijedtem attól, hogy megcsörrent a telefonom, hogy felbuktam a saját lábamban.

Ahogy sejtettem, hangos nevetéssel reagált a mondandómra. Jó volt, elvonta a figyelmemet, mert legalább rá koncentráltam, nem arra, hogy ki fog kiugrani a fák közül.

• Nem is te lennél! - hangja visszarángatott a valóságba.
• Na jó, alázz még, hiszen a barátnőd vagyok! - nevettem.
• Várjunk csak! Azt mondtad, hogy a rezervátumba mész? Minek is mész oda?

Sóhajtottam egyet és nem is tudtam, hogy miért lepődtem meg azon, hogy megkérdezte. Épp mondani akartam, hogy nem is ő lenne, ha nem kérdezte volna meg, de megelőzött azzal, hogy sürgetett, feleljek már. Milyen türelmetlen!

• Joel-hez megyek – jelentettem ki végül.
• Na és mit fogtok csinálni? - hangjában éreztem a pajzán gondolatait.
• Én leginkább ülök egy széken és bámulom, hogy Joel szereli a kocsit. Tudod, az apja megígérte neki, ha megjavítja a régi autóját, akkor megkapja. Még pénzt is ad neki néhány dologra, de persze nem mindenre, szóval lehet, hogy még a roncstelepre is kimegyünk valamikor – magyaráztam hosszan.
• Ó, így már mindjárt másabb – értett velem egyet – Autószereléssel összekapcsolt randevú.

Azonnal dőlt belőlem a szó, Mischa ezt mindig automatikus önvédelemnek hívta. Én inkább csak az igazságnak, hiszen csak kimagyaráztam magamat az egészből.

• Ez nem randevú, Jas! Egyszerűen csak megpróbáljuk kiszínezni a mindennapjaimat.
• Jól van már, ez nem szöveges feladat! - nevetett.

Inkább ráhagytam, mert jól tudtam, hogy ebből úgysem kerülök ki győztesen, szóval inkább feladtam a magyarázkodással, mielőtt még jobban belekavartam volna magamat.
Ekkor vettem észre, hogy balra le lehet kanyarodni. Felnéztem és láttam, egy nagy táblára mit írtak:

Blue Lake-i Rezervátum Egyiptomi Bevándorlóknak.

Ahogy elnéztem a tábla mögött, egy földút vezetett befelé, középen kavicsból kirakott úttal, gondolom a gyalogosan érkezőknek, hogy ne kelljen a sárban tocsogniuk. Épp mondani akartam Jasmine-nak, hogy beszélgessünk még egy ideig, míg átmegyek ezen a bizarr részen, amikor szólt, hogy mennie kell, mert betoppant hozzá a fiú unokatesója, hogy korrepetálja. Sóhajtottam egyet és elbúcsúztunk egymástól. Nem örültem túlzottan annak, hogy egyedül kell megbirkóznom azzal a feladattal, hogy átmegyek ezen a szakaszon, de úgy döntöttem, felveszem amolyan bátorságpróba szerűségnek. Kinyomtam a telefonomat és a farmernadrágom zsebébe csúsztattam, majd elindultam befelé a félelmetes erdővel körülvett rezervátumba vezető kavicsos úton.