Rettentő dühösen meredtem anyámra. Nem tudtam elfogadni, amit mondott. Elköltözünk Los Angelesből? Mégis hová? Egyáltalán minek? Itt nem kap állást? Ugyan már! Hisz Los Angelesben rengeteg lehetőség van!
A dühöm hatására könnyek jelentek meg a szemeimben, teljesen kétségbe voltam esve. Féltem, hogy összeesek, mert a térdem annyira remegett az idegességtől, ezért gyors hátat fordítottam anyámnak és beviharzottam a szobámba. Az ajtót becsaptam magam mögött jelezve, nem kell utánam jönnie. Én nyertem, tényleg nem próbált megnyugtatni. És mégis én voltam a vesztes.
Az ágyamon feküdtem és egyszerűen csak tűrtem, hogy a könnyeim lefolyjanak az arcomon. Hallottam a lépteket, tudtam, hogy az ajtó felé közeledik, de nem jött be, csendben állt és várakozott, de én sem szólaltam meg. Nem volt kedvem vele társalogni.

• Deby, tudom, hogy haragszol rám – kezdte. Igazából nagyon reméltem, hogy meggondolja magát ezért izgatottan vártam, mit mond a továbbiakban. – De készítsd elő az utazótáskáidat és elkezdheted bele pakolni a holmiidat. Szombaton indulunk.

Felültem az ágyamra és az ajtó alatt lévő rést néztem. Még mindig ott állt, de én nem feleltem neki. Végül megunta a várakozást és elment. Felsóhajtottam, majd erőtlenül felkeltem az ágyról és odavánszorogtam a szekrényemhez. Kivettem belőle mind a kettő utazó táskámat és elkezdtem bele pakolni a ruháimat, párat kivéve, amiket a következő napra terveztem. A legjobb baráti körömről készült fényképet vettem a kezembe és úgy nézegettem, mintha soha többet nem láthatnám és muszáj lenne a fejembe verni az arcukat. Felkaptam a telefonomat az íróasztalomról és tárcsáztam a legjobb barátnőm, Jasmine Dunhamel számát.
Hallgattam, ahogy kibúg és ameddig nem vette fel, megpróbáltam összeszedni magam, ne tűnjek annyira letörtnek, mint amilyen voltam. Ez körülbelül addig tartott, míg meg nem hallottam Jas barátságos, vidám hangját.

• Szia Deby!

Hirtelen bőgni kezdtem, megint kitört belőlem ez az egész költözés szindróma. Jasmine, hallva a szenvedésemet, azonnal ideges lett és kérdezgetni kezdett, mi a bajom. Mikor nagy nehezen meg bírtam szólalni, azonnal a lényeggel kezdtem.

• Jas, elköltözünk! - tört ki belőlem.

Csak hallgattam a döbbent csöndet, ami a túloldalról búgott a fülembe, utat törve a kellemetlen érzéseknek. Vártam egy kicsit, hogy barátnőm fel tudja fogni a hallottakat.

• Mi? Hogy elköltöztök? Ne! Miért? Mikor?

Megtöröltem a szemeimet, hogy ne csak szürke foltot lássak magam előtt a szobámból.

• Mischa nem bírja itt tovább, és kapott munkát egy kisvárosban – szipogtam.
• De mégis hol?
• Valami Blue Lake-ben – motyogtam.

Jasmine pár másodpercig nem felelt, amiért egyáltalán nem hibáztattam. Megvolt rá minden oka.

• Nem akarom, hogy elmenj – bökte ki végül megtörten.

Ettől a mondattól teljesen kikészültem, megint kitört belőlem a sírás, bele is remegtem. Most már hallottam, hogy Jas velem együtt sír, osztozik velem a bánatban. Ő volt a világ legjobb barátnője. És mindig is az marad. Nem csak a boldogságban tart ki mellettem, hanem a szomorúságban is.
Elővettem egy zsebkendőt az éjjeliszekrényem fiókjából és megtöröltem a szemeimet. A kezeim ugyanis már nedvesek voltak, így semmit nem értem azzal, hogy azokkal próbálkoztam szárítani a kisírt szemeimet. Kifújtam az orromat, majd odamentem a szobám ablakához és kinéztem rajta. Bámultam, ahogy a szomszéd édes kislányai ugró köteleznek az utcán, hogy pár méterrel arrébb néhány srác passzolgatja egymásnak a labdát, közben vidáman társalognak. Boldogok, mert együtt lehetnek. Nekem viszont már alig volt időm, amit LA csodálatos világában tölthetek.

• Deborah, ott vagy még? - törte meg a csendet Jas.
• Igen – feleltem kurtán.
• Mikor mentek?
• Szombaton.

Nagyot sóhajtott, én teljesen megértettem a reakcióját.

• De hát ez az utolsó éved a gimiben! Nem lehetne legalább megvárni, míg elballagsz? - kérdezte.
• Mischa már meg is vette a házat – jelentettem ki.
• Szuper! - hangja borzasztóan csalódott volt.

Bólintottam, bár tudtam, hogy ő úgysem látja. Úgy döntöttem, teszek egy sétát a városban, készítek néhány képet a környékről.

• Figyelj, majd még beszélünk – szólaltam meg végül. - Elmegyek, kitisztítom a fejemet.
• Jól van, szia.
• Szia.

Összecsuktam a telefonomat, majd előkerestem az íróasztalom fiókjából a fényképező gépemet. Nem akartam Mischával beszélni, ezért írtam neki egy cetlit, miszerint sétálok egyet, majd jövök. Biztos voltam benne, hogy otthon volt, de én inkább ezt a módszert választottam.
Beleléptem a papucsomba és kiléptem az ajtón. A külváros szebbik felében laktunk, az udvarunk szinte csillogott a napsütésben. Bekapcsoltam a fényképezőt és azzal kezdtem, hogy csináltam néhány képet a házunkról, az udvarról, az utcáról, a szomszédokról. Aztán gyalog elindultam, felkeresni azokat a helyeket, ahova vissza fog húzni a szívem. Megkerestem a törzshelyünket, ahová gyakran beültünk a barátnőimmel üdítőre vagy sütire, csináltam pár képet a centerről, a szórakozóhelyekről, ahová jártunk bulizni, és a többi.
Vettem egy mély levegőt és megkerestem a legjobb barátaim otthonait, hogy azokat is megörökítsem. Sorban vettem mindenkiét – fiúkét, lányokét -, de legutoljára Jasmine házához mentem. Miután elkészítettem pár képet, becsöngettem és vártam, hogy valaki kinyissa. Tíz másodperc sem telt el, amikor hallottam a lépteket felém közeledni.

• Jas! - ugrottam neki és szorosan magamhoz öleltem.
• Annyira hiányozni fogsz Deby! - suttogta a fülembe, mert félt, hogy ha normál hangerővel mondja, elsírja magát.

Elengedtük egymást és bementünk az udvarra. Arról is készítettem egy képet, aztán megkértem Jasmine-t, hadd fotózzam le a kertjükben. Megtörölte a szemeit, kiengedte a lófarokba kötött haját, kicsit feltupírozta, majd beállt, én pedig villantottam és megörökítettem. Jas világéletében szép lány volt. Fakó barna haja egyenesen omlott le a válláig, frufruja a szemöldökéig eltakarta a homlokát. Az átlagosnál kicsivel nagyobb, zöld szemei okosan nézetek vissza rám, vékony ajkai általában szájfénytől csillogtak. Az apukája épp akkor lépett ki az ajtón, amikor megcsináltuk az első közös fényképünket. Elkérte a gépemet és készített rólunk egy teljes képet rólunk. Egy pár centivel voltam magasabb Jasmine-nél, amit még a papucsom kevés magas sarka is megdobott. A kép nagyon jól sikerült, el is döntöttem, majd előhívatom és keretbe teszem. Minden pillanatban, mikor barátnőmre néztem, éreztem, hogy gombóc akad a torkomban. Hol fogok én találni még egy ilyen jószívű lányt, mint Jas?

• Na, és hova is költöztök? - fordult felém Connor, Jas édesapja.
• Blue Lake a város neve – feleltem.
• Ne aggódj, csak egy év, aztán újra együtt lehettek!

Halványan elmosolyodtam, Connor pedig látta rajtam, mennyire boldogtalan vagyok. Ő amolyan apaféleség volt a számomra, jobb volt a viszonyunk, mint nekem a tulajdon anyámmal.

• Nyugalom – átkarolt és ölelésképpen kicsit magához húzott. - Mindent meg lehet szokni. És ha mégsem leszel képes rá, születésnapod után visszajöhetsz. Mi tárt karokkal várunk.

Mosolyán láttam, hogy őszintén beszél. Bólintottam, majd a vállára hajtottam a fejemet. Végül is igaza volt. Hiányozni fognak a barátaim, de minden és mindenki megérdemel egy esélyt, így úgy döntöttem, én is megadom Blue Lake-nek.

Álmosan nyomtam ki az ébresztőmet és a továbbiakban is így mozogtam. Miközben átcsoszogtam a szobám egyik feléből a másikba, hogy felöltözzek, majdnem hasra estem, éppen bele tudtam kapaszkodni a szekrénybe, ami megtartott a lábaimon. Eldöntöttem, nem veszem baljóslatnak, mert azt akartam, hogy ez a nap szépen teljen el. Az utolsó iskolai napom Los Angelesben. Felöltöztem, aztán beugrottam a fürdőszobába fogat mosni. Megfésülködtem, majd kissé kócosan összefogtam a hajamat. Magamra mosolyogtam és máris szebbnek láttam a napot.
A konyhában Mischa sürgött-forgott, igazából nem volt a legjobb a főztje, sőt, néha életveszélyes volt belekóstolni is. Éjszakánként, korgó gyomromat csitítgatva viszont könyörögtem néha, menjen el egy főző tanfolyamra, mielőtt darabokra hullok, annyira lesoványodom. E helyett azonban én tanultam meg főzni. Egyszerűen muszáj volt, nem élhettünk tovább úgy, hogy ő próbálkozik, de nem sikerül semmi! Magamra vettem ezt a feladatot. Inkább legyen rajtam plusz két kiló, mint hogy szúrjanak a csontjaim. Kirázott a hideg a gondolattól.

• Jó reggelt – köszöntöttem, miközben a táskámba pakoltam az uzsonnát, amit csomagolt.
• Neked is Deby – rám mosolygott. Egész éjjel reménykedett, hogy lenyugszom, száz százalék.

Mikor készen álltam az indulásra elköszöntem Mischától, majd az iskola felé sétáltam.
A fényképezőgépem továbbra is a táskámban lapult, teljesen feltöltött elemekkel, arra várva, hogy megtöltsem a memóriáját. Nos, biztos voltam benne, hogy ennek a kérésének majdnem eleget fogok tenni. Az elem viszont valószínűleg le lesz merítve, már nem volt annyira strapabíró.
Séta közben figyeltem a körülöttem lévőket. Néhányan hangosan nevetgélve sétáltak az iskolába vagy a munkahelyükre, mások megtört arccal csoszogtak a tömegben.
Egy külvárosi gimnáziumban tanultam, körülbelül nyolcszáz másik diákkal együtt. És ez csak egyetlen egy iskola a rengeteg közül, ami Los Angelesben megtalálható. Tíz perc séta után már láttam a suli épületét. A kapuja tárva-nyitva volt, készen állva a diákokra. Szerettem ezt a helyet, mert nem volt tele olyan nagyképű sportolókkal meg szurkoló lányokkal, mint a belvárosi gimik. Persze ez a hely sem tökéletes, de én itt nagyon jól elvoltam. Elő is vettem a gépemet, bekapcsoltam, majd csináltam egy képet az iskoláról. Legalább addig, míg nálam lehet a gép. Már előre elmosolyodtam, ahogy elképzeltem az osztálytársaimat, ahogy egymásnak adják át szegénykémet, megörökíteni vicces vagy éppen ciki pillanatokat. Minden esetre biztos voltam benne, jó érzés lesz visszanézni.
Az egész délelőttöm tökéletesen telt, az ebédlőben pedig végig nevettem. Állandóan villogott a fényképező, nem győzte megemészteni azt a milliónyi beállást, amit a barátaim kitaláltak. A képek felén ott voltam én is, boldogan, mosolyogva, ahogy általában a társaságban szoktam lenni. Jó érzés töltött el a képre nézve, mivel tudtam, hamarosan a tükörből nem ezt fogom látni. Megborzongtam.
Angol óráig remekül telt a napom. Miss Summers valamiért úgy gondolta, szóba kell hozni mindenki előtt, hogy ez az utolsó tanítási napom az iskolában. Éreztem a gombócot a torkomban.

• Remélem Deborah, hogy jól érezted itt magad – kezdte a szívszorongató beszédet a nő. - Én nagyon sajnálom, hogy el kell menned, hisz Blue Lake nagyon messzi van. Hiányozni fogsz az osztálynak is, hisz félig-meddig te tartottad össze őket. Te egy remek lány vagy, biztos vagyok benne, hogy Észak-Kaliforniában is megtalálod a helyed.

Egyet értően bólintottam, de ez nem nyugtatta meg a lelkemet. Nem mertem megszólalni, mert attól féltem, elsírom magamat az egész osztály előtt és nem akartam, hogy így lássanak a többiek az utolsó napon, az utolsó órán. Mégis beszélnem kellett. Felálltam a helyemről, odamentem Miss Summers mellé és az osztályom felé fordultam. A szívem szakadt meg a látványtól.

• Nos, ami azt illeti... nagyon szívesen maradnék – tessék, azonnal nehezen kezdődik. - Volt is veszekedés otthon e miatt.

Elmosolyodtam, de mosolyom nem volt se boldog, sem őszinte. Erőltetett volt és kényszerű.
Éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyel, ezért nem akartam sokáig húzni az időt.

• Azt szeretném, hogy maradjon meg olyannak a csoport, amilyen volt. Velem, vagy nélkülem, de ti vagytok a legjobbak – megint mosolyogtam, ez most szívből jött.

Jasmine már elővette a zsebkendőt, közben az ajkait harapdálta.

• Borzasztóan hiányozni fogtok, mert nagyon a szívemhez nőttetek – jelentettem ki remegő hangon, teli érzelmekkel. - Bármekkora őrültségnek is hangzik, de szerettelek titeket és nagyon örülök, hogy ennek az angol csoportnak a tagja lehetettem.

Kezemben ott volt a fényképező, amit bekapcsoltam a beszédem végén. Éreztem, egy könnycsepp lecsordul az arcomon, ezért gyors a tanárra néztem és igyekeztem minél tisztább hangon megkérni, hogy foglalja el a helyemet. Egészen a falig mentem, csak ott álltam le, így már belefért az egész csoport a képbe, tanárostól együtt.

• Utoljára egy mosolyt! - kértem őket, mire láttam, hogy megpróbálnak boldog arcot vágni.

Jól esett, hogy igyekeztek a legjobb formájukat mutatni. Igazán megrendített. Nagyon hálás voltam nekik, de már véget ért a búcsú beszédem, így én is elmosolyodtam, majd megint elfoglaltam a helyemet, amit Miss Summers már visszaszolgáltatott nekem.
Legnagyobb szerencsémre témát váltott, én pedig gyorsan letöröltem az arcomról azt a könnycseppet, ami akkor csúszott le az arcomon, amikor leültem a helyemre. Kifújtam az orromat és arra figyeltem, amit a tanárnő mond.
Szinte annyira fájt a költözés gondolata, mintha beletapostak volna a lelkembe.
Óra után a csajok körém gyűltek és megkértek, még egyszer, utoljára menjünk el a kedvenc kávézónkba. Miért is tiltakoztam volna? Még nem merült le teljesen a gépem, csinálhattunk még néhány csajos képet, ahol jól elszórakozunk. Egyet még ezek közül is előhívathatok.
A kedvenc pincérünk, a meleg Ramon volt bent és teljesen letört, amikor megtudta, hogy miért vagyunk mindannyian annyira elkenődve. Könnyes szemeimbe nézett, odahajolt hozzám és átölelt.

• Most ingyen iszol, oké szépségem? - mosolygott.

Bólintottam és megköszöntem, ő pedig legyintett, hogy semmiség és megígértette velem, neki is írok majd, hogy tudja, nem lettem-e öngyilkos. Pár másodpercre felvidított a hülyeségével, utána viszont újból belemerültem a bánat tengerébe. Fájdalmat éreztem. Mintha megölték volna az egyik felemet. Mintha félbe vágtak volna, vagy valami hasonló. Borzalmas érzés.
A lányok viszont próbáltak engem, de még inkább saját magukat felvidítani, képeket csináltunk, egyenként, közösen, Ramonnal, jól szórakozva. Annyira jól éreztem magamat, hogy teljesen elfelejtettem, miért is voltunk abban a kávézóban.
Olyan négy óra körül elváltak útjaink, mindenki ment hazafelé, vagy a pasijához, vagy valamelyik rokonához. Két barátnőmtől teljesen elbúcsúztam, mert ők utaztak valamerre a hétvégére, az egyik a nagyszüleihez, a másik a szerelméhez.
Tőlük is nehéz volt elválni, milyen lesz holnap? - suhant át a kérdés az agyamban.
Jasmine szomorú arcára néztem, megpróbáltam mosolyogni és megsimítottam a vállát.

• Minden rendben lesz – suttogtam.

Bólintott és magához ölelt. Pár másodpercig így álltunk, majd megmondtam a lányoknak, reggel fél kilenckor fogunk indulni anyával, szóval negyed kilencre jöjjenek oda, ha el akarnak köszönni tőlem. Természetesen mindegyikük buzgón azt felelte, hogy ott lesznek. Már akkor tudtam, hogy a maradék hét lányból nem lesz ott mind. Annyira nem zavart, csak azt reméltem, hogy Jasmine nem hagy cserben. Még egyszer rájuk mosolyogtam, majd elindultam hazafelé és ameddig abban az utcában sétáltam, végig éreztem magamon a barátnőim bús tekintetét.