Majdnem lecsaptam a telefonomat a földre, amikor megszólalt az ébresztő. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet és felültem az ágyamon. Szeptember vége az utolsó középiskolai évemben és egy teljesen új iskolában, egy teljesen új közösségben, teljesen új tanári karral. Csak ezt a néhány hónapot bírta volna még ki Mischa!
Lerúgtam magamról a takarót és átcsoszogtam a fürdőszobába. Gyorsan levetkőztem, beálltam a kádba és kézbe vettem a fürdőrózsát, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Nem tudtam, Mischa fent van-e már, de nem is igazán érdekelt. Úgy járkáltam a házban, mintha teljesen egyedül laktam volna ott. Magam köré tekertem a törölközőt és beálltam a tükör elé fogat mosni, aztán visszamentem a szobámba. Előkerestem egy fehérneműt és egy melltartót, majd leültem az ágyra és vártam egy fél percet, hogy megszokjam a hőmérsékletet. Résnyire kinyitottam az ablakot megtudni, milyen idő van odakint, hogyan öltözzek fel. A hegyek miatt kissé hűs volt a levegő, de tudtam, ez egy idő után már úgyis máshogy lesz, ezért egy farmernadrágot vettem fel, előkerestem a szerencse pólómat, hogy sikeres legyen az első napom és felkaptam egy cipzáros felsőt is, amit majd később belegyűrhetek a táskámba. Bokazokni, tornacipő, majd leültem az íróasztalhoz, hogy feltegyek egy kis sminket. A tükröm körülbelül akkora volt, mint egy érintőképernyős telefon, szóval az előtérbe mentem a nagytükörhöz.
Egy kevés alapozót kentem az arcomra, kihúztam a szemeimet feketével és kifestettem a szempilláimat is. Miután ezzel megvoltam, megfésültem a hajamat és beállítottam úgy, hogy ne csapjak le vele senkit, ha hirtelen megfordulnék. A hajam gesztenyebarna színben pompázott, bár, ha rásütött a nap, vörösnek látszott.
Mindennel megvoltam, ezért beugrottam a konyhába, hogy tegyek el valami kaját. Mischa ott ült a kis asztalnál, kávézott és a napilapot olvasta. Köszöntöttük egymást, majd a dolgozólapra pakoltam mindent és csináltam két szendvicset. Belesuvasztottam a táskámba, majd a faliórára néztem, ami hét órát mutatott.

• Azt hiszem, én most megyek – jelentettem ki.
• Sok sikert – mosolygott rám Mischa.

Bólintottam, majd elköszöntem és kimentem a házból. A szél enyhén fújt, felkavarva a parfümöm illatát. Elindultam balra, így körülbelül nyolc-kilenc perc múlva kijutottam a Railroad sugárútra. Most már csak azt kellet figyelnem, hogy az utcanév táblákra mi van ráírva. Legnagyobb szerencsémre már az első utca a Raymar sugárút volt. Láttam néhány diák ott állni a buszra várva, ezért beálltam közéjük. Elővettem a zsebemből a telefonomat, ami hét óra tizenegyet mutatott.
Kocsi zaját hallottam, a hang irányába fordítottam a fejem. Egy 1971-es, fekete Dodge Charger állt meg, Joel szállt ki belőle. Megköszönte a fuvart a sofőrnek, aki az apja lehetett, majd becsukta az ajtót. Az autó elrobogott, Joel pedig széles mosollyal felém közeledett.

• Megelőztelek – vigyorogtam rá.
• De, csak mert apám elfelejtett tegnap tankolni – kacsintott rám.
• Persze – nevettem.

Láttam a többieken, hogy nagyon néznek, elvégre egy ilyen hatalmas városban, ahol ezer pár százan laknak, eléggé feltűnő, ha egy új ember érkezik – főleg a tinédzsereknél.
Hamarosan megérkezett a busz is, amin nem sok hely maradt, ugyanis ez a sarok volt az utolsó előtti megálló. Az utolsó a város szélében lesz, ahol kikanyarodunk majd a kettőszázkilencvenkilences autópályára. Ezt mind Joel tudatta velem. Az utolsó megállónál felszállt két lány, akik a mellettünk lévő székekre ültek.
Az egyik lány alacsony volt, maximum százhatvan centiméter, vékony, hosszú barna hajú, ázsiai, sőt határozottan japán, legalább félig. A másik lány kicsit teltebb volt. Álláig érő, egyenes szőke haját a füle mögé tette, szemei halványzölden csillogtak.

• Joel, ki az új barátnőd? - kérdezte vidáman a szőke hajú.
• Csajok, ő Deborah Spencer – mutatott be a lányoknak. – Ők itt Ashley Bell és Cariba Fenty.
• Sziasztok – mosolyogtam visszafogottan.

A lányok Joellel együtt valamilyen rendezvényről beszélgettek, amihez én nem tudtam hozzászólni, ezért csak figyeltem őket.
A körmeimet kezdtem piszkálni, amikor hallottam, hogy valami nagy dübörgés közeledik. Ijedten felkaptam a fejemet és kinéztem az ablakon. Egy hatalmas terepjáró húzott el mellettünk, színre piros, a platóján pedig két srác lökdösődött.
Majdnem felsikoltottam, amikor megszólaltam.

• Jesszusom, le fognak onnan esni!

Cariba és Ashley nevettek, Joel pedig felém fordult, hogy megmagyarázza a helyzetet.

• Ők már csak ilyenek. Ezzel szoktak hencegni, milyen menő srácok – forgatta a szemeit. Úgy láttam rajta, nem igazán kedveli őket.
• De hát ez életveszélyes!
• Tudom – megrántotta a vállait. - Ők viszont sosem esnek le, mintha hozzá lennének ragasztva a rakodó térhez.

Addig néztem őket, ameddig csak lehetett, aztán mikor eltűntek a látókörömből, megint Joelhez fordultam. Annyira furcsák voltak és a fura emberekről beszélgetni szoktak.

• Kik ők? - kérdeztem.
• Ők ilyen őrző-védő banda. A rezervátumban laknak az erdőben, ahol én is. Tudod, külön költöztünk a várostól, mert mindenkinek jobb volt, főleg nekünk. Vicces, néha fogalmam sincs, mit keresünk itt – csalódottan nevetett.

Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni, inkább csak bámultam tovább kifelé az ablakon. Húsz perc alatt átértünk Arcata városba, a busz egészen az iskola elé vitt minket. Örültem neki, nem kell egyedül kóvályognom, mert teljesen megőrültem volna ettől az egésztől. Az épület sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam. Ha egyedül lennék, biztos kértem volna az irodán egy iskolatérképet.
Így is fel kellett mennem, Joel pedig velem tartott, hogy ne vesszek el.
Az íróasztalnál egy harmincas nő ült, esetlenül sovány volt és szőkés barna hajú. Kedvesen próbált pislogni rám a szemüvege mögül, én pedig azonnal levágtam, ezen a nőn tuti uralkodik a férje, már ha nem ugyanolyan, mint ő.
Elmondtam neki, ki vagyok, ő pedig azonnal észbe kapott. Előkereste az órarendemet, aztán elmondta, minden órán meg fogom kapni a könyvemet, már amihez van, egyébként meg csak füzetek kellenek.
Megköszöntem és majdnem kirohantam az irodából, annyira siettem. Nem tudom, mitől féltem, Joel még mindig ugyanott ült és várt rám, mint amikor bementem az ajtón.
A papíromat lengettem előtte, ő pedig felugrott a székről és azonnal elvette az órarendemet. Esélyem sem volt visszaszerezni, elvégre alapból magas, hát, még ha feltartja a karját. Semmi esély, ugrándozni pedig nem akartam egy papír miatt.

• Legalább az első órán együtt leszünk – szólalt meg. - Ülhetsz mellém, ha szeretnél.
• Jó – bólintottam. - Amúgy milyen óra is lesz?
• Biológia.

Felsóhajtottam, és amikor nem vette észre, kikaptam a kezéből az órarendet, majd átlestem.
Végül is egész tűrhetően állították össze a dolgokat, bár mikor egymás után jött a matek, a francia és a biológia, mérgesen fújtattam. Ezeket az órákat utáltam a legjobban.
Felkerestük a termet – vagyis csak én kerestem, Joel pontosan tudta, hogy hol van – ahol a tanár már kipakolta a vetítőt az asztalára. Az osztály nagy része már bent volt, mindannyian rám néztek, amikor beléptem az egyiptomi srác mellett. Szólt, hogy leül a helyére, majd kövessem, ha végeztem, én pedig odamentem a tanárhoz, aki a projektort próbálta beállítani.

• Mr. McGowan – szóltam hozzá, mire felkapta a fejét.

Azonnal sejtette, hogy én lehetek az új diák, amikor bemutatkoztam. Normálisan üdvözölt, aztán közölte velem, hogy a tankönyv a tanári asztal szélén az enyém. Felvettem és majdnem elindultam, amikor szólt, álljak meg, gyorsan bemutat az új csoporttársaimnak. Csak hebegtem, hogy erre semmi szükség, mire melegen elmosolyodott és arra kért, ne idegeskedjek, hisz mindenki kíváncsi rám, nem fogják azt kérdezni, kit érdekel, hogyan hívnak. Zavartan bólintottam, ő pedig mikor meghallotta a csengőt, gyors megigazította a vetítőt, megvárta, míg két srác bejön a terembe és már beszélni is kezdett. Én legszívesebben már leültem volna a helyemre, de addig nem lehetett, míg Mr. McGowan el nem mondja a többieknek, mi a nevem és honnan jöttem. Mikor bólintott, gyorsan odamentem Joel padjához és ledobtam magamat a székre. Bár majdnem felbuktam idegességemben, úgy láttam, nem vették észre, mintha egyáltalán nem is foglalkoztak volna velem. Ez egy kicsit megkönnyítette a dolgomat.
Nem igazán értettem, miért érdekel bárkit is az emberi sejt szerkezete. A tanár mutatott róla mikroszkopikus és rajzolt képeket, közben szüntelenül magyarázott és diktált. Kénytelenül lejegyzeteltem azt, amit muszáj volt, de már alig vártam, hogy vége legyen az órának.
Szinte áldás volt, amikor meghallottam a csöngőt. Felpattantam a helyemről és már mentünk is Joellel. A folyosón találkoztunk a lányokkal, volt még velük valaki, akit Alea Barkas-nak hívtak.
Vékony volt, de erős csontozatú, vörös barna haja erősen hullámzott, a rövidebb tincsek teljesen begöndörödtek. Szerintem eredetileg is ilyen lehetett. Jól állt az arcához.
A nap folyamán egész jól éreztem magamat. Azt hittem, kicsit rosszabb lesz, szóval kellemeset csalódtam.
Az ebédnél már kicsit többen ültünk. Voltak még ott fiúk-lányok, de inkább a túloldalon, szóval velük nem igazán beszéltem. Velem szemben Joel ült, állandóan szórakoztatták egymást Ashley-vel, mellettem Cariba, ő mellette pedig Alea. Egy kicsit lökdöstem a villámmal a főtt ételt, eléggé bizarr kinézete volt, aztán inkább félretettem és megettem a szendvicset, majd levettem a gyümölcslé kupakját és ittam belőle néhány kortyot. Miközben ittam, láttam, hogy a srácok a platóról megjelentek az ebédlőben, rajtuk kívül még négy fiú is ott volt.

• Ők azok a…? - nem fejeztem be a mondatot, mert a közvetlenül körülöttem lévők azonnal észrevették, hogy miről beszélek.

Joel bólintással jelezte, eltaláltam. Cariba odahajolt hozzám és elkezdte sorolni, ki kicsoda. Értetlenül néztem a srácokat, akik úgy zabáltak, mintha sosem kaptak volna enni. Megráztam a fejemet, mert nem értettem, hogyan tudják megkülönböztetni, ki kicsoda. Annyira ugyanúgy néztek: rövid, fekete haj, barna bőr, barna szemek, mindegyik magas volt és izmos. Mintha valami elkötelezett szekta lennének.

• De melyik-melyik? Nekem... mindannyian ugyanúgy néznek ki! - fakadtam ki.
• Na, figyelj – hajolt közelebb Cariba. - Látod a fehér pólóban lévő srácot?
• Igen, látom.
• Ő a „bandavezér”, Chace Bomani.

Most már legalább az egyikük nevét tudtam.

• A barna felsős a jobb keze, Benjamin, a piros pólós pedig a legjobb barátja, Liam – szólt közbe Alea.

Aztán sorban elmagyarázták, a kék felsős Lewis Apitus, a térdnadrágos srác Christiano Kawab, és az, amelyik piros tornacipőben volt, Joseph Theron. Valahogy sikerült megjegyeznem a nevüket, pedig annyira nem akartam. Egy kicsit veszélyesnek láttam őket, mintha a maffia emberei lennének, vagy drogosok, bár nem hallottam olyan szerről, amitől ennyire megnőne az ember étvágya, mint ezeknek a srácoknak. És ha drogosok lennének, lazán leestek volna a platóról, főleg verekedés közben. Bár ahogy elnéztem, nem volt olyan komoly harc, inkább csak szórakoztak. Baromi jó lehetett, eltekintve attól, mennyire életveszélyes.
Láttam Joel arcán, nem túlzottan kedveli a fiúkat. Gondolom, a rezervátumban is játsszák a nagyot és ez nem tetszett neki. Érdekes téma volt és úgy döntöttem, majd ezt még boncolgatom a sráccal, ha lesz rá lehetőség, ha máskor nem, hazafelé menet.
Mikor végeztem az evéssel, felálltam az asztaltól, Alea pedig velem tartott, míg visszavittük a tálcákat. Nem tudtam, miért, de láttam, határozottan jól láttam, megnéztek maguknak. Nyilván ők is tudták, hogy új vagyok, és azt tervezik, hogy elkapnak, amikor egyedül vagyok, és megölnek. Lehet, valami vallásos szektát alapítottak és azon törik a fejüket, melyik lányt kellene feláldozni az általuk kitalált istennek. Megborzongtam és nem sok kellett ahhoz, hogy elejtsem a tálcát. Mivel tesi órám jött, elbúcsúztam a többiektől és elindultam a kis tornaterem felé, mivel volt egy kisebb és egy nagyobb.
Az öltözőben ültem és vártam, hogy becsöngessenek és kezdődjön a leégetés, miért nincs cuccom. Nem tudtam, hogy lesz órám, ez ennyire egyszerű! A telefonommal bíbelődtem és úgy döntöttem, hogy nehogy azt higgyék a lányok, hogy őket bámulom, írok egy SMS-t Jasmine-nak.
Rámentem az üzenet írására és pötyögni kezdtem.

Szia Jas! Épp suliban vagyok, tesi órám jön! Nem unatkozom, van társaság, de jobb lenne, ha te is itt lehetnél! Van egy banda, szinte ugyanúgy néznek ki a srácok és annyira furák!

Hallottam a csöngő hangját, ezért úgy döntöttem, lezárom az SMS-t.

Mennem kell órára, majd délután beszélünk!

Eltettem a telefonomat és bementem a terembe. Néhány fiú focizgatott, jó páran a padokon ültek és még sokan az öltözőben készülődtek az órára. A tanárnő ott állt a szekrénynél és írt valamit, én pedig odamentem hozzá, hogy aláírja a papíromat.

• Miss Simpson?

Rám nézett és elmosolyodott. Átnyújtottam neki a papíromat, amit ő is aláírt.

• Üdvözöllek itt – kedvesebb volt, mint hittem.
• Elnézést, de most nincs felszerelésem, nem tudtam, hogy lesz órám – magyarázkodtam.
• Semmi gond, most úgyis csak a kézilabda játékszabályait fogjuk venni.
• Ó, remek.

Leültem a padra és vártam, hogy elkezdődjön a szuper izgalmas elméleti oktatás.
Meglepett, amikor leült mellém valaki és felém fordult. Azt hiszem ő volt a bandavezér jobb keze, Benjamin, azaz Ben. Megremegett a gyomrom, valósággal félni kezdtem.

• Szia Deborah – szélesen elmosolyodott.

Nem volt túlzottan vidám mosoly, inkább olyan, hogy ne félj, még nem öllek meg. Értetlenül pislogtam rá, de megpróbáltam valahogy visszaköszönni. Olyan volt, mintha sugárzott volna belőle a meleg, tényleg izzadni kezdtem. Vagy ez csak a félelemtől volt?

• Helló – alig jött ki hang a torkomon.
• A Los Angeles-i lányok nem szokták meg, hogy csak úgy odamennek hozzájuk a fiúk beszélgetni? - kérdezte, amitől zavarba jöttem. Kicsit elhúzódtam tőle, reakcióként.

Pár pillanatig döbbenten nézett rám, majd elnevette magát. Úgy éreztem magamat, mint egy idióta.

• Mi az? - kérdeztem duzzogó hangon.
• Semmi csak... - nevetve megrázta a fejét. - Jól látom, hogy félsz tőlem?

Nem mertem megszólalni, mert teljesen nevetségesnek találtam a viselkedésemet, de mégis jogos volt a kérdése. Tényleg féltem tőle, de ennyire konkrétan nem akartam a tudtára adni.

• Hát jó, akkor most nem próbálok meg barátkozni – rám kacsintott és odébb állt.

Köpni-nyelni nem tudtam egy ideig és végig testnevelés órán csak ezen agyaltam. Mégis minek ült oda mellém beszélgetni? Tetszenék neki? Elvégre annyira néztek, amikor kivittem a tálcát az ebédlőbe. Összerándult a gyomrom és automatikusan átöleltem a felsőtestemet, mert úgy éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. Olyan furcsa ez az egész hely, feláll a szőr tőle a hátamon.
Eldöntöttem, nem fogom a bandát nézni, nem fogok velük beszélgetni, a közelükbe se megyek, mert nem akartam semmi rosszba keveredni.
Mikor vége lett az órának, szinte fejvesztve menekültem ki a tornateremből. Ez volt az utolsó órám, a hetedik, szóval elindultam a tanulmányi irodára, hogy visszaadjam az aláírt papírt.
Az aulában megtaláltam Ashley-t és a többieket, valószínűleg engem vártak.
Szinte dübögött a szívem, amikor az ajtóban ácsorgó hatalmas bandára néztem. Mindannyian magasak voltak, hatalmas karjaikkal pedig semmi biztatót nem mutattak. Leültem Joel mellé a padra, aki éppen a másodikos Daniel Kane-nel beszélgetett. Dan szőkés haja a szemébe lógott, kicsit görbe volt a tartása és véknyak voltak a karjai. Nem csodálkoztam rajta, videó játéktól senki sem izmosodott még meg.
Én mindenáron meg akartam várni a csöngőt, addig ne kelljen elmennem az őrző-védők előtt, csakhogy ez elkerülhetetlen volt, mert pont csengőkor indult a busz, aztán háromnegyed háromig várnom kellene a következőre. Ashley és Alea szerencsétlen órarendet kaptak, nekik még volt egy órájuk, bár Alea-nak amúgy is mindegy, ő Arcata-ban él. Cariba és Dan elindultak kifelé, Joel pedig felállt a padról, hogy kövessük őket.
Megragadtam a karját, de gyorsan el is engedtem, mert féltem, hogy megérzi, mennyire reszketek.

• Valami baj van? Rosszul érzed magad? - kérdezgetett.

Megráztam a fejemet jelezve, hogy jól vagyok – legalábbis fogjuk rá, hogy jól vagyok.
Óvatosan elnéztem a karja mellett. Az egyiptomi srácok jól elszórakoztatták magukat és egymást, még csak rám se néztek.

• Azt hiszem, félek tőlük – motyogtam.

Joel elnevette magát, olyan vidáman és szabadon, szinte irigyeltem tőle. Egyik karjával átkarolt és magához húzott, majd elengedett.

• Nem kell tőlük félni, biztos nem kapnak utána a hajadnak – ijedt pillantásomra megint nevetni kezdett. - Ha szeretnéd, én megyek bal oldalt, hogy ne tudjanak hozzád nyúlni – ajánlotta.

Bólintottam, majd elindultunk. A földet bámultam, nehogy véletlenül összenézzek bármelyik bandataggal. A szívem vadul kalapált egészen addig, míg Joellel ki nem értünk az épületből. Fellélegeztem, mikor végre éreztem a tiszta, friss hegyvidéki levegőt. A szél az arcomba csapta a hajamat, ami vadul hömpölygött az orrom előtt. Odaálltunk a többiekhez, akik a kapunál várták, hogy megérkezzen a busz. Cariba élénken csacsogott valakivel, aki számomra teljesen ismeretlen volt, de kellemesen elnéztem, hogy milyen jól érzi magát.
A busz hamarosan megérkezett, hangos robajjal. Az ajtókat nem ártana megolajozni, eléggé nyikorogtak, miközben kinyíltak. Joel előre engedett, így én kerestem egy pár szabad helyett a jármű közepe táján. Levágódtam az ablak mellé, Joel pedig mellém ült. Majd' lecsúszott az ülésről, úgy elkényelmesedett. Elmosolyodtam rajta, hogy mennyire laza.
Az út körülbelül negyed órás volt, csendes és zötyögős. Javarészt csak bámultam ki az ablakon és azon tűnődtem, hogy vajon mivel fogom elszórakoztatni magamat? Mischa legalább ötig nem jön haza, addig hova menjek? Tervet készítettem, legalább addig, míg egyedül leszek. Utána már úgyis sokkal könnyebben fog menni a szenvedés, ha anya is otthon lesz.
Joellel leszálltunk a Raymar sugárút sarkán, onnantól kezdve ketten battyogtunk hazafelé.
Azt hiszem, nem mertem megszólalni, de amúgy se akartam megszakítani újdonsült ismerősöm boldog magyarázását. Állandóan dumált, be nem állt a szája, és ez nekem pont elég volt, legalább nem kellett megszólalnom. Kicsiny boldogságom azonban megszakadt a Railroad sugárút és az Acavia út sarkán. Nekem le kellett kanyarodnom, Joel viszont ment tovább az erdő felé a Blue Lake sugárúton haladva. Nem váltunk el azonnal, megálltunk egy kicsit beszélgetni.

• Nem félsz ilyenkor, hogy egyedül mész az erdőbe? - kérdeztem.

Szélesen mosolygott, felszabadultan, mint mindig.

• Mitől félnék? A mókusoktól?

Rosszallóan megráztam a fejemet jelezve, hogy nem vicces, hogy mindenből poént csinál.

• Ugyan Deby! Ez csak egy erdő, teli kis állatkákkal meg hasonló termeszekkel.

Megadóan csatlakoztam a vidám mosolyához, de valahogy az enyém annyira nem volt szép, mint az övé. Az enyém olyan „na, jó, akkor én is vigyorgok egy sort” mosoly volt. Épp elköszönt volna, amikor még megragadtam a karját, hogy megállítsam.

• Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy egyedül szenvedjem el a napot! - hálálkodtam.
• Szívesen tettem – rám kacsintott, majd intett egyet és tovább indult.

Egy percig csak néztem utána, nem volt kedvem megmozdulni, aztán, hogy nehogy elszálljon magától a srác, mert őt nézem, elkaptam a fejemet és elindultam az új otthonom felé.
Megkerestem a ház kulcsát, mivel megbeszéltük Mischával, hogy valamelyik kő alatt ott lesz a virágos kertnél. Nem tartott tovább két percnél, már bent voltam az előszobában.
Letettem a táskámat a komódra a kabáttartó alá, majd bementem a fürdőszobába, hogy összeszedjem magam. Megfésülködtem, majd összefogtam a hajamat. Megengedtem a csapot és hideg vízzel öblögettem az arcomat, a szemeimet kihagyva. Megtörölköztem és a telefonom csengődallamának hallatán kisiettem az előszobába.
Kinyitottam a telefont és kellemes érzés töltött el, mikor megláttam a Jasmine-nal készült közös képünket. Biztosan úgy gondolta, hogy már végeztem a sulival és feltétlen föl kell hívnia.

• Szia Jas! - hangom vidám volt.
• Mesélj! Milyen volt az első napod az új suliban? - hangjából ítélve mosolyoghatott.
• Jaj, ne is kérdezd! Van egy banda, ami teli van tök fura srácokkal! Az egyik odajött hozzám beszélgetni tesi órán, engem pedig a hideg rázott! Komolyan félek tőlük!

Vidám nevetés volt a reakció a mesémre, én pedig miközben lehordtam, hogy ez egyáltalán nem vicces, hiszen nem lehet tudni, hogy mit művelnek azok a rezervátumban, bevittem a táskámat a szobámba és kiterültem az ágyamra.
Jasmine elmesélte, hogy mennyire hiányolt jó néhány ember a suliból, milyen furcsa nélkülem. Jól esett ezt hallani, nekem is hiányozott a régi életem, de volt egy olyan érzésem, hogy nem kellene itt hagynom Mischát egy teljesen idegen városban. Bár mire tizennyolc leszek, már úgy is megszokja a helyet. Biztos nem halna bele, ha hazaköltöznék Los Angelesbe.

• De mond csak, vannak ott jó pasik? - érdeklődött Jas.

Gyorsan átgondoltam a válaszomat, mielőtt bármit is mondhattam volna neki. Vannak, fogjuk rá.

• Szerintem LA nagyobb választékkal szolgál – kerültem ki a konkrét választ.
• Pedig reménykedtem – szisszent fel.
• Ugyan, nem is vagy olyan! - nevettem.

Átbeszéltünk sok dolgot, megígértem neki, hogy amint internet közelébe kerülök, elküldök neki néhány adag képet Blue Lake-ről. Eszembe jutott, hogy milyen jó buli lenne, ha az iskolában is készítenénk képet a többiekkel, hogy megláthassa Jas, kikkel haverkodom.
Körülbelül hét-nyolc percet beszélhettünk, mennie kellett táncórára. Odavánszorogtam az íróasztalomhoz és belekezdtem a házi feladatok megoldásába. Már három óra volt, a tanulást pedig úgy fél óra alatt elintéztem. A szóbelit utáltam jobban, mert valahogy sosem ment a felelés. Annyira izgultam, hogy elfelejtettem mindent, amit megtanultam. Szerencsém, hogy az amerikai oktatási rendszer inkább tesztszerűen, írásban méri fel a tudást.
Feltettem az elemeket töltőre, hogy biztosan kibírja a következő a következő napot, majd úgy döntöttem, hogy befekszek egy kicsit a tévé elé. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem volt kedvem egy helyben maradni. Őrültségeket akartam csinálni, szórakozni, vagy legalább megnézni valami jó filmet egy nagy társaságban. De valahogy túlságosan egyedül voltam.
Nem telt bele egy óra, már idegesen mászkáltam, mit kellene egyáltalán csinálni? Úgy döntöttem, kertészkedek egy kicsit a ház körül, ezért átöltöztem otthoni ruhába, attól tartva, hogy összekenem a szerencse pólómat. Meglocsoltam a szobanövényeket, aztán kimentem az udvarra és gyomláltam egy sort a járda mentén. A kinti növényeket is meglocsoltam, még a vastag törzsű fát is, ami a ház mellett állt pont az én ablakomnál. Mikor végre elkészültem mindennel, bementem megmosni a kezemet.
Öt óra után pár perccel megérkezett Mischa, farkas éhesen, én pedig már az asztalnál ültem a megmelegített előző esti makaróni maradékkal. Hálásan nézett rám, ledobta a táskáját, sajtot reszelt az ételre és leült enni. Addig én felkeltem az asztaltól és bevittem a táskáját a szobájába. Visszamentem hozzá, hogy beszélgessünk egy kicsit.

• Na és milyen volt az első munkanapod? - érdeklődtem.
• Nagyon jól! A munkatársaim kedvesen fogadtak és a főnököm se Kalifornia legnagyobb taplója – mosolygott. - De mesélj egy kicsit te is. Tűrhető az órarended?
• Ja, mondhatjuk – bólogattam. - Az emberek is normálisnak tűnnek, legalábbis a nagyobbik fele.

Feltekert egy adat tésztát, majd miután gondosan megrágta és lenyelte, folytatta a kérdezgetést.

• Joel segített neked beilleszkedni?
• Aha, tök jó fej – bólogattam.
• A lányok elkényeztetett hisztérikák, mint Los Angelesben? - kérdezte, kicsit célozgatva.

Felhúztam a szemöldökömet és kicsit elmosolyodtam, majd felhúztam az egyik lábamat és ráhajtottam a fejemet.

• Nem, nem olyanok – feleltem röviden.

Mischa csak mosolygott, de nem fűzött hozzá semmit, inkább csak magában jegyezte meg a dolgokat. Jobb is volt, hogy nem folytatta a témát, legalább nem vesztünk össze rajta.
Az este valahogy nagyon lassan telt. A fürdőszobában próbáltam egy kicsit elütni az időt, hajat mostam és relaxáltam egy kicsit a kádban. Nyújtózkodtam egyet, mert annyira elgémberedtek az izmaim a kellemesen meleg vízben.
Anya a kanapén ült a nappaliban, valami papírokkal babrált, számolt és írt, ezért befoglaltam a fotelt és onnan néztem a Doktor House negyedik évadjának egyik epizódját. Ismétlés volt, de én még nem láttam végig. Mikor vége lett a résznek, egy ideig kapcsolgattam a tévét, aztán feladtam. Jó éjszakát kívántam Mischának, majd megszárítottam a hajamat és lefeküdtem aludni.