Nem álmodtam semmit, olyan nyugodt éjszakám volt, mint még soha. Mikor kinyitottam a szemeimet, már láttam az ablakon beszűrődő, gyenge fényt. Az órám hatot mutatott, ezért még átfordultam a másik oldalamra. Nem bírtam visszaaludni, pedig még egy szűk órát pihenhettem volna. Nem akartam még felkelni sem, ezért megvártam az ébresztőt, csak utána mentem át egy gyors tusolásra a fürdőbe. Találomra felöltöztem és egy kicsit sminkeltem. A hajam úgy állt, mint a szénaboglya, ezért némi fésülködés után elővettem a hajvasalómat és átsimítottam rajta párszor.
A ház teljesen üres volt, Mischa már elment dolgozni, legalábbis ezt írta le arra a cetlire, amit a konyhában hagyott nekem. Sóhajtottam egy nagyot, majd ettem egy tál müzlit tejjel felöntve. Összedobtam két szendvicset és a faliórára néztem. Hét óra múlt egy kicsivel, ezért felkaptam a táskámat, bezártam az ajtót és elindultam. Út közben csináltam egy-két fényképet, míg oda nem értem a megállóhoz. Joel már ott volt, mikor észrevett és azonnal oda is jött hozzám. Megkérdezte, hogyan aludtam, de nem igazán tudtam jó választ adni neki. Közömbösen, már ha van ilyen.

• Csinálhatok rólad egy képet? - kérdeztem a gépre mutatva.
• Hát persze!

Szélesen vigyorgott, én pedig elkattintottam egy képet. Pár másodpercig bámultam a fotót, Joel pedig beállt mellém, hogy megnézze, hogyan néz ki rajta.

• Olyan vidám vagy – motyogtam. - Ezt jó lesz visszanézni, ha le leszek törve – tettem hozzá.

Joel csak mosolygott és Cariba megérkezése belé nyomta a szót. Valószínűleg a nagybátyjánál alhatott, mivel az ők házuk a városka túloldalán van, a nagybátyjáé pedig a szomszéd utcán.
Átvette a fényképezőt és kijelentette, hogy csinál rólunk egy képet.
Joel vidám vigyorgása valóságos napkitörésnek tűnt az én csillámpor szerű mosolyom mellett.
A buszon megint az ablaknál ültem és nyugodtan hallgattam a zsivajgást. A bömbölésre megint kinéztem az ablakon és megláttam az ismerős, piros terepjárót. Most három srác ült a platón, mind a hárman lazán, lenge öltözetben. Éppen vidáman kártyáztak, egészen addig, míg az egyik fiú meg nem nyerte az osztást és zsebre nem tett valamit – nagy valószínűséggel a nyereményt.
Egy másik idegesen felállt a helyéről, még azt is jól láttam, hogy idegességében mennyire remegnek a kezei. Duplán dobbant a szívem, mivel már csak annyit láttam, hogy a harmadik fiú is felállt a helyéről és valamit elkezdett magyarázni a dühöngő egyiptominak. Az autó eltávolodott, így nem tudtam megítélni, hogy mi történhetett köztük. Nem is értem, hogy egyáltalán miért foglalkoztam velük.
Az első órám ezúttal történelem volt. Éppen beestem csöngő előtt a terembe, már mindenki bent volt, beleértve a tanárt is. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, majd helyre küldött, miután átadta az államok történelmével foglalkozó könyvet. Szemeimmel a szabad helyet kerestem és nagyon megdöbbentem, hogy csak Chace Bomani mellé ülhettem. Odabotorkáltam hozzá valahogy, de végig a földet néztem, nehogy idegességemben felbukjak valamelyik táskában. Helyet foglaltam mellette, de nem néztem rá, mert olyan félelemkeltő tekintete volt. Nem gyilkos, de olyan morcos és komor, hogy reszketni kezdtem mellette. A szemem sarkából láttam, hogy lopva engem néz, ezért még nagyobb erőfeszítéssel bámultam a tanárt. Mohón jegyzetelni kezdtem a tábláról, csak hogy nehogy véletlenül összenézzek a felettébb ijesztő padtársammal. A szívem úgy dübörgött, mintha felrobbanni készült volna. Olyan furcsa volt Chace, a szemem sarkából azt is láttam, hogy milyen kimérten, milyen nagyokat és milyen mélyen lélegzik. Mintha... le akarta volna nyugtatni magát, vagy valami hasonló. Pedig én nem elékeztem, hogy bármivel felbosszantottam volna.
A karunk majdnem összeért a pad fölött és éreztem a bőréből áradó meleget. Mintha beteg lenne, vagy valami hasonló. Mindenesetre nagyon megijesztett.
Soha életemben nem vártam annyira a csöngőt, mint ez alkalommal. Amolyan megváltásként ért a hangja. Gyorsan összecsaptam a füzetemet és majdnem kirohantam a teremből. Csak hogy ne nézzék hülyének az új lányt, kicsit lassítottam és úgy mentem ki az ajtón, mintha nem menekülnék hanyatt-homlok a teremből. Még mindig remegtem a félelemtől és kapkodtam a levegőt.
Mindenhol Joelt kerestem, de nem egy épületben voltak az óráink, így csak az udvaron futottunk össze, majdnem szó szerint. Ijedten ziháltam, próbáltam valahogy megnyugodni, de nagyon nehéz volt azok után, amit átéltem történelmen. Féltem, hogy Joel őrültnek fog hinni, vagy arra gondol, biztosan üldözési mániám van. Cariba kezébe nyomtam a fényképezőgépet, hogy lefoglalják magukat, én pedig megfogtam a srác hatalmas kezét és olyan helyre vonultunk, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. Alig bírtam összeszedni a szavaimat, legszívesebben mindent mondtam volna egyszerre. Joel szinte könyörgött, hogy nyugodjak már le, én pedig pont azon voltam, hogy ez sikerüljön, mielőtt elsírom magamat.

• Chace – el sem hittem, hogy sikerült kimondanom a nevét.

Az arcvonásai megváltoztak, hirtelen megkeményedtek és komolyak lettek.

• Mit csinált?

Megráztam a fejemet, hogy nehogy félre értse az egészet.

• Semmit, csak... egész órán annyira furcsán bámult, mintha valami fenyegetés lennék a számára, vagy hasonló! Halálra rémített!

Láttam rajta a megkönnyebbülést, de nem tűnt el minden aggodalma.

• Mellette ültél? - kérdezte.
• Máshol nem volt hely – magyaráztam.

Hatalmas és meleg kezeit a vállaimra tette, mélyen a szemeimbe nézett, ezáltal elérte, hogy csak rá figyeljek, és minden mást kizárjak a látókörömből és a gondolataimból.

• Nem kell aggódnod Deby! Chace... nos, fura egy ember, az biztos, de nem hinném, hogy bármilyen rossz szándéka lenne rád tekintve! Nyugodj meg! Legfeljebb beszélek az apjával, elég sokat jár horgászni a folyóra apámmal. Megígérem neked.

Két másodpercre becsuktam a szemeimet, hogy koncentrálni tudjak arra, amit mondott, majd bólintottam. Mind a ketten ugyanarra gondoltunk, én hozzábújtam, ő pedig átölelt két hosszú karjával. Fejemet nekidöntöttem a mellkasának és éreztem a hátamon pihenő kezeit, ez nagyon nyugtatott.
Meghallottam a csöngő hangját, ami valahogy nem a legjobb pillanatban szólalt meg. Cariba megjelent mellettünk és – ahogy ő fogalmazott – elrabolt matekra. A kedves japán lány mellett kicsit kellemesebben éreztem magamat, így mondhatni egész jó lett a hangulatom a továbbiakban. Egészen az ebédig nem is láttam a bandát, ami roppant módon nyugtató hatással volt az idegrendszeremre. Már egyáltalán nem remegtem és még a tanár is kedvesebb volt, mint amilyennek kinézett, így minden gondom elszállt egy időre.
Ebédnél is minden rendben ment. Miközben a párolt zöldségeket szedtem fel a villámra, elszórakoztam a társaságon. Még mindig egymást fotózták, rágás közben, hülye fejeket vágva, vicsorítva, normálisan mosolyogva, foghiányosan – Dan nagyon feldobta a hangulatot, amikor szétkent egy kis csokit a fogain, ezáltal olyan volt, mintha azok kirohadtak volna.
A rezervátumi banda nagy hanggal volt, de jó volt látni, hogy nem éber figyelemmel bámulnak. Zabáltak, mintha egész nap nem ettek volna semmit, az egész ebédlő tőlük zengett – legalábbis tőlük leginkább. Összenéztünk Joel-el, ő pedig bátorítóan rám mosolygott. Viszonoztam ezt a kedves gesztust és a továbbiakban igyekeztem nem elfordulni az asztaltól.

• Van Blue Lake-ben könyvtár? - fordultam oda hirtelen Ashley-hez.
• Ja, bár elég szegényes.
• Számítógépek vannak? Újabb fajtákra gondolok.

• Van, pont most nyertek párat.

Ez tényleg jó hír volt nekem, most már meg is lett a délutáni programom. Úgy döntöttem, hogy miután megtanultam és főztem valamit – csak hogy véletlenül se Mischa főzzön –, felkeresem a könyvtárat, hogy küldjek néhány képet Jasmine-nak e-mailben és úgy terveztem, ha van fényképnyomtatójuk, akkor azt is használatba veszem.
Ebéd után még jó ideig a suliban kellett maradnom, egy angolon és egy spanyolon. Alea még velem maradt, mert neki is nyolc órát írtak be, de nekem azon kívül még valahogy haza kellett jutnom, ráadásul úgy, hogy egy haverom sem lesz velem.
Kicsit pánikba estem, hogy hogyan fogok így hazamenni, de eszembe jutott, nincs túl messze Blue Lake Arcata-tól, mindössze negyed óra kocsival, szóval nem halok bele, ha véletlenül húsz-huszonöt percet kell gyalogolnom.
Végig ezen gondolkodtam angolon, valahogy egyáltalán nem tudott lekötni az órai anyag. Szünetben kint álltam Cariba-val a buszra várva és azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem lógok el spanyolról, hiszen annyira nem nagy szám. És mégis, voltam olyan hülye, hogy maradtam.
Egyedül csoszogtam be spanyol órára és szenvedtem végig, unatkozva. Most igazán nem tudtam odafigyelni arra, amit éppen vettünk, egyfolytában a hazaúton és a délutánon járt az eszem.
A füzetembe firkálgattam, így próbáltam elütni az időt, ami eléggé lassan, de végül sikerült. Fellélegeztem, mikor meghallottam a csengőt.
Még mielőtt hazafelé indultam volna, odamentem a szekrényemhez és kivettem belőle néhány dolgot, ami szükséges lesz a házim elkészítéséhez.
Kellemes idő volt, a szél csak enyhén fújt, szóval úgy döntöttem, tényleg nem szégyenítem meg magamat stoppal, helyette normálisan hazasétálok.
A táskámat a vállamra kaptam, úgy sétáltam ki az épületből. Az utolsó buszt sikeresen lekéstem, ezért elindultam a kettőszázkilencvenkilences országút felé. Volt gyalogút is, elkülönítve az autóktól, én pedig azon mászkáltam. Figyeltem a tájat, ami addig csodálatos volt, míg lakott területen mászkáltam, de mikor kiértem a városból és az autók is legfeljebb percenként percenként jelentek meg az úton, kicsit megijedtem az egésztől. Jobb oldalamon erdő volt, a baloldalon ugyanez, mintha egy tükör lett volna felállítva az út közepére, csak én nem látszottam a túloldalon.
Kapkodni kezdtem a lábaimat és nagyon reménykedtem benne, hogy minél hamarabb meglátom a városhoz kitalált lehajtót és az azt jelző táblát. Minél jobban siettem, annál inkább úgy láttam, sosem érek az út végére. Remegni kezdtem a félelemtől és úgy döntöttem, ha jön egy autó, ami Blue Lake felé hajt, lestoppolom, hogy vigyen el egy darabig.
Hamarosan szerencsém lett, autó dübörgését és férfihangokat hallottam. Mielőtt hátrafordultam, örültem, de mikor megállt mellettem az autó, pontosabban a terepjáró, már össze-visszakalimpált a szívem. Az ablakok le voltak eresztve, a felőlem lévő oldalon hátradőlt a srác, hogy a sofőr, vagyis Chace kiszólhasson nekem.

• Hazavigyünk, Deby?

Döbbenten bámultam rá, valószínűleg halálra rémült arccal, ezért bátorítóan elmosolyodott, kivillantva tökéletes, hófehér fogsorát.

• Nem kell félni, szállj be!

Ahogy szétnéztem a kocsit, én úgy láttam, erre nem igazán van lehetőség. Belül négyen ültek, a platón pedig ketten. Nekem nem volt kedvem felülni a platóra.

• Azt hiszem, nem férek el – feleltem.
• Ugyan! Liam majd hátramegy a többiekhez, ideülhetsz előre.

Ahogy szétnéztem, kirázott a hideg a fenyegetően susogó falevelektől és úgy döntöttem, hogy fejet hajtok a felajánlásnak, majd csak túlélem valahogy.

• Hát jó.

Liam, aki majdnem ugyanúgy nézett ki, mint bárki más, csak talán kicsit keményebb arcúnak találtam, kiszállt az anyós ülésről és felmászott a haverjaihoz. Félénken beültem a helyére, a táskámat a lábaim közé téve. Gyorsan bekötöttem magamat és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkora veszélyben lehetek, ha ez a banda nem csupán három végzős, két harmadikos és egy másodikos srácból áll. Nagyot nyeltem, és hogy kevésbé legyen ciki a helyzet, megszólaltam.

• A Raymand sugárúton kitennél? - hangom remegett és nagyon reméltem, hogy a srácok nem hallották meg. Nem voltam hajlandó hátra fordulni, csak Chace-re néztem.
• De hát nem is ott laksz – dobott felém egy fura mosolyt.
• Honnan veszed? - kérdeztem ártatlanul, közben viszont le voltam döbbenve azon, amit mondott.

Elnevette magát, én pedig egyre jobban kezdtem úgy érezni, mint akit megaláztak. Kinéztem az ablakon, hogy ne vörösödjek el.

• Deby, egy akkora városban, mint Blue Lake, mindenki tudja, hogy hova költöznek az új lakók.
• Még a rezervátumban is? - kérdeztem hirtelen.
• Igen – hangja komoly és kimért volt. - Még ott is.

Nem boncolgattam tovább a témát, inkább csöndben maradtam és arra koncentráltam, hogy minél hamarabb érjünk be a városba. Nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam a táblát.
Szigorúan csak előre néztem és oldalra, de nem akartam összenézni egyik bandataggal sem. Olyan furának és veszélyesnek tűntek, hogy nem akartam jobban összehaverkodni velük.
A fiúk nem tudták elviselni a csöndet, tovább magyaráztak, nevetgéltek, viccelődtek egymással. Még azt is hallottam, hogy a platón lévők közül valakit megint nyugtatni kellett, először csak egy ember mondogatta, hogy nyugodjon le, aztán már ketten. Kirázott a hideg.
Végigmentünk a Railroad sugárúton, ahol azt reméltem, hogy kitesznek, de egészen a házunkig vittek, amitől kicsit megijedtem. Pontosan tudták, hogy hol lakom és ez felkavart. Ki tudja, mikor törnek be hozzánk és fojtanak meg anyát és engem álmunkban.
Kinyitottam az ajtót és leugrottam az aszfaltra. A hátamra vettem a táskámat és visszafordultam.

• Köszönöm.

Chace nem felelt, csak bólintott, majd becsukta az ajtót és megfordult a feljárón. Végig néztem az autót, ameddig az utcában lehetett látni. A platón ülő srácok integettek nekem, én pedig óvatosan felemeltem a kezemet, hogy valami intéshez hasonló mozdulatot tegyek, majd bemenekültem az udvarra. Előkotortam a kulcsot, majd' kitéptem az ajtót a helyéről és becsaptam magam mögött.
Alig kaptam levegőt, úgy lihegtem, amikor felfogtam, hogy mekkora veszélybe kerültem, még ha csak öt percre is. A halál karnyújtásnyira lehetett tőlem és bármelyik pillanatban értem nyúlhatott volna. A kezemet a számra tapasztottam, hogy magamba fojtsam a sikolyomat.

• Istenem! Istenem! Istenem! - motyogtam, miközben a falnak dőltem és lecsúsztam a földre.

Felhúztam a térdeimet és átkaroltam a lábaimat a combom alatt. Összekuporodtam és ringatva próbáltam magamat megnyugtatni. Mélyeket lélegeztem és suttogtam magamnak, hogy minden rendben. A szavak segítettek elhinni, hogy így is van.
Nem tudom, hogy mennyi ideig ülhettem ott egymagamban, de annyira elgémberedtek az izmaim, hogy majdnem elaludtam a fal mellett. Felkeltem, kinyújtóztam és bementem a szobámba. Úgy döntöttem, hogy elmegyek először a könyvtárba, nem gondolva arra, hogy felborítom a tervezett sorrendet. Időközben kissé beborult az ég, az erre való tekintettel pólómra rávettem egy cipzáras felsőt, elővettem egy nagyobb táskát, beletettem a fényképezőgépet, az USB-t, még a pénztárcámat is, arra az esetre, ha van fénykép nyomtatójuk.
Térképpel a kezemben kerestem a könyvtárat. Gyorsan kiváltottam az olvasójegyemet és elfoglaltam az utolsó szabad gépet. Csatlakoztattam a fényképezőt a számítógéphez és megnyitottam a mappát, amikben a képek voltak. Az elején még a régi otthonomról és a barátaimról voltak emlékek, aztán jött Blue Lake, a szobám, a ház, a környék, majd szép sorban mindenki: Joel, Cariba, Ashley, Alea és Dan. Mischa-t is lefotóztam, még a költözésünk napján.
Odamentem az egyik könyvtároshoz, hogy segítségét kérjem.

• Elnézést, van fényképnyomtatójuk? - suttogtam helyhez illően.
• Igen, van. Szeretnéd használatba venni?

Bólintottam. Odaült a gépemhez, kiválasztottunk úgy ötven képet, a nő csatlakoztatta a szerkezetet a nyomtatóhoz és eltűnt egy időre. Ameddig ment a nyomtatás rájöttem, hogy néhány képet valahogy kihagytam, amik a suliban készültek. Talán átugorhattam, benyomódhatott a billentyűzet.
Az első képen Joel kezét fogtam, épp kerestünk egy olyan helyet, ahol normálisan beszélhettünk. A második képen egymással szemben álltunk, én magyaráztam valamit, míg Joel komolyan nézett engem. A harmadik képen már ő beszélt, kezei a vállaimon pihentek, a negyedik képen pedig kétségbeesetten hozzábújtam. Fejemet a mellkasának támasztottam, ő pedig átölelt a hatalmas karjaival. Hihetetlen, hogy a társaságból valaki paparazzi képet csinált rólunk.
A könyvtáros visszatért, egy nagy csomaggal a kezében, amiben a képek voltak.

• Jól sikerültek? - kérdeztem.
• Igen, mindegyik – felelte a nő, majd szólt, hogy a pultnál kérjem majd őket, a nevemet is megtudakolta, hogy el ne felejtse.

Még ott ültem egy ideig a gépnél, megnyitottam az e-mail címemet és írtam egy levelet Jasmine-nak. Csatoltam jó sok képet, először tizenhármat, azokat elküldtem, majd a következő levélhez hozzátettem még hetet és ahhoz üzenetet is írtam.

Szia Jas!

Küldtem neked húsz képet, remélem tetszeni fognak! Van pár kép, még LA-ben készült, de a nagyja itteni. A házat és a szobámat is lefotóztam, majd meglátod! Most megyek, de írj, ha megkaptad a levelet!

Puszi: Deby

Elküldtem az e-mailt, aztán biztonságosan eltávolítottam a géptől a fényképezőmet. Néztem néhány receptet, amit megcsinálhatok vacsorára, buzgón jegyzeteltem. Úgy is szükségem volt néhány receptre, elvégre nem engedhetem Mischa-nak, hogy megmérgezze magát, vagy akár mindkettőnket. Mivel elkészültem, belepakoltam a táskámba a cuccaimat, kifizettem a fényképeket a pultnál és haza indultam. A térképet néztem, nekem még mindig szükségem volt rá ahhoz, hogy hazajussak valahogy. Ameddig sétáltam, az eget néztem és reménykedtem, hogy megvárja az eső, míg hazaérek. Út közbe eszembe jutott, hogy ahhoz az ételhez, amit kinéztem vacsorára, nincs minden otthon, ezért beugrottam az egyik boltba vásárolni egy kicsit. Vettem fél kiló burgonyát, húsz dkg sajtot és egy vajat. Két ember számára ennyiből is lehet vacsorát készíteni, nekünk meg főleg. Mischa úgyis szinte csak akkor eszik, amikor eszébe jut.
Otthon elkészítettem a belga rakott krumplit, legalábbis összepakoltam a dolgokat, ahogy kellett, betettem a sütőbe és ameddig az sült, elővettem a cuccaimat, hogy megírjam a házit.
Út közben anya is hazaért, de utána még át kellett mennie valamelyik szomszédhoz, így továbbra is egyedül maradtam, bár nem sokáig, negyed óra után már vissza is ért.
Odaadtam neki a csomagot, hogy megnézzük a képeket. El is döntöttem, hogy venni fogok egy képtartót ahhoz a fotóhoz, amit még Los Angelesben csináltunk Jasmine-nal, és egy fényképalbumot, amibe beletehetem vagy ragaszthatom a többi remekművet.

• Ők kik? - kérdezte Mischa, kizökkentve a gondolataimból.

A képre néztem, amin Ashley és Dan vigyorogtak, a háttérben pedig ott volt az egész rezervátumi banda, mindannyian a kamera felé nézve. Kirázott a hideg és hálát adtam magamnak, amiért fáztam otthon és felvettem egy hosszú ujjú felsőt, így legalább Mischa nem láthatta a reakciómat.

• Néhány srác a rezervátumból – magyaráztam. - Nem akartuk őket lefotózni, csak pont így van a törzsasztaluk, keresztbe a miénkkel, így pont belelógtak.
• Ja, értem.

Vacsora után betettem a tányérokat a mosogatógépbe és bementem a szobámba. Az idő telt, én pedig úgy döntöttem, hogy elfoglalom a fürdőszobát. Fürdés után leültem anya mellé, együtt néztünk egy krimit valamelyik csatornán.
A vége felé – mivel majdnem két órás volt – már kezdtek erősködni a szemhéjaim, ezért engedtem az ágyam csábításának, jó éjszakát kívántam Mischa-nak és lefeküdtem aludni.